Alföld folyóirat - Hartay Csaba versei
86923
post-template-default,single,single-post,postid-86923,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Hartay Csaba versei

Előző hit

És ha mondjuk nincs hazatalálás.
Csak a bolyongás, mint vonatút, kivilágított vagonokkal.
És átsuhanni minden pályaudvaron, kattogni éji síneken.
Már leszállnál, de nem vár senki. Alagút, alagútba érkező távirat.
Lecsavart életek, dohogó, utolsó pöfékelés, füstlombozatú távolodás.
És ha mondjuk nincs hazatalálás, akkor az eltévedésben találok otthonomra.
Tűz lobog az alagút torkában. Lángoló gyík él ott. Hüllővé válsz.
Eleven hamuvá tornyosulsz, mielőtt levedlenéd előző hitedet.

Előhívás

Most pillantottam meg, mi van mögötte.
Kirakatbábuk üdvözölnek. Intésük nem múlik el.
Meg kell vennem az összes kifakult kartonalakzatot.
Divat jár le így. Odalépek a bábukhoz.
Ők nem műtestek, mozdulatlanságuk jel, így üzennek.
A zárt üzlet bejáratánál homokkupac.
Körben kátrányos lapos tetők.
Onnan se látni messzebb. Kódolt a távolság adása.
Zsákutca a zsákfaluban. Bekerített térlátás.
A széllel egykori meccsek zilált zsivaja árad.
De nem győz a csapat. Nincs már csapat.
A pályát idegen füvek növik. A kapufa elkorhadt, kidőlt.
A gurulás rég megdermedt.
Tíz. Ezt a számot lenne jó az ég mezére napégetni.
Tíz, mindig ennyi évet számolok vissza, és rájövök,
a díszletek mögött végig előhívás volt.
Már látom, hogyan születtem, hogyan halok meg.
Mozdulatlanságba öltözöm, akár a kirakat felborult torzói.
De ez nem zsák, ez szabadulás, elpattant forradás,
feslett varrat, újranyíló gyógyult rés.
Mögötte a felsejlő fény éle.

Gyanta

Nem én vagyok részeg, hanem a táj körülöttem.
Hologram lépteim elindulnak ismeretlen múltamba.
Nem a táj boldog körülöttem, én robbantom lombjait.
Íze van a vonuló felhőknek. Az alkony gyantája ragyog.
Az évszakok nem ismerik egymást.
És hiába szembesítenél tavaszt téllel,
letagadják, hogy magad mögött húzod közös láncukat.

Nem én vagyok részeg, hanem a billenő óralap.
Az ernyedt, lehulló mutatók üres tányérja.
A szemüveglencsére száradó, remegő esőcsepp.
Az átutazott tájak múló látványa mámoros csak.
A görbült tér okozta iszony,
a hajló idő okozta visszatérés.
Rettegett találkozás idegen önmagammal.

Évszakok parancsikonjai

Kopasz koponyacsontjai diófáknak.
Hantolt temető hántolt héjai.
Ne eltűnést, életet. Jelenést távozás helyett.
Helyet a sűrített veszteségben.

Tál forró ételt otthagyni a fagyban.
Ahogy ordítja apadó gőzét.
Nem oszthat. Ízeket fecsérel.
Attól az éhség, hogy egyszer már jóllaktál.

Diólevélszőnyeg. Keserű, nyirkos.
Pókháló dérbevonattal.
Égen törött holdszemüveg.
Üvegcserép hull. Csilingel.

Kontaktlencséi látomásaimnak.
Ágalakzatok.
Évszakok parancsikonjai.
Mégis szabad a látótér.

(Megjelentek az Alföld 2017/8. számában.)

Borítókép forrása.

Hartay Csaba

szerző: Hartay Csaba
honlap e-mail
Hartay Csaba 1977-ben született Gyulán, jelenleg Szarvason él, költő, író, blogger. A József Attila Kör és a Szépírók Társaságának tagja. Megjelent verseskötetei: Vakuljon meg az árnyék (1996), Gyertyataposás (1998), Az idegen irány (2001), Időviszony (2003), Éji magtár (2006), Nyúlzug (2008), A jövő régészei (2012). Prózakötetei: Lerepül a hülye fejetek (2013), Nem boci! (2015), Holtág (2016).

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések