Alföld folyóirat - Teremtések és átváltozások
86945
post-template-default,single,single-post,postid-86945,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Teremtések és átváltozások

Hozzászólás Darab Ágnes A szatír bőrétől a Kitömött barbárig című tanulmányához

Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki  egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Bódi Katalin augusztusi számunk mítosz-összeállításához, ebből is Darab Ágnes tanulmányához kapcsolódott.

Péterfy Gergely regényét egyszerre kísérte olvasói rajongás és fanyalgás: utóbbi tábor jellegzetesen a regény szájbarágós felvilágosodás-diskurzusát tartotta fárasztónak, miszerint az egyes szöveghelyek illusztrációszerűen mondják fel a 18. századi társadalomfilozófia, morálfilozófia, filozófiai antropológia (stb.) téziseit, civilizációról, vadságról, fehérről és feketéről. Én a rajongók táborát erősítettem, mert érzékeny olvasóként egészen egyszerűen elvarázsolt, hogy a kutatási témám, Kazinczy Ferenc regényhőssé vált – a szöveget azonban nem olvastam újra egyelőre, ugyanis némiképpen visszarettentett a negatív kritikák sokasága, amelyek rendszerint kétségbe vonták a narráció működőképességét, hatásvadásznak tartották a regény jól kiszámított dramaturgiai tetőpontját, nevezetesen a barbár kitömését. Én rajongtam ezért a szakaszért (is), mert hozzáférni éreztem magam az újkori anatómiai színház spektákulumához, a kolonializáció barbárságához és a múzeumi kultúra eredendő bizarrságához.

Leginkább azonban az az ismerősség tartott fogva, ami a regény többszörösen keretes narrációjából adódott: Török Sophie Kazinczy Ferencet, Kazinczy Ferenc Angelo Solimant meséli, pontosabban Sophie elbeszéli Ferenc elbeszélését, aki elbeszéli Angelo elbeszélését, s így lépegetünk vissza először a második, majd az első elbeszélő körébe. Mindez nem meglepő módon a narrátorok hasonlóságát is hangsúlyozhatja, Kazinczyét mint idegenét a korabeli magyarországi vidéken, angolkertestül, sétástul, metszetestül, Török Sophie idegenségét nőként, akinek lányként, illetve férje halála után özvegyként megrendítővé dagad kiszolgáltatottsága, alávetettsége, láthatósága. Ez az ismerősség számomra Mary Shelley Frankensteinjéből jön, aki Walton kapitány elbeszélésébe Viktor Frankensteinét, az övébe pedig a Teremtményét helyezi, a szörnyűség, a természet és teremtés titkai utáni kutatás és a morális vétségek tükröződéseivel. Mary Shelley regénye egészen egyszerűen nevetséges lenne, ha a század első évtizedeinek regényeihez hasonlóan a történet linearitása és ok-okozati összefüggései szerint haladnánk olvasóként; képeket kell létrehoznunk és összekapcsolnunk, ellentéteket és párhuzamokat észrevennünk, irodalmi idézeteket kell felismernünk, és helyenként bizony kínosan szájbarágós illusztrációkat kell elviselnünk. A Frankenstein olvasásakor történt velem valami, ami számomra (nagyon nagy lódításnak tűnhet, de vállalom) nem kevesebb volt, mint hogy a regény olvasása óta érteni vélem, mi is a (magas)romantika fogalmi kerete, látásmódja, nyelvfogalma, irodalmi-művészeti-esztétikai beágyazottsága. A Shelley-regény metaforikussága volt ismerős a Kitömött barbárban, ami segített tovább lépni a következetlenségeken, a nem kicsit túlírt fejezeteken (mondjuk például Török Lajos alkimista túlbuzgóságain). S bár csábító az ismétlődés lehetősége, de nem tudok beszámolni hasonlóan revelatív élményről, mint a Frankenstein esetében, mindazonáltal az kétségtelennek tűnik, hogy a késő felvilágosodásról tud valamit ez a regény közvetíteni, legalábbis egy kortárs magyar író szűrőjén keresztül, akinek köze van mind a klasszika filológiához, mind Kazinczy korához. (Felforgató ugyanakkor a tény, hogy Mary Shelley és Kazinczy kortársak voltak, a Frankenstein 1818-ban jelent meg először.)

Darab Ágnes tanulmánya a Marsyas-mítosz, az antik epikus nyelv és a korabeli antikvitás-kultusz felől olvassa a Péterfy-regényt, amely interpretáció megnyugtató koherenciát ad a regénynek. A koherencia persze paradox, amennyiben feljogosítja az olvasást arra, hogy a tükrökben és a keretekben a testhatárok felszámolását is végignézze, illetve más irodalmi hősöket és alakzatokat is beengedjen rajtuk. Meggyőző érvelése abban erősített meg, hogy a leegyszerűsítő olvasás helyett feladatot lássunk az értelmezésben, és hogy többek között a testhez újabb és újabb jelentéseket rendeljünk.

Darab Ágnes: A szatír bőrétől a Kitömött barbárig. A Marsyas-mítosz alakváltozatai a magyar irodalomban (Alföld 2017/8.)

(Balajthy Ágnes kritikáját a Kötömött barbárról lapunk 2015/5. számában olvashatják.)

Borítókép: Boris Karloff Frankenstein lényeként a Frankenstein menyasszonya című filmben.

Bódi Katalin

szerző: Bódi Katalin
honlap e-mail
Bódi Katalin 1976-ban született Salgótarjánban, jelenleg Nyíregyházán él. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének adjunktusa, irodalomtörténész, kritikus. A Vörös Postakocsi folyóirat kritika-rovatának szerkesztője és a Studia Litteraria folyóirat szerkesztője.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések