Alföld folyóirat - Végrehajtó retorika
86900
post-template-default,single,single-post,postid-86900,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Végrehajtó retorika

Térey János: Őszi hadjárat

Térey János költői teljesítménye azok közé az életművek közé sorolható, amelyek fo­lyamatos váltásokat és elmozdulásokat mutatnak, és az évek előre haladásával (az egymást követő kötetek megjelenésével) szinte mindig új poétikai utakat nyitnak; a nyelvi megoldásokban, a megszólalásmódban, a műfaji kereteket illetően foly­ton újabb lehetőségeket keresnek – eközben azonban egyetlen ívet vázolnak fel. Ahogy az Őszi hadjárat egyik első kritikusa, Bazsányi Sándor megfogalmazza: „Aki szíveli Térey költészetének újabb kedélyárnyalatait, az nem cáfolja a korai művek érdességét sem. És fordítva. Hiszen ugyanazt az egyívű történetet olvassa.” (Bazsányi Sándor, Szíveli, nem cáfolja, Ketten egy könyvről, Élet és irodalom, 2016. 08. 05.) Ha összevetjük a pálya kezdetét a 2016-os, összegyűjtött verseket tartalma­zó kötettel, látványossá válik az út, amelyet ez a líra bejárt, illetve alakított. Az Őszi had­járat mintegy harminc év anyagát gyűjti egybe, azonban nem külső szempontokat nélkülöző, a pályát dokumentáló újraközlésről van szó, hanem – hasonlóan pél­dául Szabó Lőrinc 1943-as Összegyűjtött verseihez, vagy Kukorelly Endre Mind, átjavított, újabb, régiek című, 2015-ös gyűjteményes könyvéhez – a szerző itt is él a szövegek átírásának, átstrukturálásának, a kompozíciók újrarendezésének és a ver­sek elhagyásának jogával. Térey előzékeny az olvasóval: az átírás tényét a tartalomjegyzékben a régi és az új dátum megadásával jelzi, és két utószót is illeszt a kö­tetbe, amelyek a szerkesztés és átírás alapelveit közlik. Szabó Lőrinc az 1943-ban közölt átiratokat „végleges szöveg”-ként, „endgültige Fassung”-ként definiálja a kötethez csatolt jegyzetben (Szabó Lőrinc, Összes versei, Bp., Uj Idők Irodalmi In­té­zet R.T. (Singer és Wolfner), [1943], 677.). Hasonlóan jár el Térey, aki a Szét­szó­ratás 2011-es verziója kapcsán az új változatokat az eredeti szövegek utolsó szerzői variánsaként értelmezi: „Meggyőződésem szerint ezek a mostani szövegek ak­kor is azonosak az »eredetijükkel«, ha egyáltalában nincs közös felületük. Mindössze annyi történt, hogy – legjobb szándékom szerint – elvégeztem az utolsó si­mí­tásokat e tizennyolc-húsz éves fejjel elkezdett írásokon.” (785.) Az összegyűjtött versekhez fűzött jegyzet pedig a következőket közli: „Néhány vers természetesen vég­leg fönnakadt a rostán. Sok költemény elgondolkoztatott. Kidobjam-e őket a kosárból? Utólag is kedvelem anyagukat, de nem szeretem korabeli kidolgozásuk mód­ját. Szövegükre tehát úgy tekintettem, mint nyersanyagra a vágóasztalon. Élve az utolsó kézvonás lehetőségével korrigáltam fiatalkori írásaim számtalan esendőségét, enyhítettem bőbeszédűségüket […]. A megformált mű igazsága számomra fontosabb, mint az életrajziságé […].” (786.) Az új kötetben nincsenek rapszövegek, a Tulajdonosi szemlélet és a Térerő egyes darabjai kimaradtak, az Ultra és a Moll „feszesebbé vált”. A kötet első verse, a Perújrafölvétel pedig szintén olvasható az át- és újraírás gesztusának metaforájaként: „Újjáavat és érvénytelenít; / Nem fut­hat el alig csitult sebekkel. / Ontja fényét az eredeti reggel. / Azóta egyfolytában csak veszít.” (9.)

A módosítások nem annak fényében érdekesek, hogy a szerző képes volt-e az eredeti szövegvariánsoknál „jobb”, „érettebb” verseket létrehozni (egy ilyen vizsgálat meghaladja jelen kritika kereteit), viszont az a folyamat jól érzékelhető, hogy az átírás bizonyos mértékig egységes kötetkompozíciót hozott létre, így a pálya el­mozdulásain túl érzékelhetővé teszi a Térey-poétika alapvető jegyeit. A Térey-líra ala­kulástörténetének váltásait a Térerő (1998), a Sonja útja a Saxonia mozitól a Pir­nai térig című, válogatott és új verseket tartozó kötet megjelenésénél (2003), illetve az Ultránál (2006) jelöli meg a recepció. Az első váltást az arrogáns, erőszakos, pragmatikus beszédmód megújulása jellemzi: a Térerő versei közül mások mel­lett a szerelmi vagy intimitás-tematikát új, szokatlan nyelven megszólaltató szövegek emlékezetesek. A problémamegoldó (303–304.) például a későmodern dialogikus versnyelvi hagyományba illeszkedik, pontosabban a vers egy dialógus egyik szólamának tekinthető. Kijelentő (öndefinitív) és felszólító (performatív) mon­datok váltják egymást, az én és a másik viszonyát, kapcsolatuk természetét me­­taforák sorozata írja le, de a vers valójában jól felépített érvelés, amelynek a cél­ja a másik meggyőzése: „Ötletgazda, problémamegoldó, témafelelős, / Elég, ha te tudod, milyen a pálya. / Vörös salakon hatszáz méterek, / Stopperrel kezedben állsz a célvonalnál. / Egyetlen befutód vagyok, akárhányatlétát indítottál. / Sze­mélyem körüli titkár, / Ne hagyj időt kötetlen foglalkozásra!” A vers felidézi Szabó Lő­rinc Semmiért egészen című versét (talán ez az egyik oka annak, hogy intimitásversként is olvashatjuk), de a másikhoz való viszony itt túllép az egész és a rész, a domináns és alárendelt szükségszerű kapcsolódásán. Míg Szabó Lőrinc versében a beszélő szándéka a meglévő renden túl („törvényen kívül”) egy saját morális rendszer létrehozása, amelynek a másik részese lehet, de alakítója, formálója nem, ad­dig Térey versében az én és a másik viszonya a hétköznapi élethelyzetek kötelmeibe és kényszereibe illeszkedik, vagyis a másiktól kért áldozat éppen ellentétes jelentéssel bír: „Létem csak úgy legitim a Földön, hogyha kézbe vesz / És visszaigazol egy másik élő.” A másik nem egy alternatív rendszer létrehozásának az eszköze, alkatrésze kell hogy legyen, hanem a jelenlétével, sőt a létezésével éppen azt teszi lehetővé, hogy a vers beszélője az adott, rendelkezésre álló rendszerekbe be­lesimuljon. A másik – az aktuális helyzettől függően – lehet úr, szolga, emberi, isteni, maszkulin és feminin, korporális és transzcendens: „Alkalmazz, légy oly szíves, mesterséges légzést, / Lehelj életet tagjaimba! […] Légy önzésem szolgája, jó cse­léd, / Ki nem felesel, s a háttérben intézkedik helyettem. / Jobbik felem légy, lát­hatatlan uram, / Parancsoljon fegyelmet puszta léted. / Ha elbukom, lelkeden száradok. / Ha nem rugdosol ki a koporsóból, árulóm vagy.”

Térey költészetében a második váltás a ciklusépítkezéstől a nagy formákhoz va­ló odafordulást jelzi (például a Drezda februárban esetében a történetfragmentumokból összeálló egész, a krónikás hang, az apokaliptikus képek és a versekben megjelenő térszerkezetek, a tulajdonságokkal felruházott, mégis tipizált figurák is ebbe az irányba mutatnak), a harmadik váltás pedig (a Paulus és A Ni­be­lung-lakópark megjelenését követően, azzal összefüggő, szükségszerű elmozdulásként) a hangnem klasszicizálódását, a versnyelv poetizáltabbá válását, a teatralitás és a közéletiség hangsúlyosabb megjelenését jelzi (az Ultra legsikerültebb, formailag és poétikailag is kidolgozott, a nyelv zeneiségének tartományát is feltáró ver­sei, mint A gyönyörű gyár vagy a Fagy említhetők példaként). Az Őszi hadjáratban azonban a tematikus és formai megoldások gazdagsága, változatossága mel­lett az is nyilvánvalóvá válik, hogy a szerző minden pályaszakaszban hasonló poétikai tétekkel dolgozik, amelyeket a rendkívül sokrétű, terhelhető, egyedi líranyelv valósít meg. Az egyik ilyen aspektus a hagyomány: Térey művei termékeny mó­don, szervesen kapcsolódnak a 20. századi magyar líra (elsősorban a nyugatos beszédmód) tradícióihoz, amit a ’80-as, ‘90-es évek évek költészetének posztmodern já­tékossága, a regiszterkeverés és az élőbeszédszerűség is áthat. A hagyományhoz va­ló viszonyulás a korai kötetek eredeti megoldásaiban felforgató és provokatív volt, a hagyomány hasznosítása és a szembeszegülés együttesen volt jelen. Az Őszi hadjárat átirataiban és a kötet egészében azonban megfigyelhető egyfajta klasszicizálódás, vagy másként kifejezve, a hagyomány átsajátításának a tudatosítása, egyszersmind elfogadása. Másrészt a Térey-líra egységességének ta­pasztalatát az első kötetektől jellemző narrativitás, epikusság, a történetek elbeszélésének az igénye is elősegíti: a Szétszóratás (1991) és A természetes arrogancia (1993) megszólalásában is tetten érhető volt ez a jelleg, azonban A valóságos Varsó (1995) és a Drezda februárban (2000) című kötetek már a kollektív, a történelmi, a kulturális és a magánéleti emlékezet nyelvi színrevitelét tűzik ki célul, amelynek éppúgy sa­játja egy magánmitológia létrehozása, ahogy a megsemmisült városok újraépítése, új­rateremtése is a nyelv közegében. A pályát átfogja továbbá maga az ars poetica: Té­reynek határozott elképzelése van arról, milyen költészetet művel, milyen funkciókkal ruházza fel a lírát, és hogy a költemény milyen módon foglalja magába az „igazságot”. 1997-ben a JAK Tanulmányi Napokon egy előadásban megfogalmazta, hogy mi az a két, akkor divatos poétikai irány, amely közül egyikkel sem tud azonosulni: egyrészt idegenkedik az irodalmi közélet reáliáit a vers alapanyagaként hasz­náló költészettől, másrészt a magánélet eseményeit komplexebb funkció nélkül, nyersanyagként alkalmazó poétikától is. (Térey János, Házunk tája, Jelenkor, 1998/2, 143–145.) Ezzel szemben a kritika korábban is rögzítette, hogy Téreynél nincs közvetlen alanyiság (Vö. pl. Bodor Béla, A valóságos fikció = Erővonalak: Kö­zelítések Térey Jánoshoz, szerk. Lapis József, Sebestyén Attila, Bp., L’Harmattan, 2009, 37–38.): a művek önmagukon túlmutató világokat teremtenek, a ciklusok, kö­tetek univerzumokat építenek, amelyek közvetve szólnak a személyes és kollektív tapasztalatokról. Téreyre jellemző a szereplíra, a maszk mögüli megszólalás, de a tipizált figurák mozgatása is. Eközben azonban a nyelv kulturális, tör­ténelmi, emlékezeti és morális tényeket sűrít magába, ezeket szövi, fonja össze, és az így létrejött, gondolatilag és nyelvileg is sokrétű szöveg csak lassan, a többszöri olvasás során adja meg magát a megértésnek. A rétegzettség abból adódik, hogy a vers kezdeti tematikájába újabb témák lépnek, akár új szereplő, tárgy be­vo­násával, akár nyelvi, retorikai eszközökkel (például kiszólással), de ez nem ér­vényteleníti az előzőt sem, csak ráíródik arra, így például a személyes, a családi, a kol­lektív, a nemzeti és a kozmikus regiszter közül több jelentkezik együttesen. Mar­gócsy István erre a versépítményre a kulissza szót alkalmazza: eszerint a vers az olvasó számára csak nehezen azonosítható, referenciális elemekből épül fel, a nyelv világszerű környezetet teremt, amely epikus keretbe feszül, térben és időben egyaránt elgondolható, kiterjedéssel bír: „[…] alanyi, vallomásos líraiságát tulajdonképpen csak folyamatosan újrateremtett kulisszák között véli érvényesíthetőnek, s védekezésként a másként beszélés gesztusát alkalmazza. Térey és költészete, mikor önmagáról, viszonyrendszereiről, világáról, tárgyairól, környezetéről be­szél, mindig másról beszél – más figuráról, más helyzetről, más viszonyról: s a más­ságot, az eltérést az el-térítettséget minden apró és nagy gesztusával egyaránt ér­zékelteti (ebből eredeztethető amaz allegorézis, mely még könnyed dalainak is meg­határozó formaelve”. (Margócsy István, Az alanyi költő esete a kulisszákkal: Té­­rey János költészetéről = Erővonalak, 48.)

Ha az összegyűjtött verseket nem szisztematikusan, a korábbi ciklus- vagy kö­te­tkompozíciók kontextusában és nem is kronologikusan olvassuk, óhatatlanul új szempontok, tendenciák dominanciáját érzékeljük. Ebben az elrendezésben jellegzetes témaként tűnik fel az emberi élethelyzetek ábrázolásának igénye, amely alap­vetően kétféle verstípusban valósul meg: az egyik az egyetlen gondolati párhuzamra épülő, allegorikus, vázlatszerű költemény, amely általános cselekvéseiből, jellegzetes tulajdonságaiból építi fel, de tágabb (történeti vagy kultúrtörténeti összefüggésbe) helyezi a figurát (a Margócsy-féle metaforikánál maradva, jelmezzel ruházza fel, mellőzve a kidolgozott díszletet). Ilyen például a Magdolna (670.), amely egyediséggel vagy egyéniséggel nem rendelkező, ám jellegzetes nőtípusként, archetípusként azonosítható karaktert formál, Mária Magdolna biblikus figuráját 21. századi kulisszák között teremti újra: „Remegsz, mint a kocsonya. / Dél­ben benézel a nagyáruházba; / Dobozforma épület a sarkon. / Az akciós árakat mérlegeled. […] Hát otthon ülsz / Esténként, és azon gondolkodol, / Ki indított el a lejtőn, / Mért hagytak el sorban, egymás után / Az aljas férfiak. Vörös lepellel / Ta­kar­tad be a bútoraidat, / Látszódjék szemérmes szobád / Pajzán budoárnak.” A má­sik típus, épp ellenkezőleg, a kulisszaépítés révén mutatja meg a figura körülményeit, ide sorolhatóak a mikrotörténésekből összerakodó, tér- vagy tájleíró, kép­leíró típusú, epikus jellegű költemények: ezekben olyan élethelyzetek jelentik a kiindulópontot, ahol a rend, amelynek a figura részese, megbomlik, és az őt meg­határozó viszonyrendszer megmozdul, átalakul a történések következtében. Az egyén „kilendül”, „kiesik” a pozíciójából, egzisztenciális vagy morális értelemben (legtöbbször azonban ezek a dimenziók együttesen működnek, egymást befolyásolva dinamizálódnak). Ilyen például a Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai tér­ig című vers (443.), amely Drezda megsemmisítésének éjszakáját Sonja Dressler és Veronika Möhring találkozásán, románcán keresztül láttatja. A vers a Térey-féle ön­lezáró szerkezetek példája: a mozitól a lakásig vezető, megtett út a szerpentinen, mint egyfajta Golgotán, egyben az utolsó út Drezdában; Sonja számára pedig a saját határainak visszafordíthatatlan átlépése, morális kódjainak átrendeződése kö­vetkezik be akkor, amikor Veronika a testére írja az ábécé betűit. Mindhárom fo­lyamat (a bejárt út, a városban megtett utolsó út és a testre rajzolt, véges mintázat) egyetlen, térben rögzíthető origóra vagy inkább ómegára vezethető vissza, Ve­ronika lakása, ágya a többszörös metamorfózis gócpontja lesz. A versben a vá­ros pusztulása és a test megjelölése, birtokba vétele, leigázása kerül egymás mellé, a szöveg ezáltal biblikus (Szodoma és Gomora) és aktuális, történeti (fajnemesítés) ol­vasatokat, értelmezési lehetőségeket is megnyit. A Térey-költeményekben a kö­rül­­mények változásának, azaz a figurákat meghatározó viszonyrendszer átalakulásának mindig van morális következménye, hiszen (nem ritkán rendkívüli, erőszakos események következményeként) adódik egy helyzet, amelyben a szereplőnek vi­selkedési formák, attitűdök közül kell választania, döntést kell hoznia. Ez a kivételes állapot a szuverenitás, az aktuális rendtől, hatalomtól való függetlenség helyzete lenne, amelynek az egyén új szabályrendszerét állíthatná fel – valójában azonban a versbeli szituáció nem kínál fel alternatívákat, a figura a számára kijelölt úton halad, eleve rögzített mintázatot követ. Ennek a dilemmának a kiteljesedése je­lentkezik a Moll verseiben, például A fehér ember ciklusban is, amely társadalomkritikai és helyenként ökokritikai szempontokat is működtet, de az egyén kö­rüli viszonyrendszerek megváltozásának morális vonatkozásait is tematizálja (és min­d­ez újraíródik a nagyívű Térey-művekben, például Mátrai Ágoston alakjában is).

A gyűjteményes kötet címadó ciklusa, az Őszi hadjárat (Útirajzok és siratók) húsz, szá­mozott verset tartalmaz, amelyek rendkívül kidolgozottak, poetizáltak, és amelyek egy része közéleti, „közérzeti” tartalommal bír. Ám ahogy az alanyi líra köz­­vetlensége sem jellemző Térey János költészetére, úgy primer közéleti, közösségi, politikai megszólalásról sem beszélhetünk – nem véletlen, hogy a szerző az ilyen tematikájú költeményeit távolságtartó módon „tájverseknek” nevezi: a Philo­sop­hy of Sherpa, a Világos indul vagy a Dal a nagy Pánról térbeli és időbeli viszonyrendszerek megrajzolásával, valamint az allegorézis segítségével érzékelteti a tár­sadalmi struktúrák, az élethelyzetek, a közösségi normák visszásságait. Ezek a köl­temények hangnemüket, nyelvhasználatukat tekintve elsősorban az Ady- és a Petri-féle közéleti vers hagyományával hozhatók összefüggésbe: gyakran az allegorikus, szimbolikus, képi kifejezés és az élőbeszédszerű, az egyén körülményeiből, az intim történésekből építkező versbeszéd együttesen jelentkezik. A ciklus egyik legfontosabb verse a Szűcs Attila-triptichon, amely Szűcs Attila alkotásaihoz ké­szült képleírás, azonban messze túlmutat az ekphraszisz műfaji keretein. A triptichon első darabja, az Őszi hadjárat (poszt)apokaliptikus szituációt teremt: valami után vagyunk, ami megváltoztatta a körülményeket, a körülöttünk létező tárgyi vi­lágot, és ez a változás az emberi világ szabályrendszerét is óhatatlanul felülírja. Az asszociatív, regiszterszerű szerkezet, a takarékos, helyenként alulstilizált versnyelv egyfajta fojtott, visszafogott kifejezésmódot eredményez, amely képes érvényesen szólni a változásról, a világunk pusztulásáról, és arról az űrről, ami utána ma­rad: „Csatatér horizontja / A nagy történet peremén. // […] Most már másképp van, / Föllazulás erkölcsben és anyagban; / S a szemünk is száraz.” A triptichon má­sodik darabja (Az én népem az én országomban) a nép által elutasított királynő al­legorikus figurájában a változás és a lehetőség természetét mutatja fel, míg a harmadik, Gestalt. Nem emlékszem a barátaim autóira az idő természetének tömör meg­fogalmazása: a gépek, az autók mint 20. századi reáliák (leletek egy korszakból) emléktárgyakként, emléknyomokként jelennek meg, amelyek azonban – az em­lékezet működésének természetéből adódóan – nem képesek az apró részletek vagy a teljes történek felidézésére, valójában minden felmutatott emléktárgy az el­mú­lást jelzi leginkább.

A Térey-líra nyelve világok teremtését vagy pusztulását viszi színre, máshol az egyént korlátozó rendszerek és hatalmi struktúrák működését fedi fel. A történelem reaktiválása, az egyéni vagy kollektív, morális válságszituációk létrehozása, az eköz­ben működtetett „végrehajtó retorika” a kortárs magyar költészet egyik legegyénibb és egyik legproduktívabb teljesítményét eredményezte, amely a későbbiekben mind tematikus, mind poétikai értelemben számos új irányba is elmozdulhat.

Térey János: Őszi hadjárat. Összegyűjtött és új versek 1985–2015, Jelenkor, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/8. számában.)

Borítókép: Térey János a debreceni Csonkatemplom előtt (KULTer.hu)

Nagy Csilla

szerző: Nagy Csilla
honlap e-mail
Nagy Csilla 1981-ben született Balassagyarmaton, irodalomtörténész. A Miskolci Egyetemen szerzett PhD-fokozatot. A Palócföld folyóirat szerkesztője, a Bél Mátyás Egyetem (Besztercebánya) Hungarisztika tanszékének vendégtanára.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések