Alföld folyóirat - Leleplezett becenév
86800
post-template-default,single,single-post,postid-86800,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Leleplezett becenév

Agyigó – Egy nő sorsa a XX. Században, azaz Szabó Magda: az Ember, Gózon Gyula Kamaraszínház vendégelőadása

A Csokonai Színházban a Szabó Magda születésének 100. évfordulójára megrendezett MagdaFeszt repertoárja nem lett volna teljes anélkül a művészi est nélkül, amely az írónő költészetét, s a sokak számára talán ismeretlen költeményein keresztül magát az Embert tárja elénk.

Szabó Magdának a prózai műveiből is sok helyütt kiolvasható, de a versei ismeretében teljessé váló énjét – gyermekléte sajátosságait, szerelemes nőként, feleségként, családtagként való „viselkedését”, művészi tépelődéseit a Gózon Gyula Kamaraszínház vendégelőadása, az Agyigó minden várakozást felülmúlva láttatta a közönséggel. A szívhez szóló, rendkívül érzelemdús produkció sikerének titka több, egymással összefüggő tény „együttállásából” következik. A Szabó Magda bőrébe teljes átlényegüléssel belebújni képes színművész, Nagyváradi Erzsébet lírában és prózában egyként csodálatosan megnyilatkozó, a nézők figyelmét végig magához láncoló színpadi jelenléte – amelynek megteremtése egy egyszemélyes darab esetében önmagában rendkívül nehéz – találkozik itt a Szabó Magda-verseket megzenésítő Kutik Rezső muzsikájával, valamint a rendező, Czeizel Gábor kiváló dramaturgiai érzékével, ami a másfél órás est szövegének összeállításában ölt testet.

Az egymással összefüggő, sikerhez vezető tények elemzése közül ez utóbbival kezdeném, hiszen a szöveg milyensége önmagában nagyon sok Szabó Magda-tulajdonságra világít rá. Egyfelől „a soha nem adom fel”-attitűdre, amely az „anyag nem vész el, csak átalakul” törvényszerűségével karöltve jelentkezett az írónő pályafutása elején. 1949-ben ugyanis – halljuk az előadás első pár percében – Szabó Magda arról értesül, hogy költészetéért megkapta a Baumgarten-díjat. Ám a díj átvétele előtt nem sokkal azzal hívják fel, hogy Révai József a díjat visszavonta tőle, mert nem úgy viselkedett, ahogy azt a rendszer elvárta volna tőle. S bár ekkor megfogadja, hogy soha többé nem fog verset írni, írói énje képtelen arra, hogy örökre hallgatásba burkolózzon. Ezért, amikor tíz év múlva újrakezdi a pályáját, az elfojtott költői véna – s ez derülhet ki számunkra Czeizel Gábor válogatásából – olyan lírai hangvételű prózakötetekben fog előtörni ismét, azaz olyan „más formájú” szövegekbe alakul át, mint az esten idézett Für Elise, vagy a férjre emlékező Megmaradt Szobotkának című kötet. A költemények és a lírai hangvételű prózarészletek hasonló hangzásvilága, „egy tőről fakadása” már önmagában egységet, ívet képes biztosítani az estnek, melynek eredményeképp sem az élettörténet elmesélésében, sem pedig az érzelmek ívelésében nem érzünk egyszer sem törést.

Ezért az egységes ívért s ezért az ívelésért azonban már a szövegmondó Nagyváradi Erzsébet felel, aki egy-egy ülve, a Szabó Magda dolgozószobájának berendezett díszletelemei között felolvasott prózarészlet után a hangulatában a prózában elmondottat kiegészítő, azt érzelmi szempontból elemző verssel képes tovább árnyalni az addig elhangzottakat. Mintegy lírával felel a prózára. Ilyen értelemben az előadás nem más, mint a szülők és a gyermek, a férj és a feleség, a nagybeteg férj orvosa és a feleség, a halott férj ápolónője és a feleség között elhangzó, prózában közölt párbeszédek lírai vallomássá formálása, s ezáltal még mélyebbé tétele, az író mint Ember által átélt félelmek, kételyek, vágyak még érzelemdúsabb láttatása. S bár sokszor azt érezzük, hogy, Nagyváradi Erzsébet csodálatos orgánumát hallva, beleérző képességét látva, az általa közvetített érzelmek már nem fokozhatók tovább, kiderül számunkra, hogy dehogynem: az esten elhangzó versek megzenésített változatban a művésznő mondanivalóját még tovább hangsúlyozzák.

A darab I. felvonásában a gyermek Szabó Magdát látjuk magunk előtt. Írhatnám azt is: a gyermeki Szabó Magdát, aki énjének ezt a részét szerencsére a későbbiekben átélt megrázkódtatások, sorscsapások ellenére sem veszítette el sohasem. A gyermek szeretetteljes közegben való nevelkedését a lírai hangvételű prózarészletek retrospektíve láttatják velünk, azaz akkor, amikor Szabó Magda szülei már nem éltek, s már volt idő átgondolni s bizonyos értelemben átértékelni mindazt, amit a szülők nyújtani tudtak. Ez főleg az édesanyához fűződő, mind a prózában, mind pedig a lírában kendőzetlen őszinteséggel elénk tárt viszony kapcsán igaz. Mégpedig két, látszólag egymástól tartalmilag független, de az édesanya mint „katalizátor” szempontjából nagyon is egy tőről fakadó tényezőt illetően. Nagyváradi Erzsébet Szabó Magda bőrébe bújva bevallja: tehetségének forrása nem más, mint az édesanyja: „anyám látta, mit elképzelt, és tudta velem láttatni ugyanezt. Milyen lett volna költőnek, ki tudja, dédanyám széttépte verseit” – halljuk az anya, Jablonczay Lenke elfojtott lírai vénájáról szóló vallomást, amely majd a lányában, Szabó Magdában ölt testet, s aki anyja lírai énje előtt a „Mit tudom én, ki vagyok” kezdetű Jablonczay-vers Régimódi történetbe való beillesztésével adózik. (A vers Nagyváradi Erzsébet tolmácsolásában azonban nemcsak annak lehet ismerős, aki olvasta a Régimódi történetet, hanem annak is, aki pár nappal korábban, szintén a MagdaFeszten látta Csikos Sándor e regényből készített színpadi adaptációját, amelynek szintén hangsúlyos része ez a költemény.) Ebből az anyai tulajdonságból lett nagyon korán költővé a kis Magda, utal erre az örökségre gyönyörűen a című vers is: „S tudod, én olyan katona vagyok, / hogy nem magam ülöm meg a lovat, hanem a lovam engem. / Csiga meg lepke meg esőcsepp, meg szöcske ül a nyeregben.”

Ám Jablonczay Lenke nemcsak a költészet „batyujával” látta el a lányát. Egy gyermekkori csínytevésre adott válaszával jóval a történések tényleges bekövetkezte előtt figyelmezteti Magdát, utal a magatartása következményeire, mintegy megjósolva Szabó Magda felnőtt sorsát, mintegy katalizálva a vele való későbbi történéseket. A kislány a nagybátyjától, Bélától, aki értetlenül szemléli az antik kultúra iránt érdeklődő, a kortársaitól nagyban különböző kislány tulajdonságait, egyik alkalommal kap egy babát. Egy játék babát, ami a művelt és koravén kislány számára nem tényező, nem tud vele mit kezdeni. Ezért elássa a kertben. Ám édesanyja kiássa a babát, s figyelmezteti Magdát a magatartása következményeire: „Ha ilyen maradsz, mint ma voltál, senki is maradsz. Két ember köddé vált ígérete. Minek készülsz? Gyilkosnak? Mert ma öltél.” S hozzáteszi: nem fél a lánya, hogy a mai tette miatt soha nem lehet gyereke? A gyermekkori rosszízű kaland felidézését a soha meg nem született Szabó Virgilhez írott, könnyezve elszavalt költemény teszi teljessé az esten.

A meg nem született gyermek miatt érzett fájdalom vezet át bennünket az est második részébe, felvonásába, amikor Nagyváradi Erzsébet átöltözve tér vissza közénk, s már a felnőtt Szabó Magda életébe nyújt a prózán és a verseken keresztül bepillantást. Mégpedig a Szobotka Tiborral való „mitológiai szerelem” megélésének történetébe. A színművész itt Szabó Magdaként a kapcsolat első intim együttlététől kezdve a házasság mindennapjain át a férj haláláig számol be arról a mindent, mindenséget, teljességet nyújtó viszonyról, amelyről a legtöbben a Megmaradt Szobotkának című regényből tudnak, de amely érzelemvilágot az olyan versek, mint például a Sohasem, nagymértékben árnyalják. Hiszen míg a prózából arról értesülünk, hogy Szabó Magda mindig is kérte magának a Jóistentől ezt a mitológiai szerelmet, ami Szobotkával meg is adatott neki, a Sohasem című költeménye mégis ettől a hatalmas, mindent elsöprő érzéstől való félelemről is árulkodik: „Én nem akartam sohasem, / s most olvadt testtel, részegen / sodorsz sodroddal, szerelem”, hogy azután az elnyert s félelmetes érzés ennek elfogadásába menjen át egy másik versben: „Még nem tudom, mi vagy nekem, / áldás vagy büntetés. / De elfogadlak, mint erem / e lázas lüktetést. Hát vonj a sűrű méz alá, / míg a szárnyam-lábam befenem, / s eláraszt villogó homállyal / az irgalmatlan szerelem.” (Elfogadlak), hogy aztán óvásba, féltésbe csapjon át, Szobotka betegségét felismerve, halálos ágya mellett virrasztva s végül a sírjánál vallomást téve.

Szobotkával Szabó Magda Budapesten élt, elhagyva szeretett szülővárosát. Ám Czeizel Gábor tisztában volt vele, hogy az estből nem hagyható ki az írónő cívisvároshoz fűződő viszonya sem. Nagyváradi Erzsébet Debrecenről szóló prózai vallomásából az derül ki számunkra, hogy Szabó Magda azt a szót, hogy Debrecen, soha nem mondta ki. Mert bármikor készült visszatérni a cívisvárosba, s kérdezték tőle, hogy hová indul, csak annyit tudott mondani: „haza”. Arra a helyre, ahol gyermekként csodálatos éveket s ünnepeket töltött, amely ünnepek emlékét, például a karácsonyét, a „halak tartják emlékeimben” – halljuk Nagyváradi Erzsébettől.

A cívisváros azért is maradhatott végig a boldogság szigete az írónő számára, mert például élete legnagyobb tragédiáját, a férje elvesztését nem itt, hanem a fővárosban kellett átélnie. Nagyváradi Erzsébet a gyászfolyamat ábrázolásakor szinte folyamatosan sír, s könnyek közepette idézi fel az orvossal folytatott telefonbeszélgetést, aki a halálhírt az írónővel közölte, majd az ápolónő faggatását, akitől Magda azt kívánta tudni: mik voltak férje utolsó, kimondott hangjai? Volt-e közöztük a, i és ó? Hisz ezekre a magánhangzókra épül az a szó, amellyel Szobotka Szabó Magdát illette, s amely becenevet az írónő sokáig titkolni próbált ugyan a közvélemény előtt, de a visszaemlékező prózának, valamint a Nagyváradi Erzsébet előadta, Czeizel Gábor rendezte estnek köszönhetően most már mindenki előtt lelepleződött: Agyigó.

„Agyigó” személyiségének eddig rejtve maradt, a regényeiből megismerhetetlen összetevőivel szembesít tehát a Gózon Gyula Kamaraszínház estje, amelyet két további tényező még értékesebbé tett: az, hogy mindez Debrecenben, Szabó Magda szülővárosában és születése századik évfordulóján is elhangozhatott, s az, hogy az előadására – tudtuk meg az est végén Nagyváradi Erzsébettől – egy másik születésnapon, a rendező, Czeizel Gábor születésnapján kerülhetett sor.

Agyigó – Egy nő sorsa a XX. Században, azaz Szabó Magda: az Ember, Gózon Gyula Kamaraszínház vendégelőadása, I. MagdaFeszt, Debrecen, 2017. október 10.

Előadják: Nagyváradi Erzsébet színművész, Kutik Rezső gitárművész.

Rendező: Czeizel Gábor.

 

 

Gyürky Katalin

szerző: Gyürky Katalin
honlap e-mail
Gyürky Katalin 1976-ban született, irodalomtörténész, műfordító. A Debreceni Egyetem magyar-történelem-orosz szakán végzett, Dosztojevszkij művészetéből szerzett doktori fokozatot. Kutatási területe a klasszikus és kortárs orosz próza, illetve más, szláv nyelvterületeken megjelent regényekkel is foglalkozik. Írásai és novellafordításai az Élet és Irodalom, az Új Könyvpiac, a Kalligram, a Jelenkor és az Irodalmi Szemle hasábjain jelennek meg.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések