Alföld folyóirat - Tükörtáv
86709
post-template-default,single,single-post,postid-86709,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Tükörtáv

Fenyvesi Orsolya: Ostrom

Fenyvesi Orsolya Ostrom című második verseskönyve érdekes elegye a lineáris ol­vasás- és írásgyakorlatoknak, valamint a konkrét költészeti törekvéseknek. For­ma­i­­lag nem szedi szét a verset, tartalmi-poétikai szinten azonban a kísérleti versmetodika felé tolódnak szövegei. Versei radikálisan megteremtik a szavak nullfokát, ez­zel együtt olyan kiürített énalakzatok jönnek létre, melyek a szövegekben előhívott tükörstádiumot az olvasó drámájává is teszik. A kenotikus szövegek olyan szabadságfaktorral ruházzák fel az olvasót, amelyben eleve kódolt a versek befogadásának kudarca és sikere is. Ez a kettős kimenetel, lírai hazárdjáték, messzemenően komoly művészi ostrom, az a bátorság, ami különösen izgalmassá teszi ezt a köl­tészetet. Nem hibátlan kötet, de élő.

Az Ostrom már címében is programot hirdet. Az én totális kikezdése, lefokozása, történeti olvashatóságának kizökkentése, vonatkozási pontjainak időben és térben való kitágítása-összesűrítése adja az írásaktus motivációját. A kitűzött cél azonban nagyon szigorú poétikával, következetes versnyelvi tevékenységgel számol, ami­nek a költő néha nem tud, s talán nem is akar megfelelni. Ezek a lazítások, vállalt kompromisszumok azonban olykor hiteltelenítik a versekre irányuló, a versekben kialakított költői feszültség megvalósításának szándékát. Mindemellett a kötet egyik nagy erénye, hogy úgy teszi témává a megnevezés problémáját, hogy több síkon aktualizálja a „nincs új a nap alatt” közmondást, miközben egybevonja az ere­det beláthatatlanságának megérzékítésével s az ismétlésből eliramló lét ontológiai kételyével. „Gondoltam azt is, hogy a magány nekem való. / De már elnevezték mindet. / Hasonló csontozattal, hússal, izmokkal, bőrrel: / ugyanebben a testben / megnevezték már konstellációkat / és bennük felejtették a saját történeteimet. / Ezer és ezer éve. De amit elsőként láttak / helyettem, több millió évvel ezelőtt volt, / és ki tudja, még nincs-e?” (Üvegtesti homály) Ezek miatt a nagyon precízen meghúzott poétikai ívek miatt nem férnek bele a kötetbe olyan, már-már közhelyszámba menő költői szóalkotások, mint „a fák létágain” (Ami kimondhatatlan) vagy a kishercegi aforizma parafrázisaként felismerhető verssor: „Tü­re­l­met­le­neb­bül ver a szív, talán / látni próbál, de én nem hagyom”, de olyan József Attila-i in­tertextusokat aktivizáló gyenge közlések sem, mint: „Egy gömb felszínén élünk, / a közelségben kell mérnünk a távolságot.” (Gravitáció télen) Mert, ha az Ostrom  a nyelv nullfokából kirobbanó látvány maximális intenzitású felmutatásáról szól, akkor a legkisebb nyelvi maszat is képzavarhoz vezet.

Fenyvesi Orsolya versnyelvi törekvései sok tekintetben a képzőművészetben el­terjedt szuprematista irányzattal is rokoníthatók. A látvány alakzatra redukált mó­dosulatai egy tiszta, szenvedélyvezérelt érzékenységben újra fellelhető létállapot ki­alakításához vezetnek. A kötetben ez a visszavalósulás poétikai megoldásaiban fi­gyelhető meg legintenzívebben. Nem véletlen talán az sem, hogy Kazimir Ma­levics kultikus négyzete, a Fehér alapon fehér négyzet, a kötet egyik alapélményeként ismerhető fel. „Fehérre fehéren a fehér /– nem tudtam felébredni. / Amikor sze­mem mégis résnyire nyílt, / láttam, tudtam, mert otthonom volt / ez a szoba, hogy évszázadok óta szakad a hó, / és évszázadok szakadnak a hóval” (A vihar). Az egymásra ismételt színben, a háromszori fehérben megteremtett időtlenség to­tá­lis távlattalansága rögtön megismétlődik a következő verssorban. A szobát, vagy­is egy szűk teret betöltő állandó havazással idézi meg ugyanazt az egyneműséget, amit a fehér alapra festett fehér négyzet képvisel. Sőt egy kiazmussal még drasztikusabbá teszi, amikor a felcserélhetőség látszólag homogén tér-idejében egy kozmikus koordinátarendszerbe helyezi az ént. Egy másik alkalommal Fenyvesi ha­son­ló analógiával él, de az ismétlés ott sokkal inkább kelepceként jelentkezik, nem pedig az előbb felidézett kozmikus szökésvonalként. „Menekülni próbáltam, / de nem volt hova: / az utcák csak az utcákon léteztek, / és te, aki a csokrot küldted, oda hívtál, ahol voltam.” (Az utazó rózsák) A színek, felületek, formák, idomok állandó ismételgetése a versépítkezés egyik legfontosabb alakzataként lép fel.

Az Ostrom szövegei elsősorban nem a mimézis elvű, hanem a konstruktivista mű­vészeteszmény felől értelmeződnek. „És hány titokzatossága van egyetlen sé­má­nak? / Az egyenes vonal bonyolultságának / a felegyenesedéstől a magzati pózig?” (Labirintus) Fenyvesi Orsolyánál a betű anyagszerűsége csak az ismétlésben válik reflektálttá, ugyanakkor végig olyan problémák körül forognak versei, amelyek a gestaltpszichológia, a szuprematizmus és a konstruktivizmus fogalmi bá­zisát is létrehozták. Egy olyan redukált költészettel találkozik itt az olvasó, amely ne­mcsak a történetképző versírást akarja a maga módján meghaladni, hanem a sza­­vak által generált hagyomány- és művelődéstörténeti vetületek beláthatósága is akadályozott. Ez a törekvés többek között azért is szerencsés, mert aktualizál olyan meg­terhelt szimbólumokat, mint a tükör, üveg, víz, Nap, folyó, álom stb. Ezek archaikus felfejtésével ugyanis aligha lehet a kötethez közelebb kerülni. Nem ka­paszkodik tehát a szimbólumnak a kollektív tudathoz szervesen kapcsolódó eredet kultuszához, hanem felfedezi a formában rejlő üresség versnyelvi lehetőségeit. „Hogyan tudnék így létezni / a térben, az átbillenés határán, ahol az élet alakzatát, / a meddőséget egy új ürességgel kerülném meg. / Csak meg ne lássam magam!” () Versszavai sokkal inkább a különböző (vers)pozíciókból plasztikaszerűen felmutatott, állandóan újrakontextualizált önmaguk jelentését is kereső fenoménekként mutatkoznak. Ezt az írásgyakorlattal is alátámasztja. Az előbb említett ismétléskényszer összekapcsolódik egy közelítő-távolító (kamera)mozgással, ami ugyan­úgy jelentkezhet egyetlen szövegen belül, de a kötet egészének is sajátja. Így az egyes versek egy már előző szöveg alakváltozataként is olvashatók. Az én pozíció­ja, vagyis a szemlélő és a szemlélt közötti távolság állandó váltakoztatása, a szem elé táruló látvány mikro- és makroperspektívái az észlelés tapasztalati, (nyelv)képlékeny közegét hozzák létre. Szinte pontosan megrajzolható, hogy mozgatja az én ak­tuális viszonyrendszerei körül az olvasót. Bár néha használja az aposztrofikus be­szédhelyzetet, mégsem ennek direkt invokációira apellál a kötet. A tekintetet hor­dozza, nem pedig egy teremtett nyelvi dialógussal húz közelebb a vershez. Van, hogy felülről tekintünk a dolgokra, aztán benne vagyunk a kőben, a bőr, a szö­vet alatt, a lehunyt szem mögött, majd eltávolodunk, madártávlatot kapunk, s a vi­lág mint rajzolat mutatkozik ismét. „Utazik a család a vérben, / egy golyóbist ci­pelnek. / Amerre elhaladnak, gördül a világ: / a formálódó állatok látvánnyá gyűl­nek. […] Apa, anya és a gyerekek kézen fogva vezetik / a vegetációt a mikroszkó­pok lencséje alá, / barmokat a vágóhídra.” (A történetmondás kudarca) Persze az sem mindegy, hogy kinek a mozgása felől látjuk a megjelenített világot, világrészletet. Hol az ember statikus, hol pedig az őt körülvevő világ. Az emberi mozdulatlanság megjelenítésével, valamint a változó tárgyakra irányított kimerevített figyelemmel az objektum nem humánléptékű idejét is beemeli a térbe. Ezzel pedig teljesen szétírja az egyes ember (egyén) felől belátható élettávlatát. „[N]ézem a fát – / hogy változik helyettem.” (Az egyetlen évszak) A világ itt elsősorban nem történeti, hanem szimultán. A kötet versei felmutatják az együttlétezés különböző alakzatait, de egyiket sem fogadják el végérvényesnek. Különösen izgalmasak azok a vers­helyek, amikor a szemlélő és a szemlélt teljesen összeolvad, átveszik egymás tu­lajdonságait. „A felhőkben vérsejtek tornyozódnak, / ereket vájnak a bomló földbe, / kavicsokat terelnek a bőr alá, / amíg őket nézed, érted vannak, / de megázni nem vagy hajlandó. Esernyőként / pillantasz félre, és a következő lélegzetvétel / boltívként lassítja a keringésedet.” (A porrengés emlékműve) Az Ostrom ezért is tud­ja nyelvében képviselni a víz fluiditásának erényeit, mert az alkotást mint mélyről előtörő, de folyamatában a rögzítés ellen küzdő nyelvi-képi állapotot ismeri el. Eh­hez társul a kötet semleges hangját néhol megtörő melankolikus lírai magatartás, amely a jelenlétet rögtön már mint mulasztást is tudatosítja: „de a muzsika nem se­gített már a fertőzötteknek, / nem érték utol magukat, nem tudjuk kitáncolni / a puszta messzeséget, halálosan elfáradtunk.” (Táncpestis)

Külön érdekes az az intenzív lüktetés, ahogyan a kötetben szereplő versek megteremtik az utolsó nagy vers, a Rezsimváltások megírásának hiteles pozícióját. Ezen az egy versen keresztül újra megszólal az egész kötet. Minden egyes alkotóelemén átvillan legalább két, de van, hogy több előző vers, sorozatfelvételként új­ra elénk mutogatva az addig olvasottakat. Kicsit olyan ennek a versnek a hatása, mint amikor hosszan nézzük a napot, és utána ott marad a sok apró nappötty a csu­kott szemhéj mö­gött. Az Ostrom nyomot hagy az olvasóban, az viszont kérdés szá­momra, hogy en­nek a költői nyelvnek a folytatása meddig értelmezhető majd az egyszerűségben és is­métlődésben fellelhető művészi lehetőség kihasználásaként.

Fenyvesi Orsolya: Ostrom, Kalligram, 2015.

(Megjelent az Alföld 2017/4. számában.)

Borítókép: Bach Máté (Irodalmi Centrifuga)

Pintér Viktória

szerző: Pintér Viktória
honlap e-mail
1988-ban született Szombathelyen. Kritikus, irodalomtörténész, a Pannon Egyetem magyar szakán szerzett bölcsész mesterdiplomát. Négy évig volt a Sziveri János Intézet munkatársa. Jelenleg újságíróként dolgozik.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések