Alföld folyóirat - Géczi Marno János versei
86883
post-template-default,single,single-post,postid-86883,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Géczi Marno János versei

Hallgasson

Jöjjön, megmutatom. Hallgasson.
Hallgassa, ahogy kézen fogva jár
a képe és a hangom, mely kásás
anyagával fel-feltolul a felső
regiszterekbe, ez azonban a kézfogásra
csak még nyomósabb alkalom.
S ha mégsem hisz nekem, hallgasson
a szívére: elvégre ott vagyunk,
az ország legrangosabb szívkórházában,
vagy más szóval szanatóriumában.

Ahol szanálják a magaféle
eseteket, az elesetteket,
akik a tudománnyal még csak-csak, ám
a testükkel nem képesek lépést
tartani, egy sima síkot, hogy ne
mondjam, egy síkságot meredeknek
néznek, a szívük majd’ kiugrik a
gödréből, amint nekivágnak, silány
népség, maga az egyetlen kivétel,
és mit gondol, miért? Mert maga nem vág
bele a szavamba, akkor sem, ha jól
tudja, hogy tudom, hülyeségeket
beszélek. Sétálhatunk akár kézenfogva,
mint a bokrok, a kút körül
nagy sugárban a parkban körbe-körbe,
mielőtt visszatér ebédellni a
házba ebédidôben. – Meglepte, hogy
az ‘l’-t nyomatékosítottam? Míg a
‘sétálhatunk’-ban alig érzôdik
a ‘sollen’? Hát igen, talán mélyebb
a szakadék az objektív észjárás
és a szubjektív észjárás között, mint
ahogy azt elménk felfogni képes.
De induljon, ebédidôre jár, és
magának muszáj rendes táplálékkal
is megtömnie azt a beteg fejét.

És akkor most ereszkedjünk lejjebb
kicsit, ide a lassú partra. Az ebédje
részletei nem érdekelnek, maga
dolga emészteni őket, főleg
ahogy látom, nincs ki mind a négy plusz négy
foga. Túlvállalja magát kicsit így
a gyomra, meg a belei, jól mondom,

vagy maga másképp gondolja? Látja?
Mintha egy szinten, egy síkot alkotnánk
a víz színével s egyben fonákjával,
a visszájával is, ezzel kívántam
meglepni magát, ismerkedjenek meg
egymással, a kép romantikusnak
hat elsőre, engem azonban épp

a benne rejlő komplex realizmus
ejt rabul ebbôl a szögbôl nézve,
ami persze ennek a semmicske
szirtnek köszönhető. Mutassa csak
a mutatóujját! Nos, mit lát, mire
mutat most vele? Úgy van, egy fügefára
történetesen, a hűség
és a ragaszkodás fájára, amely

híresen el lett átkozva egyszer.
Hogyne szeretne hát bele az ember!
Próbálja ki, milyen ragacsos lesz
tôle a keze! Nem, barátom,
szó sincs róla, hogy ez a Vörös-tenger
lenne, még ha a naplemente annak
festené is le ebből a nézetből.
Ez az úgynevezett magyar tenger
mindössze, minél apróbb betűkből
kiszedve, de hangyaszorgalommal
ecsetelve mindazt, amit az elménk
észlel ugyan, ám érteni nem ért
az egészből semmit. Magyar tenger!

S magát a magyar tengeri betegség
tartaná itt a szívkórházban két
vagy három hétig? Nem érdekelnek
a válaszai, magánügyeivel
nem óhajtom destruálni norvég
realizmusomat, mindamellett
örülök, hogy jobb színben látom most
a napszálltával, mint a déli verőfényben,
mikor zavartam ebédelni.

Zavartan fogalmaztam, istenem,
a gyermekkor tör fel ilyenkor, édes
nyelvemlékeink, bukjatok elő,
bárhol bujdokoltok, érezzem nehéz
kezetek súlyát is a vállamon,
amikor a nyelvem elakadozik;
kézfejemen a kövér piócaerek…
– vegye úgy, bassza ég, hogy mind
ilyen-amolyan tóból (vs. tócsából)
meríttettünk: ez ütközik ki asztán
rajtunk, mikor már baszhatjuk csalinkként
magunkat, akárha piócát, legyet.

És ha már ég, égő égbolt, idővel
társul hozzá a naplemente is,
pírszínű legyen, vagy sárga és görög;
a lejtőn buktató, az emelkedő
tövében egy bámész alak, kapzsin felnyúl
a légbe, lélegzet után kapkod,
villamoskapaszkodó az elméjében.
És akkor fellöki majdnem a leszálló
tömeg, a nap a sötétbe bukik alá,
viszi mézgás bokrát, a gyümölcsebédet,
az elnyelt nyelvet, rút hullámok kelnek
a nyelőcsőben és lejjebb, emésztő
gondolatok egy emésztetlen korban,
mint pondrók a teremtő vadhúsban.

Mert kell

Mert kell néha az a gyerek,
ki úgy kellette magát sokszor,
hogy sokszor senkinek sem kellett,
mint egy jókora comb, melyet
a vörös parázson túlsütöttek
azok a vad tökkelütöttek.

Combja, mint a bükkfa törzse,
sima, és simogat, ha engeded.
És már szíjas valamelyest,
nincs rajta folt, a vak is látja,
csupán ha szélre esik, olyankor

vibrálni, s ha feszült vagy, szikrázni kezd;
mint akit vad papok kifüstölnek.
(Früstökölésre készülődnek?)
Ám amint visszakapod a fejed,
ellenkezőleg, gégecsövet sejtet

a temérdek szelvény, s a lyuk, amely
nem látszik, de talán igen, a foltja,
hernyó is lehet, majd még megfojtja,
hisz a hernyó hasonlít a kígyóra,
csak annál szőrösebb – egy rühes kutya.
S a bőre rózsaszín, akár a torka.

Ők azok

Úgy van, ők. Az ágaskodó, mindig
lábujjhegyen járók, hogy lenyúlják,
ami téged illetne meg, részletek
a szomszédokból, mert kétség nem fér
hozzá, hogy nyúlánkak is, a pingvinekhez,
jobban mondva, a pigmeusokhoz
képest, gúlában állnak, mint a piro…
a piramisok, és nem restek rész…
részleteibe hatolni egész hegyvidékeknek,
s letelepülni, ahol
forgathatják tovább a szomszédokat.
(A pirotechnika kezdetleges.)
S akkor bekopognak hozzád és friss
fánkkal kínálnak. Tréfásak. Azt mondják,
„Megkínálhatjuk a fánkból?” (A nyúlánk
közben átleskel a vállad fölött,
mi bújhat meg nálad odabent?) Majd
köszönettel visszaadják létrádat,
melyet a kocsidról leemeltek.

(Megjelentek az Alföld 2017/9. számában.)

A szerzői portrét a véneki irodalmi táborban készítette Bán Attila, forrás: Irodalmi Jelen.

Borítókép: a balatonfüredi Szívkórház képe 1963-ból. Forrás: Fortepan.

Géczi Marno János

szerző: Géczi Marno János
honlap e-mail
Géczi János és Marno János költői kollaborációja eredményeként megszülető új szerzői entitás.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések