Alföld folyóirat - Olvasószínház
86824
post-template-default,single,single-post,postid-86824,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Olvasószínház

Visky András: Ki innen

„A dráma tulajdonképpeni kezdete a szabadságvesztés traumája: ez a közös ta­pasz­talat kényszeríti együvé a szereplőket a barakk, a börtön, a haláltáborok és gu­­lágok, a személytelenség tereit létrehozó lakótelepek, függőségek, hatalmi játszmák szituációjába.” (Visky András: Barakk-dramaturgia = Megváltozhat-e egy em­ber?, Korunk, 2009, 11.) A fentiekben foglalja össze Visky András saját dramaturgiai-esztétikai rendszerét, az úgynevezett barakk-dramaturgiát, amely nem csak dra­maturgi mű­kö­dését, de költői és drámaírói hitvallását is tükrözi. Ez utóbbiról a ta­valy ősszel megjelent Ki innen című kötet címe is sokat elmond: magába sűríti a be­zártságot, a klausztrofóbiát, a szabadságvágyat és az ezek nyomán keletkező sür­gető kényszert.

Visky drámaírói munkásságának programadó darabja a Tanítványok, amely A szö­kés című kötetben jelent meg 2006-ban. Ennek alcíme („Játék az Írással és a Szín­házzal”) is hordozza azt a programot, amely azóta kíséri Visky életművét: a Szent­írás és a huszadik századi későmodern esztétika, elsősorban a becketti ab­szurd egymásba írását. A Tanítványok egyik jelenetében ez a nevek szintjén is meg­jelenik: Vladimir János és Estragon Tamás egyszerre Beckett-hommage-alakok és Nagypéntek utáni, Húsvét előtti tanítványok, akik várnak (maguk sem tudják, hogy) a feltámadásra.

Amit a 2001-ben bemutatott Tanítványok módszertanilag kidolgoz, azt a nemzetközi ismertséget hozó Júlia személyes (család)történetként viszi színre az ószövetségi próféták vagy akár Szent Ágoston imanyelvén, egyetlen nagyszerű, szabad­verses monológban. A Júlia önálló kötetben 2001-ben jelent meg, A szökésben kö­zölt három dráma: a címadó szöveg mellett a Tanítványok és az Alkoholisták 2006-ban. Az azóta eltelt tíz év alatt született drámákat tartalmazó Ki innen fontos esemény az erős költői teljesítménye ellenére is elsősorban drámaíróként ismert Visky And­rás életművében. A vaskos, 350 oldalas könyv hét szöveget, önmegjelölésük sze­rint: színházi kísérletet tartalmaz, valamint egy Láng Zsolt által készített interjút a szerzővel. A kötet láthatóan a szerzői életút egy meghatározó korszakát összegző, betetőző könyv. Erről talán hangsúlyosabban beszél az, ami nem került bele: a kö­zelmúltban bemutatott Caravaggio terminál című, az Alföld korábbi számaiban (2015. november, december) közölt dráma, amely láthatóan új irányt mutat az élet­műben.

A Ki innen darabjai – akárcsak a korábbi Visky-drámák – valamiképpen a hu­szadik századi láger-, kitelepítés-, elnyomástapasztalatokra épülnek, és a szabadság lehetőségeire kérdeznek rá. Ez alól talán csak az utolsó, rövid, egyoldalas, Nem fogok félni többet a nagy szavaktól című Esterházy-hommage képez valamelyest kivételt. Ez az istenkereső és Isten-felejtő szöveg nemcsak csattanószerű zárlatot jelent, de a kötetnyitó Visszaszületéssel együtt szép keretet is ad. Ez utóbbi tu­lajdonképpen Kertész Imre Kaddisának (kétszeres) átirata, pontosabban: a Hosszú péntek című, a Kaddisból készült Visky-adaptáció újraírt verziója. Akár az „eredeti” re­gény, ez a szöveg is egy lágertapasztalattól traumatizált, attól szabadulni képtelen főszereplőt mutat föl. A haláltábor egyszerre konkrét történelmi és személyes ta­pasztalat, valamint a világ metaforája: „Hol máshol? Van más?” – hangzik el a lá­gerrel kapcsolatban. Az univerzális kiszolgáltatottság- és fogságélményt átitatja a mes­siásvárás, (vagy -visszavárás) amely sajátos gerincét adja a darab időn kívüliségének: „Várok valakit. / A Mestert / Ki mást?”

A RádióJáték a Júlia világából ismerős színhelyre, Románia gulágjára, a Duna-del­tához visz. A szerző saját családtörténetének fontos helyszíne ez, Visky András ugyan­is hat testvérével és édesanyjával együtt, kisgyerekként élte meg a kitelepítést. Míg a Júlia ezt az édesanya szemszögéből írta le, addig a RádióJáték főhőse az egyik fiútestvér, akinek a rádiózás a szenvedélye, és a bărăgani pusztaságban is az a legnagyobb vágya, hogy rádiót építsen. Mindez persze metaforikussá lesz a drámában, hiszen a „rádió az ember legszebb, azazhogy legkétségbeesettebb alkotása. »Halld Izrael!«, értik, ugye, mire gondolok… A hallásra, bizony! Csak a hallás szá­mít, tisztelt hölgyeim és uraim, minden a hallásból van.” (265.)

Az idén a MITEM-en és a DESZKA Fesztiválon is bemutatott Pornó formailag ta­lán a legizgalmasabb Visky-dráma. Ugyan monodráma, de már a bevezető szöveg is megjegyzi: „egyetlen monodráma sem monodráma” (85.). A szöveg ugyan nem je­löl több szereplőt, mégsem csak egy hang szólal meg. A női narrátor függő be­szé­déből több karakter is kibomlik. (Például az „Ember” néven emlegetett szerelme, Anti, a segítő társ és Görény úr.) A darab több jelenetében pedig formailag sem a főszereplő-narrátor beszél, azok ugyanis épp a róla készült titkosszolgálati je­lentéseket tartalmazzák (amit a színpadon persze előadhat ugyanaz az egy szereplő, de azt, hogy monodráma-e, tulajdonképpen nem az írott szöveg, hanem a szín­revitel dönti el).

A Pornó cím bár provokatívnak hat – a darab semmilyen pornográfiát nem tartalmaz –, a szó a főszereplő titkosszolgálati jelentésekben használt fedőneve. Az egyik ilyen jelentés szerint a „célszemély” ugyanis némely utcaszínházi előadásában meztelenre vetkőzött. A pornó itt a diktatúrában mindennapos lehallgatásokra utal: az utcagyerekeknek utcaszínházat tartó, ezért rendszerellenes összeesküvőnek tartott lány folyamatos megfigyelés alatt áll. Nem csak előadásait, de magánéletét, hálószobáját is lehallgatják. A hatalom erőszakos tekintete változtatja tehát a sze­relmet pornográfiává. Mindeközben a lehallgatott nő nem szemben áll a rendszerrel, hanem kívül áll rajta, előadásait nem a demonstráció mozgatja, hanem a szín­játszás és a gyerekek iránti szeretet. A fennálló, majd tragédiába torkolló konfliktus kölcsönös nemértésből fakad: a lány nem érti a hatalom nyelvét (nem érti, miért kéne engedélyt kérni, ha egyszer az ő előadása szabadtéri), az ügynökök pe­dig nem értik a színház nyelvét ( című Ionesco-drámát például a Nyugatot dicsőítő darabként értelmezik).

A diktatúra nem csak az állam monopóliuma: az elnyomás és az önkény árvaházi „mikroklímája” és annak következményei adják a Megöltem az anyámat drámai erejét. A mű már szerepelt egy 2006-os kötetben (Tirami sú), de ott még prózaformában. Itt némiképp dramatizálva és átdolgozva olvashatjuk egy Bernadett ne­vű, nevelőintézetben nevelkedett lány történetét. Ebben a szövegben a nevelőintézet és általánosabban a társadalom jelenik meg mint elnyomó struktúra, amely le­hetetlenné teszi a szabadság külsődleges megélését, így annak tere radikálisan be­felé nyílik meg.

Az Örkény-egyperceseknek drámai formát adni szinte magától értetődő lépés egy az abszurdhoz olyan erősen kötődő szerző esetében, mint Visky. Az egyperces novellákból operalibrettót írni ugyanakkor már nem annyira kézenfekvő ötlet. A szövegek itt kevésbé poentírozottak, több ismétlődést igényelnek, ezért a Be­vé­ge­zetlen ragyogásban a hangsúly a groteszk humorról a nyelv plasztikus líraiságára tevődik át.

A Green relief egy helyspecifikus performanszleírás, amely az azonos című Ells­worth Kelly-festményhez készült. A központi téma itt is a bezártság, fogság, me­ne­külés: egy fiatal pár elhatározza, hogy egy galériában éjszakáznak a kedvenc fest­ményük előtt, reggel pedig arra ébrednek, hogy a közönség nézi őket. Hogy min­dezt „megússzák”, kortárs műalkotásnak tettetik magukat.

A könyv függeléke egy interjút tartalmaz, amelyet Láng Zsolt készített a szerzővel. Ez az interjú (ha nem is direkt módon, de) felveti a kérdést, mennyire au­to­nóm műalkotás a dráma szövege, hiszen az interjú kérdései és válaszai főleg színházi előadásokat tárgyalnak. Korábbi interjúiban Visky már több ízben leszögezte: „A drámát olvashatatlan szövegként definiálja, illetve nem olvasásra szánt szövegnek tartja. »Normális ember drámát csak kényszer alatt olvas«.” (Idézi Szarka Ká­roly: Én is így vagyok ezzel, Irodalmi Szemle, 2016. 07. 26.)

Ezt az állítást némileg idézőjelbe teszi a könyv borítóján látható kép. A fotón szí­nészeket látunk, mögéjük vetítve (mintegy díszletként) a Tízparancsolat töredékeit sejthetjük. A színészek előtt állvány, azon papír. Felolvasószínház. Egyszerre ol­vasnak, értelmeznek és játszanak, egyszerre olvasók, előadók és szereplők. A füg­gelék-interjúban mondja a szerző: „a színházban mindenki színész, a néző is az” (341.). Ha a színész egyszersmind olvasó is, a néző pedig színész, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a drámát olvasva az olvasó is színésszé lesz, és (ráadásképp) színházzá is. Azaz a drámaolvasás (más mediális formában, de) lényegileg: elő­adás, ahol a rendező, a szereplő, a néző, maga a színház ugyanazon a személyen belül, az olvasóban valósul meg. Egyszerre mondhatjuk tehát, hogy a színházi előadás a drámaolvasás sajátos, közösségi esete, a drámaolvasás pedig a színházi előadás sajátos, individuális esete, természetesen számos különbséggel, de még­is egy szövegesemény variánsaiként. Ha egyetértünk is Visky Andrással abban, hogy drámát csak kényszer alatt olvas az ember, az olvasás eseménye felszabadítja a kényszer alól. Hiszen a drámaolvasás rendre fölveti a kérdést: „létezik-e olyan for­mája a szabadságnak, amely semmilyen körülmények között sem vehető el az em­bertől, és amely, következésképpen, semmilyen indokkal föl sem adható?” (Ba­rakk-dramaturgia, 11.)

Visky András: Ki innen, Koinónia, Kolozsvár, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/7-es számában.)

Molnár Illés

szerző: Molnár Illés
honlap e-mail
Molnár Illés 1981-ben született, Szentesen él, kritikus, költő. A Károli Gáspár Református Egyetemen végzett magyar-kommunikáció szakon.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések