Alföld folyóirat - Megkülönböztetés nélküli különbségek
86858
post-template-default,single,single-post,postid-86858,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Megkülönböztetés nélküli különbségek

Halász Hajnalka: Nyelvi differencia megkülönböztetés és esemény között

A „differencia” fogalma vitathatatlanul a 20. század azon központi fogalmaihoz tartozik, amelyek mind filozófiai, mind nyelvelméleti, de kultúratudományos síkon is ha­talmas jelentőséggel bírnak. Ismeretes, hogy a nyelvtudományban Saussure, a fi­lo­zófiában Heidegger voltak a „differencia” legfontosabb teoretikusai, és az utóbbi év­tizedekben aztán gyakran beszéltek „ikonikus” és „nemi”, de „szisztemikus” differenciáról is. A „nézetütközés” (Lyotard: Le Différend) a posztmodern gondolkodásban is feltűnő szerepet játszott. A fogalom karrierjét tehát aligha lehet behatárolni vagy áttekinteni. Megmutatkozik mindez abban is, hogy filozófiai síkon a hatvanas évek Franciaországában legalább két erős elméletet dolgoztak ki, amelyek köz­ponti értelemben használják a differencia fogalmát: Derrida dekonstrukciója (amely Saussure és Heidegger differenciafogalmaiból kiindulva jutott el a „différance”-ig) és Deleuze könyve, a Différence et repetition, amely főként Nietzschére nyúlt vissza. Mindkét elméletben – amelyek (főleg Derrida) tudvalevőleg  parttalan re­cepciót indítottak el – a differencia fogalma külön-külön a temporalitás problémájával is szembesítődik, az egyik esetben például iterabilitásként, a másikban is­métlésként megragadva. Mindezek előtt vagy mindezeken túl azonban elmondható, hogy a 20. század egyik jelentősebb nyelvelmélete sem jött ki valamilyen mó­don a differencia fogalma nélkül – ez a kiindulópontja az itt szóban forgó munkának.

Annál inkább csodálkozásra ad okot, hogy nem igazán keletkeztek (német nyelvterületen legalábbis) olyan szisztematikus munkák, amelyek a „differencia” eme sikertörténetét transzdiszciplináris módon állították volna középpontjukba, és funk­cionálisan végigkövették volna azt. (Például Heinz Kimmerle Philosophien der Differenz /2000/ című hasznos könyve inkább propedeutikai áttekintésnek tartható.) Performativitás és szingularitás(ok) kapcsolatáról bizonyosan megállapítható, hogy előbbi kondicionálja utóbbit, a „cselekvőség” mint aktus vagy esemény mindig egyediséget feltételez (nem egyszerűen fordítva). A „differencia” valamiképp ezek között helyezhető el, bennük magukban is hatva, történésjellegüket fémjelezve és jelentősen bonyolítva megragadhatóságukat (Derrida lépése a „différance” fe­lé mélyen következetes, mondhatni szükségszerű belátásként adta magát). A „dif­ferencia” fogalomtörténetének megírása tehát meglehetős pótolnivalónak látszik. Így Halász Hajnalka könyvét (doktori disszertációjának publikált formájában), Nyel­vi differencia megkülönböztetés és esemény között (Jakobson, Luhmann, Hum­boldt, Gadamer, Heidegger) címmel, túlzás nélkül úttörőnek lehet nevezni. Dacára an­nak, hogy az előszó eloszlatja a várakozásokat „a differencia nyelvelméleti fo­gal­mának szisztematikus feldolgozására” nézve, az elemzett elméletek spektruma lát­hatólag széles, a vizsgált korpusz minden, csak nem homogén. Már maga a cím is elárulja, hogy a munkának a differenciáról szóló gondolkodás különböző epochális konfigurációival, illetve hagyományaival van dolga. Hermeneutika, strukturalizmus, rendszerelmélet azon három gondolkodás-, illetve tudománytörténeti tradíció, amelyekben a szerző a differenciafogalmak elhelyezését és szisztematikus re­levanciáját imponáló aprólékossággal és következetességgel, valamint messze ki­váló értelmezésbeli és applikatív teljesítménnyel követi nyomon. Továbbá Der­rida is erősen jelen van a munkában, a dekonstrukció bizonyos kérdései, megismerési érdekeltségei és stratégiái akár implicit módon is képviseltetik magukat, il­letve vezérlik is módszertani és filozófiai premisszáit, illetve segítik eredményeit. A szer­ző a dekonstrukció alapos értőjének bizonyul, alapvető Derrida-gondolatokat tel­jesít be, a munka egészében a dekonstrukciós olvasás relevanciáját mélyen és újszerűen bizonyítja (talán némileg nyugtalanítóan is azok számára, akik azt ad ac­ta szeretnék tenni). Egy „filológiai” megjegyzés: a könyv egyes fő motívumait (pl. a „zaj” fogalmát), gondolati lépéseit már a szerző több évvel ezelőtt publikált ta­nul­mánya is megelőlegezte (Diszkurzusok referenciája a referencia diszkurzusaiban. Irodalomtörténet, 2007/4, 564–587.)

A munka fő fókusza alapvetően nyelvelméleti és -filozófiai jellegű, ugyanakkor azon­ban irodalomtudományos érdekeltségű is, eközben analitikus kapcsolatban áll­va általános művészettudományi és esztétikaelméleti, továbbá szociális és etikai kér­désfeltevésekkel. Szisztematikus fő célja – amit a nagyon világosan megírt elő­szó fogalmaz meg – lényegében abban áll, hogy feltárja megkülönböztetés és esemény – a maga részéről ugyancsak differenciális – „köztességét”. (Leegyszerűsítve: az I. rész a „megkülönböztetés” és a „differencia”, a II. rész az „esemény” fogalmait vizsgálja.) Ezért a nyelv kettős mozgása: előlépése, sőt tolakodása, ugyanakkor ez­zel egyidejű önmegvonása a felelős. Lényegében a differencia mint performatív vo­nás vagy effektus áll az előtérben (ezért is kapcsolódik össze az „esemény” fo­galmával) – vagyis a könyv végső soron performativitáselméleti munkaként értendő, amivel több vonatkozó, kurrens magyarországi kutatáshoz kapcsolódik vagy kap­csolódhat (persze ideális esetben ezek is őhozzá).

A differencia itt tehát nem pusztán konstatív módon etablírozott fogalmat, stabil entitást jelent, hanem magát a megkülönböztetés és esemény differenciáját. Vagy­is a munka a differenciát sem az egyik, sem a másik oldalon nem horgonyozza le egyoldalú módon, és ez az oszcillációban való elhelyezése megnyitja elvi és ala­pos temporalizációjának lehetőségét. Ezen előfeltevés elengedhetetlen ahhoz, hogy a nyelvet ne tárgyiasítsák kezdettől fogva „mint olyant”, hanem hogy megfeleljenek a nyelv önelrejtő létmódjának, „mintha”-jellegének. A nyelv eme önelrejtése és önmegvonása maga is a (latens) differencia eseménye, differencia – a nyelvé magáé – mint esemény. Ez az esemény nem egyszerűen immateriális jellegű, ha­nem a jelben magában avagy jelként történik. Ezért kezdeményezi Halász Haj­nalka a szemiológiai és hermeneutikai hagyományok összekapcsolását – nem egy­sze­rűen tudománypolitikai vagy akár módszertani hitvallás alapján, hanem a do­log, a nyelvi esemény természete felől. A munka ezen fő irányvonala visszatérően kor­relációba kerül az irodalmiságra, a textualitás azon effektusaira vonatkozó kérdésekkel, mely effektusok olyan mérvű intenzitásfokot érhetnek el, amelyet „irodalmi“-nak lehet nevezni.

Az első fejezet Saussure és Jakobson kapcsán utóbbi fonológiájának olyan elő­feltevéseit világítja meg, amelyek bizonyos értelemben latensek, és amelyek megmutatása a strukturalista modellt alapjában megváltoztatja. Halász egyrészt kimutatja, hogy oppozíció és eltérés megkülönböztetése Jakobsonnál csak önkényes axió­mák alapján lehetséges, másrészt ezt az oppozíciók ellenőrizhetetlen kereszteződései is feltételezik, méghozzá olyan módon, hogy megkettőződnek az elkerülhetetlen ismétlések révén vagy ezekben. Az oppozíciók operációknak bizonyulnak, méghozzá megismételt operációknak, és ezáltal a nyelv önkényességének, va­lamint differencialitásának mély összetartozását tanúsítják (anagrammatikus mó­don is), ugyanakkor ennek moraját is tematizálva. Ezzel a kifejezetten invenciózus té­tellel áthelyeződik a jakobsoni modell struktúrája a nyelv dimenziójába mint elő­reláthatatlan eseményében és mint iteratív keretben, mely a maga részéről nem is­mételhető és nem is érzékelhető. Ez az iteratív létmód következésképpen megmutatja annak lehetetlenségét, hogy elválaszthassuk a morajt a jeltől, és megnyitja az utat a „poétikai funkció” körültekintő profilírozásához. (Halász ezt Kulcsár-Szabó Zol­tán „metapoétikai” értekezésének segítségével hajtja végre.) Ebben a dimenzióban anyag és médium nem választhatók el egymástól,  az előzetesen létező anyag kép­zete mint fikció mutatkozik, egyáltalán a különbözőség mint (kódolási) folyamatok függvénye jelentkezik. Ezzel a kód fogalma eseményekbe és a nyelv (ellentétes irányú, eközben ismétlődésben megnyilvánuló) erőibe fordítódik át (pontosabban vissza). Meg is vonódva ezáltal a strukturalizmus nem ideológia nélküli axio­matikáitól (amelyek a Saussure-féle önkényesség és rendszerszerűség alapfeltevéseinek félreolvasásából származtak), de a kurrens médiaelméletektől is. Ezzel az első fejezet máris a könyv egész mélyreható problematikájában találja magát, ugyanakkor konkrét eredményeket is megfogalmazva.

A következő lépés a nyelviség performativitása és medialitása felé, melyek nem me­rülnek ki a szignifikatív és „materiális” síkok merev szétválasztásában, hanem a mint olyanként nem megjelenő differenciából származnak, Niklas Luhmann rendszerelméletének vizsgálata lesz. Halász tehát meglehetősen eltérő tudományos kon­textusban folytatja gondolatmenetét, explikálva a rendszerelmélet alapfeltevéseit, illetve ennek határait a nyelv alapvetőbb módon megragadott medialitásának vo­natkozásában. Mindez éppoly következetesen és szigorúan történik, mint az el­ső fejezetben, itt viszont jelentősen részletesebb módon és sokoldalúan artikulált vi­szonyban a Luhmann-szakirodalomhoz, főleg irodalomtudományos vonatkozásban. Itt is a „megkülönböztetés” (Luhmann számára központi jelentőségű fogalma) és annak kettős aspektusa kerül megvizsgálásra, amely megkettőződésekből származik. Hasonló módon temporalizálódik itt is a differencia, amennyiben a luhmanni megkülönböztetés jelölés és megkülönböztetés között dinamizálódik és el­to­lódik, mivel maga a megkülönböztetés operációja ugyanezen – de immár másik – megkülönböztetés révén meg is kettőződik. Röviden szólva a jelölés csak egy la­tens, nem hozzáférhető megkülönböztetés révén lesz jelöléssé – egyfajta performativitás utólagossága felől. (Kérdésként fogalmazódhatna meg itt, mennyiben szol­gáltat igazságot Halász az operációk Luhmann által reflektált emlékezetének, mennyiben vetheti fel ez a történetiség elgondolásának szükségességét, vagy pe­dig beilleszkedik-e a rekurziós mechanizmusokba, mintegy ezek struktúramozzanataként.) A megkülönböztetés megkettőződik a re-entry módján, amely ekképp a for­mát jelöli és ugyanakkor hasítja meg, belső oldalát a külső oldala által keresztezve – ezáltal annak medialitását megnyilvánítva –, mégpedig alapvetően nem rep­rezentálható módon. Mindezt a szerző azonban a „paradoxia” rendszerelméleti fel­tételezésén túl érti, mégpedig latencia felől (maga a médium–forma-különbségtevés latenciája ez), melynek leírásához a rendszerelmélet horizontja és terminológiája már nem elégségesek. A médium ugyanis a forma kettős határa és ezáltal differencia. A latencia elgondolása a médium és forma differenciájának medializációjával párosul – túl a reprezentáción, melynek kényszere Luhmann-nál is hat, amit nála a művészet végső soron problematikus státuszán lehet leolvasni. Ezen analitikus mögékérdezés eredményeit a fejezet olyan kérdések felfejtésében hasznosítja, mint például az írás szerepe a rendszerelméleti médiumreflexióban, ennek összemérhetetlensége a dekonstruktív iránnyal, mely olyan medialitásfogalommal operál, mely nem csak a reprezentációtól, de az érzéki anyag képzetétől is megvonja ma­gát. De a történelem fogalma is, például a „forradalom”, vagyis az esemény je­gyében, tömör kifejtésben részesül.

A harmadik fejezet az esztétikai megkülönböztetés gadameri fogalmát tárgyazza, tovább problematizálva a differenciafogalmat, ezúttal a képiség mint applikatív ter­rénum révén (folytatva a művészet mint médium és forma luhmanni különbségéről mondottakat). Hasonló analitikus gesztus vezérli itt is a gondolatmenetet, mint a megelőző két fejezetben: esztétikai megkülönböztetés és hermeneutikai nem-megkülönböztetés megkülönböztethetőségére irányulva. Itt is reprezentáció­kritikai megfontolások játszanak fontos szerepet, innen éri kritika Gadamer képfogalmát (középpontjában a képi lét „gyarapodásával”, „többletével” Halász megfogalmazása szerint), amelynek „emanációként” való meghatározása „a reprezentáció folyamatosságát igyekszik helyreállítani” (84.). Hogyan lehet a többlet emanációját éppen egy meg nem különböztetés felől megtapasztalni?, hangzik a szerző kér­dése. A megkülönböztetések szemiológiai problémája Husserlnél is további meg­különböztetésekhez vezet, éppen a differencia értékének bizonyos meghatározhatatlansága miatt, Gadamernél is megkettőzve „a megkülönböztetés két oldalát” (94., akár Luhmann esetében). Alapvetőbb síkra helyezve a problémát, a szerző kimutatja, hogy a „képtárgy” központi fogalma performativizálódik, maga a „meg­jelenés” lesz, ami egyszersmind mediális viselkedésének rögzíthetetlenségét, visszahúzódását, ugyanakkor kizártként való előlépését implikálja. A „differenciába visszahúzódó többlet” innen nézve nem más, mint maga „a tükörképet létrehozó pillantás”, amelyet Gadamer is szimbolikus médium formájában próbál „újraelsajátítani”, legalábbis felismerhetetlenségét korlátozni (93–93.). Ezek a megfigyelések alkalmasint kiterjeszthetők lennének az „ikonikus differencia” elméleteire is (bi­zonyos képtudományi pozíciókra, vö. 83.), számukra nem feltétlenül megnyugtató következtetésekre adva lehetőséget.

Az első rész (Rendszer – megkülönböztetés – differencia) egyszerre vizsgálta a rendszerszerűség implikációit az elsődleges, aktív differenciát mindig is megkettőző, ezáltal elfedő megkülönböztetések végrehajtásában és fordítva, a differencia ol­vashatatlansági effektusainak visszatérését minden, mégoly evidensnek tetsző megkülönböztetési operációban (Jakobson, Luhmann és Gadamer amúgy nem túl ro­kon elméleteiben, általános nyelvészeti, társadalomelméleti és esztétikai-hermeneutikai kontextusokban). Mindezek alapjául az a performatív (és komoly temporalitáselméleti téteket is tartalmazó) mozzanat szolgál, miszerint az előzetesként té­te­lezett megkülönböztetések (pl. bináris oppozíciók) igazából utólagos produktumok, például a kódolás folyamatának effektusai. Ennyiben tulajdonképpen (elméleti) fikcióként működnek. Az itt következetesen, (dekonstruktív értelemben vett, a könyvben módszertani premisszaként hangsúlyozott) olvasás révén végrehajtott kri­tikai mozzanat teljesítménye nagyjából abban áll, ahogy fény derül a differencia (meg­különböztetésként való) félreolvasására, amely a vizsgált teorémák egy részében reprezentációesztétikai alapokon történik. Eközben azonban a nyelv önkényességének performatív effektusaival és materialitásával való mély kapcsolatába is több belátást nyerhet az olvasó.

A monográfia a második részben egy másik, konzisztensebb hagyományvonal összefüggésében vizsgálódik tovább, mégpedig a hermeneutikailag inspirált nyelv­elmélet és -filozófia keretében, Wilhelm von Humboldt, Heidegger és Gadamer alapján. Itt is végig hallható a derridai szólam, ez az összekapcsolás további kifejezetten izgalmas és termékeny megfigyelésekhez, valamint tézisekhez vezet, itt már nyelvantropológiai, továbbá etikai és politikai implikációkkal gazdagodva. Ebben a részben eseményszerűség és ismételhetőség, továbbá szingularitás (a Másik) és az esemény koncepciói állnak az előtérben a differencia fogalmával alkotott viszonyukkal. Ugyanis ezt a differenciát „a másik nyelve” és „a nyelv mint másik” felől kell elgondolni (145.). Eme differencia egyik centrális aspektusa a beszélés és hallás közötti különbség Heideggernél, az Unterwegs zur Sprache című kötetének utolsó, helyenként rejtélyes szövegében (Der Weg zur Sprache). Differencia és iterabilitás viszonya már Derridánál is alapvető kiindulópontot jelentett (mind a Gram­matológiában, mind a Limited Inc.-el folytatódó performativitáselméleti vizsgálódásaiban), Halász lényegében eme viszonyt aknázza ki és artikulálja tovább.

Ezeket az összefüggéseket a munka egy kifejezetten lenyűgöző elemzésben W. von Humboldt nyelvelméletének központi mozzanataira alkalmazza (lényeges kor­rekciókat végrehajtva a szakirodalom bizonyos meghatározó szerzői – J. Tra­bant, T. Borsche és mások – által proponált értelmezési alakzatokon). Hang és gondolat organikus egybetartozása, valamint hallás és beszélés cirkularitása – Humboldt nyelvelméletének alapvonalai – a megszakítás mozzanatával szembesítődnek, amely differenciális eseményt jelent, mégpedig az objektiváció differenciá­lis mozzanatát, amely a saját, illetve az idegen hang meghallásában realizálódik. A saját és idegen hang ezen anyagtalan meghasítása – még minden jelentésközvetítés előtt – elengedhetetlen hallás és artikuláció kölcsönhatása számára. A hang per­formativitása – a „nyelvi erő” (Sprachkraft) mozzanataként – egyrészt „a hangok létrehozásának”, az artikulációban, illetve tulajdonképpen a „beszéd”-nek ma­gának a „tetszésében” (eredeti és szép gondolata ez Humboldtnak), másrészt a név­mások nyelviségében (mint belső nyelvi összefüggésben) nyilvánul meg, ami én és te szembeállításában, és az ebből származtatott ellentétben (újra az ellentétpárok nem-identikus ismétlődésének gondolatalakzata) mint igazi differencialitásban mutatkozik meg (136–140.). Ez a viszony – a hang mint differencia, végső so­ron – alapozza meg a reprezentációt és nem fordítva – a megszólítás a te vonatkozásában mintegy megelőzi a megnevezést, és amely megszólítás olyan kölcsönösséget evokál, amelyben a te a sajátot tanúsítja, meggyőződést kölcsönöz (148.). (Te­gyük hozzá, hogy az Én-Te viszony ezen nyelvelméleti megalapozása in nuce a lírai aposztrophé elméletét is tartalmazhatja, a munka ezen a ponton is kifejezetten lehetővé teszi eredményeinek irodalomtudományos alkalmazását.) A mondott vi­szony – a szubjektum számára nem egyszerűen extern külsőlegesség tengelyén – ismételhetőséget is jelent, sőt ennek latenciáját, amennyiben a nyelv mint másik nem-reprezentálható, csak performatív módon ható erőként nyilvánul meg. Min­dez nyelvantropológiai és politikai antropológiai implikációkat is magában hordoz, egyrészt az állati artikuláció, másrészt a nyelv társadalmi létmódjának vonatkozásában.

A hang ezen teljesítménye a másik felől „affektus”-ként is értelmeződik a szóban forgó fejezetben, aláhúzva a nyelv mint másik, a másik nyelve általi megelőzöttség nem-reflexív jellegét (a második Gadamer-alfejezetben ez vezet a passzivitás, elszenvedés kategóriái szerint az ember és állat közötti különbségtételek fe­sze­getéséhez). Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy az „affektus” kifejezés (és pandanja, a „meggyőződés”) vajon elégséges-e ezen, nyelv általi megelőzöttség érzékeltetésére. Eme fogalomnak ki kellene alighanem egészülnie a „Gefühl”, az „érzék” instanciájával, például éppen a „nyelvérzék” értelmében (a szinonímia, a fordításprobléma, egyáltalán a Humboldt által többször hangsúlyos helyen szerepeltetett, Halász által inkább némi gyanúval kezelt anyanyelv mint példa kapcsán). De akár Humboldt értelmében is, aki a nyelvet ismeretesen érzékszervként ha­tározta meg („a nyelv a gondolat képző/alakító/formáló szerve”, „das bildende Or­gan des Gedanken”). Ezzel talán a szerzőnk által részint inkább formálisan használt eseményfogalom sem pusztán a nyelvi artikuláció (részben izolált) struktúramozzanata lenne (vö. ezzel a Heidegger-Derrida-féle „hívás” és ígéret fogalmait, amelyeket a dolgozat nem aknáz ki), hanem az ismételhetőség intenzitásfoka is.

Ezzel ugyanis más potenciális kérdések is érintkeznek, alapvetően a történetiség problémája alapján. Az ismételhetőség a történeti materialitással is összefügg, és ezt valamiképp talán közvetíteni lehetne a részben absztraktnak maradó (mert idő­beli indexektől eloldott) „másik” instanciájával. Néha úgy tűnik (fenntartva a té­vedés lehetőségét), mintha a másik szingularitása és a „meggyőződés” komplexuma kissé túldimenzionálódna, és a munka bizonyos értelemben kijátszaná ezeket a „világnézettel” mint áthagyományozott dimenzióval szemben. A nyelv mint má­sik hatalma fenomenológiai síkon ugyan meggyőzően kapcsolódik össze a másik nyelvével, mégis ama hatalom paradox módon némileg absztrakcióval és történeti lét­módjának elveszítésével fenyeget. Ugyanis ama hatalom örökség is (egy másik hei­deggeri-derridai téma), amely nem ellentétben áll az idiomaticitással, hanem lé­nye­gileg hozzátartozik. Éppen ez a (történeti) örökség lenne az „objektiváció” és az ismétlés indexe, amelyeket szerzőnk oly komplex módon írt le a fenomenológiai síkon. Az örökség nem egyszerűen a „többség” vagy a „tömeg” mozzanata (még ha össze is tartozhatnak), erről Walter Benjaminnak van mondanivalója (vö. a fentebbi megjegyzéssel az emlékezeti mozzanathoz Luhmann kapcsán). Az örökség értelmében vett idiomatikusságot talán nem igazán érdemes kijátszani a másikkal szemben, ellenkezőleg, előbbi járulhatna hozzá „a választás spontaneitása” fo­gal­mának (Humboldt) további körvonalazásához. Továbbá az „anyanyelv” létmódja éppen a saját, az „ismeretlen ismerős/bizalmas (Vertrautes)“ (Heidegger) tematizálása számára lehet kardinális fontosságú. Humboldtot mint a fordítás teoretikusát is több figyelemre lehetett volna méltatni (akivel a megértésben rejlő differenciáról le­het gondolkodni). Ezek a megjegyzések persze nem érvénytelenítik Halász gondolatmenetének konzisztenciáját és eredményeit, inkább egyfajta kontextuális differenciálásra irányulnak.

Az utolsó alfejezet (A differencia fájdalma erőszak és [el]szenvedés között) Heidegger Trakl-elemzését veszi tárgyul – némileg meglepő módon –, és összefoglalja a munka fő motívumait a Trakl-vers szövegközeli elemzése révén (hallás és artikuláció közötti differencia, elszenvedés, erőszak, a differencia és az esemény nem-reprezentálhatósága, önmegvonása stb.). A sűrű meditáció hatásosan bi­zonyítja a szerző textuális-interpretatív, nem pusztán elméleti tájékozódását és kom­petenciáját (ahogy erről egyéb publikációkban is számot adott). A recenzens itt már csak egyetlen pontra szorítkozna, a differencia fájdalmának (heideggeri előz­ményekhez képest is) eredeti gondolatára: ezen aspektus hangsúlyozása eminensen politikai jelentést is implikálhat. Byung-Chul Han meglehetősen aktuális kultúrkritikája szerint a „differencia” mára automatikussá vált mantrázása végső so­ron a másság elfedéseként is működhet: „Manapság […] a differencia lép a másság he­lyére, már nem hívva elő immunreakciót. A posztimmunológiai, sőt posztmodern differencia már nem tesz beteggé. Az immunológiai síkon a differencia az ugya­naz. Mintegy hiányzik a differenciából az idegenség tüskéje, amely heves im­munreakciót váltana ki” (Müdigkeitsgesellschaft, Berlin 2014 [6], 9.). E lenyűgöző, ugyanakkor meggondolt és aktív olvasást igénylő munka végén (Jakobson, Luh­mann, Gadamer, Humboldt és Heidegger, illetve Derrida után) nem marad tehát két­ségünk a kiemelkedően invenciózus, összetett és mélyreható módon felvezetett nyelvelméleti főprobléma relevanciája és termékenysége felől – antropológiai, etikai és politikai dimenziókat tekintve sem.

Halász Hajnalka: Nyelvi differencia megkülönböztetés és esemény között (Jakobson, Luhmann, Hum­boldt, Gadamer, Heidegger), Ráció, Budapest, 2015.

(Megjelent az Alföld 2017/3-as számában.)

Lőrincz Csongor

szerző: Lőrincz Csongor
honlap e-mail
Lőrincz Csongor 1977-ben született Csíkszeredán. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte, az ELTE-n doktorált. A berlini Humboldt Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára. Legutóbbi kötete: Az irodalom tanúságtételei (2015).

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések