Alföld folyóirat - Olvasás nélkül nem megy
86866
post-template-default,single,single-post,postid-86866,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Olvasás nélkül nem megy

Alföld-díjasok estje

A minden évben hagyományosan az őszi időszakban megrendezendő Debreceni Irodalmi Napok egyik legfontosabb eseménye az Alföld-díjak átadása. 2017. november 7-én újabb három, az Alföld folyóiratban rendszeresen publikáló szépíró és irodalomtörténész vehette át a rangos kitüntetést a debreceni Víztoronyban.

Az est – szintén hagyományosnak mondható módon – komolyzenei ráhangolódással és szavalattal indult. Versánszky Ildikó hegedűjátéka után a Csokonai Színház ifjú színművésze, Rózsa László mondta el az Alföld folyóirat meghívásos költőversenyének győztes alkotását, a kétszáz éves Arany Jánosnak „hódoló tisztelettel” írott Buda Ferenc-költeményt, a Csalárd ökör címűt. Ezt követően Szirák Péter irodalomtörténész, az Alföld folyóirat főszerkesztője, a Debreceni Irodalmi Napok szakmai kurátora a díj történetének ismertetésével hangolta rá a közönséget a ceremóniára. Összefoglalójából megtudhattuk, hogy a folyóirat már az 1960-as évektől adott díjakat az arra érdemesnek tartott íróinak, költőinek, irodalomtörténészeinek és képzőművészeinek, a kitüntetés az 1970-es évektől vált rendszeressé, s mai szisztémája az 1978-ban alakult új szerkesztőbizottsághoz köthető. A díj neve 1993-tól lett Alföld-díj, s ettől az évtől kezdve kapják meg a kitüntetettek a pénzjutalom mellé E. Lakatos Aranka szobrászművész emlékplakettjét is. Az Alföld folyóirat szerkesztősége eddig száztizenhárom díjazottnak összesen száztizennyolc díjat osztott ki, amely számokból is látszik, hogy öt alkotó – Esterházy Péter, Csoóri Sándor, Sütő András, Oravecz Imre, Kulcsár Szabó Ernő – kétszer is részesült az elismerésben. A díj odaítélése most is, mint minden évben – hangsúlyozta Szirák Péter – meritokratikus, azaz minőségigényű.

Idén Bódi Katalin irodalomtörténész, kritikus, Lőrincz Csongor irodalomtörténész, kritikus és Villányi László költő, a győri Műhely folyóirat főszerkesztője részesült az elismerésben. A díjazottakat, mint minden évben, most is az Alföld folyóirat egy-egy szerkesztője éltette a kitüntetett eddigi életművét összegző laudációjában.

Bódi Katalin munkásságáról a folyóirat kritikai rovatának szerkesztője, Lapis József beszélt. Lapis az ünnepi köszöntőjében kiemelte az irodalomtörténész sokrétű érdeklődését, mert bár Bódi Katalin alapvetően a felvilágosodás korával foglalkozik – nemrégiben megvédett habilitációs értekezését Kazinczy Ferencről írta –, nagy kedvvel és lendülettel fordul a kortárs irodalom, valamint a társművészetek, például a színház- és a képzőművészet vagy éppen a gender studies felé. Alapvető attitűdje a kíváncsiság, olyan „nyomozó” ő, aki számára a felkutatott, megtalált jelek a társadalom adott állapotát, például a nők társadalomban elfoglalt helyét erőteljesen tükrözik. Az eddig megírt körülbelül félszáz recenziójának mintegy ötödét az Alföldben publikálta, s Lapis József mint állandó szerkesztője a „rovatszerkesztő álmaként” aposztrofálta a díjazottat. Bódi Katalinnál ugyanis „nincs sunnyogás”: a beígért szövegek időben elkészülnek, ha mégis lenne némi csúszás, azt a szerző időben jelzi a szerkesztője felé. Bódi Katalin irodalomtörténészi és kritikusi ténykedése mellett kiemelkedő pedagógusi tevékenységet is végez, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének oktatójaként is fontos kultúraközvetítő szerepet tölt be.

Lőrincz Csongort az Alföld folyóirat tanulmány rovatát vezető Fodor Péter méltatta. Fodor hangsúlyozta: Lőrincz Csongor esetében a modern költészet egyik legnagyobb honi ismerőjével állunk szemben, aki a magyar líratörténethez a német nyelvű irodalom felől (is) közelít. Jelenleg a Humboldt Egyetem Magyar Tanszékének vezetője. Hihetetlenül rövid idő alatt, a csíkszeredai gimnázium padsoraiból Budapesten és Bázelen át jutott el Berlinig, s vált a magyar mellett a német nyelvű humántudományok közvetítőjévé is. Alig huszonöt éves, amikor doktorál, s harminckét évesen már a jeles német egyetem professzorává lesz. Arra azonban, hogy a német gondolkodók mellett milyen nagy mértékben hatottak rá a magyar irodalomtörténész-elődök, épp az Alföld folyóiratban publikált Téli éjszaka-elemzése jó példa, hiszen ez az írása Tamás Attila szakszerűség iránti elkötelezettségével, összetett gondolkodásmódjával, a nagy költői alkotások iránt mutatott érzékeny értelmezői figyelmével állítható párhuzamba. Számtalan könyv szerzőjét és szerkesztőjét tisztelhetjük benne, olyan filoszt, aki a kollégái szerint „gyorsabban ír, mint ahogy mi olvasunk”. Versértelmezéseiben a különböző nyelvi eseményekre, például az imára, az ígéretre, az esküre, a tanulságtételre összpontosít. Kiemelkedő irodalomtörténészi helyét és helyzetét fémjelzi, hogy Alföld Stúdió megjelenés alatt álló antológiájában ő a legtöbbet hivatkozott szerző.

Villányi Lászlót az Alföld folyóirat szépirodalmi rovatát vezető Áfra János köszöntötte. A laudáló kiemelte: Villányi László a mai magyar költészet feltűnést kerülő alakja, aki alig-alig hagyja el lakóhelyét, Győr városát. Itt születik az a városa tereit, illetve a családja eseményeit feldolgozó lírai életmű, amelynek egyik első kötetéről, a Délibábünnepről az Alföld 1978-ban közölt kritikát. Abban az évben, amikor Győrött útjára indult a Műhely című folyóirat, az az orgánum, amelynek Villányi 1990-től a főszerkesztője, s amely azóta egyként fontos hivatkozási pont az egyetemi hallgatók és az oktatók számára is, például a kiemelkedő színvonalú tematikus számainak köszönhetően. Villányi László eszköztelen, költői képekkel soha nem túlterhelt versei etikus ívet nyernek, s a filozófiatörténeti, kultúrtörténeti hagyományokra épülő szinkretizmus figyelhető meg bennük. Villányi 2004-től publikál az Alföldben. Költői és főszerkesztői ténykedése mellett az őt ért irodalmi vagy társadalmi hatásokat egy esszékötetben, a Voltaképpen címűben is összegezte.

Az est utolsó laudációját stílusosan két Villányi-költemény, a Mi végre és az Átüt az ingeden című elszavalása zárta, Rózsa Lászlót pedig ismét Versánszky Ildikó követte a hegedűjátékával.

A versek és a muzsika után – a díjátadó est megszokott koreográfiájához híven – kerekasztal-beszélgetés vette kezdetét, amelyen a díjazottakat Herczeg Ákos szerkesztő „faggatta”. A moderátor elmondta: még ha a díjazottak ezt nem is tudják, de mindhármójukhoz van némi személyes kötődése: Bódi Katalin tanára volt a Debreceni Egyetemen, Lőrincz Csongor szövegeivel doktori munkája során volt alkalma hosszú órákat eltölteni, s azóta, hogy egyszer véletlenül „belebotlott” Villányi László Alázat című kötetébe, a költő a kedvenc szerzői közé tartozik.

Herczeg Ákos első, a három díjazottat megszólító körkérdése arra vonatkozott, hogy kinek hogyan zajlott az eszmélődése, amely végül az irodalmi pályára terelte? Bódi Katalin esetében – tudtuk meg az irodalomtörténész válaszából – az olvasásmániájára vezethető vissza szinte minden, majd egy idő után, olvasóként az kezdte foglalkoztatni, hogy ezt a tevékenységet hogyan lehet aktivitásba, alkotásba, írási folyamatba fordítani. Bódi Katalin a kritikaírásban találta meg ennek lehetőségét, s ezekbe az írásokba mindig igyekszik személyességet is belevinni. Villányi László saját bevallása szerint későn, csak tizennyolc éves kora körül kezdett verset, konkrétan szerelmes verseket írni. Addig kereste a számára otthonos formát, s az első két verseskötetét még ennek a keresési időszaknak a részeként értékeli, hogy azután épp a Herczeg Ákos említette Alázat című verseskötetével induljon igazán útjára a pályája. Hiszen ez volt az a kötet, amely meghozta a számára oly fontos pályatársi dicséreteket is. Lőrincz Csongor – tudtuk meg a frissen kitüntetett irodalomtörténésztől – már az általános iskolás kora óta irodalommal akart foglalkozni. Azután a gimnáziumi magyartanára, Bara Katalin nyitotta rá végképp a szemét a szövegelemzés rendkívüli élvezetet nyújtó szabadságára, illetve harmadikos gimnazista korától fogva nagyon erősen hatottak rá a Bolyai Nyári Akadémián hallott előadások, ahol Kulcsár Szabó Ernőt és Szegedy-Maszák Mihályt hallgatva már nem volt kérdés számára, hogy ő is „valami ilyesmivel szeretne foglalkozni”.

A moderátor ezt követően egyenként fordult a díjazottakhoz. Bódi Katalint a pályájának arról a már a laudációban is érintett szegmenséről, a kritikaírásról faggatta, amely látszólag távol áll a felvilágosodás kori irodalom kutatásától, Bódinál ez a kettő mégsem „oltja ki” egymást. S hogy vajon miért olyan fontos ez a tevékenység az irodalomtörténész számára, arra Bódi összetett választ adott. Egyfelől egyetemistaként, amikor igen korán bekapcsolódott a korszak kutatásába, párhuzamosan sok kortárs irodalmi kurzuson is részt vett, s mindig is „örömforrást” jelentett számára egy-egy kortárs mű befogadása és értékelése. Főleg, hogy azt a kezdeti bizonytalanságát leküzdve, hogy vajon felvilágosodással foglalkozva írhat-e ő kortárs művekről, sikerélményt is jelentenek számára ezek az írásai, hiszen a folyóiratok befogadják és közlik ezeket a szövegeit. Egyszerűen késztetést érez arra, hogy kritikákat írjon, s mindig inspiráció alapján ír. Ha egy kötet megragadja, foglalkoztatja, addig nem hagyja nyugodni, amíg le nem írhatja róla a véleményét.

Herczeg Ákos Lőrincz Csongorhoz fordulva arra volt kíváncsi, hogy azt a nagy ívű pályát, amely – mint azt már a dicsőítő szövegből is tudjuk – Csíkszeredától Berlinig húzódik, vajon mennyiben befolyásolja egy másik kultúrközegben, a németben való megmerítkezés. Mivel német szakos is volt – tudtuk meg Lőrincz Csongor válaszából – az összehasonlító irodalomtudomány mindig is fontos volt a számára. Ha nem jut ki Bázelbe illetve Berlinbe, pályáját akkor is meghatározná a komparatív szemlélet, de az kétségtelen, hogy ha valaki kívülről, idegen közegből tekinthet rá a saját közegére, az nyilván több mindent ki tud deríteni róla. Komparatistaként véleménye szerint a cél „megmutatni az európaiságot abban is, ami irodalmunkban kitörölhetetlenül magyar”. Herczeg Ákos Lőrincz Csongort a legújabb, Az irodalom tanúságtételei című legutóbbi kötetéről is kérdezte; a tanúságtételről mint nyelvi eseményről, mint az olvasást irányító elvről, amely az ima, az ígéret, az eskü mellett foglalkoztatja az irodalomtörténészt. Lőrincz a beszélgetésnek ezen a pontján az idei Irodalmi Napok mottójához, a Hitvallás és irodalomhoz (is) kapcsolódott, amikor kifejtette, hogy épp a tanúságtétel az, amely megteremtheti, nyelvi értelemben létrehozhatja a hitvallás és az irodalom közötti kapcsolatot.

Herczeg Ákos ekkor Villányi Lászlóhoz fordult, s azt firtatta, hogy vajon egy-egy benyomásból, a költői létállapotra jellemző figyelő állapotból hogyan születik meg a költemény. Mitől válik egy szöveg verssé? Villányi a válaszában kifejtette, nyelvi teremtőerő szükséges ahhoz, hogy az ember azt, amit megélt, ki tudja nagyítani, meg tudja emelni, át tudja formálni. Versírás közben a szavak egyszer csak különös rendbe lépnek, ami költészetté válik, de ez természetesen éppolyan megfoghatatlan folyamat, mint pl. a zeneszerzés. Herczeg Ákos arra is utalt Villányit faggatva, hogy annak ellenére, hogy a ’80-as, ’90-es években a költő a személyességet a lírai hagyományból száműzendő időszakban is aktívan alkotott, mégis meg tudott maradni verseiben a személyességnél, sőt, a vallomástételnél mint modalitásnál, retorikánál. Herczeg Villányi lírájának ezt a fontos aspektusát kiemelve érdeklődött, hogy szerinte mennyire kockázatos dolog a személyesség, illetve az intimitás ilyen nyílt megjelenítése a versekben. Villányi úgy fogalmazott, hogy ő ebben a fajta lírában érzi magát otthon, s katasztrófa lenne, ha másképp próbálna megszólalni. S az idősebb pályatársai – például Kormos István vagy Tandori Dezső részéről – folyamatosan érezte a megbecsülést, azaz a megerősítést, hogy jó irányban halad. Nem beszélve arról, hogy mostanában szerencsére a fiatalok is igenlően állnak a költészetéhez.

Herczeg Ákos a kerekasztal-beszélgetést egy körkérdéssel kezdte, s szintén egy, mindhárom díjazott felé irányuló körkérdéssel zárta. Mégpedig egy érdekes felvetéssel: vajon mi hiányozna leginkább az irodalomból a beszélgetés résztvevőinek, ha holnaptól valami miatt nem művelhetnék a szakmájukat? Erre mindhárman egyöntetűen azt válaszolták, hogy az olvasás. Hiszen – fogalmazott Villányi – minden jó mű külön világ, amelynek a befogadása által egy másképp soha meg nem tapasztalhatót él át az ember, egy csodát. Bódi Katalin hozzátette: olvasás nélkül a tanítás is értelmetlenné válna, és a gyermekei nevelését sem tudná elképzelni a velük közösen átélt olvasmányélmények nélkül. Lőrincz Csongor számára fiziológiai, mentális, kognitív szinten egyaránt napi szükséglet az olvasás, amelynek során a reflexív szint is nagyon lényeges. Az, hogy az értelmezett nyelv adekvát értelmezői nyelvet szüljön, e kettő kölcsönhatásba tudjon lépni egymással, s egymásra hatva lendüljön mozgásba.

Az Alföld-díjak átadásának estjét, benne a kerekasztal-beszélgetést Versánszky Ildikó hegedűmuzsikája zárta.

Alföld-díjasok estje, Nagyerdei Víztorony, 2017. november 7.

 

Gyürky Katalin

szerző: Gyürky Katalin
honlap e-mail
Gyürky Katalin 1976-ban született, irodalomtörténész, műfordító. A Debreceni Egyetem magyar-történelem-orosz szakán végzett, Dosztojevszkij művészetéből szerzett doktori fokozatot. Kutatási területe a klasszikus és kortárs orosz próza, illetve más, szláv nyelvterületeken megjelent regényekkel is foglalkozik. Írásai és novellafordításai az Élet és Irodalom, az Új Könyvpiac, a Kalligram, a Jelenkor és az Irodalmi Szemle hasábjain jelennek meg.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések