Alföld folyóirat - „Ki szórta szét ki szórta szét”
86692
post-template-default,single,single-post,postid-86692,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Ki szórta szét ki szórta szét”

Tolnai Ottó: Világpor; Gogol halála & Virág utca 3

Ha halomba hordanánk Tolnai tárgyait, jól megnézett, kifigyelt, széttapogatott vi­lág­darabjait, a karfioltól a kályhakönyökcsőig, a ciklámenceruzától az ecetgyár ké­mény­éig, beleértve a péppé sodort fonáldarabot és a bácskai földutak rögtaréjait is, és ha mindezeket, most már mint szavakat számtalanszor kimondanánk, s mint ő, ízlelgetnénk, ismételgetnénk a hangsúlyozás, nyomatékosítás, funkciógyakorlás örö­mével, könnyen támadhatna az az érzésünk, hogy nincs olyan ficakja a világnak, amelyet Tolnai ne fedezett volna fel, nincs olyan diribdarab, ami elkerülte vol­na a figyelmét, ami ne alkotná a Tolnai-univerzum, a magánmitológia részét, ami ne lenne a totális „tolnaitás” eleme, sőt, elemi részecskéje. Ilyen módon, az ed­digi életmű halomja alól úgy tűnik, hogy ez a jelentéktelen jelentőségekből, je­len­tős jelentéktelenségekből összehordott anyagi-tárgyi univerzum szorosan véve ab­ból építkezik, abból gyökerezik (rizómázik), amit általánosan valóság(os)ként szok­ás, lehet azonosítani. De műveiben valahogy már mégsem az. Mert hiába látjuk, láthatnánk mi is mindazt, amit ő észrevesz, nem látjuk. Úgy meg pláne nem.

Mindez, a némileg súlyosan (össze)halmozott bevezető talán már sejteti, hogy Tol­nai művészetét tetten érni, felérni nem olyan egyszerű; bárhonnan közelítünk, bár­hol érintjük meg, az egész halom megremeg, mozgásba jön, a szálak egymásba akadnak, gubancolódnak, az értelmezőnek a nullásliszttől az Adriáig meggyűlik a baja a közegekkel, akár egyenként is, ám nála csak együttesen lehet nézni a dolgokat, egymásra vetülésekben, csomósodásokban. Bele kell helyezkedni szinoptikus szemlélet- és alkotásmódjába, rétegeinek, jelentésszintjeinek sokaságába, hogy köteteinek, művészetének értelmezésére kísérletet tehessünk.

Persze jogosan merülhet fel, mi végre a recenzens összegző gesztusa, ha mindössze két (három) korai Tolnai-kötet újrakiadásáról beszél. A Jelenkor Kiadó vállalkozásának jelentőségét azonban rögtön, itt is hangsúlyozni kell: a Tolnai-élet­műsorozat elindításának köszönhetően az egykor Jugoszláviában megjelent, Ma­gyar­országra alig-alig eljutó és a mai napig nehezen felhajtható korai kötetek (újra) hoz­záférhetővé és olvashatóvá váltak. Ám az is elgondolkodtató, hogy az életmű mely darabjai kerülnek az új megjelenéssel a 2010-es évek kortárs irodalmi horizontjába, és milyen módon kezdik el kényszerűen megkésett működésüket, ha­tásukat a hazai irodalomban. Úgy tűnik, ez esetben szerző és kiadó közös válogatásáról van szó, egyfajta – kanonizációs – előszűrésről, hiszen Tolnai első könyve az 1963-as Homorú versek, első önálló prózakötete pedig a Rovarház (1969). Nem teljesen a kezdeteknél vagyunk tehát. A Jelenkor által 2016-ban indított sorozat (egyelőre) 1972-ig lép vissza, a Gogol haláláig (1972), amely most közös kötetben jelent meg az 1983-as Virág utca 3-mal, így időben körülölelik az 1980-as Vi­lág­port. Az eddig kiadott két kötet tehát egy évtizednyi intervallumot fog be, ez idő előtt és alatt más Tolnai-kötetek is megjelentek az egykori Jugoszláviában, mint például a szintén jelentős Legyek karfiol (1973) című verseskötet is. A magyarországi új kiadások tehát nemcsak a más hely és más idő miatt, de a válogatás, kötetpárosítások okán is új kontextusba állítják a szerző életművét, illetve az egyes kötetek helyét, jelentőségét az oeuvre-ön belül.

A Világpor esetében a kanonikus pozíció szilárdítása szinte nyilvánvaló, a re­cep­ció Tolnai költészetének egyik kulcsköteteként tartja számon, és a szerző is egyik legjelentősebb verseskötetének vallja. A kilenc ciklusba szórt porlasztás a szer­ző 2015-ös utószavával, a kötet versvilágát, keletkezését feltáró írással együtt ha­barcsolódik múltból (át)hozott, jelentéses, jelentőséges, új(ra) életre kelthető tömb­bé. A Világpor bőséges és szerteágazó versgyűjtemény, nagy anyag, élet­mű­vön belüli jelentőségét, fordulat- és összegző jellegét az adja, hogy egyfelől lezár bi­zonyos poétikai kísérleteket, másrészt határozottan továbbvisz és nagyobb össze­függésbe állít korábban megkezdett irányokat, motívumköröket, szemléletmódokat, amelyek, főként a már említett Legyek karfioltól datálhatóan, Tolnai hetvenes évek­beli lírájának, világképének elmélyülését mutatja meg.

A két, egymás mellé helyezett prózakötet kiadása egészen más kérdéseket vet fel, hiszen a rövid darabokból, elmondáskísérletekből álló, a korabeli napi eseményekhez és szorosan Újvidékhez kötődő leíró, részletező, naplószerű (elsősorban Vi­rág utca 3) szövegekből összeálló kötetkompozíciók életműben betöltött pozíciója, jelentősége nem olyan egyértelmű, mint a Világporé. Thomka Beáta 1994-es mo­nográfiája is fenntartásokkal él e kötetekkel kapcsolatban: a Gogol halála esetében a posztmodernhez közeli prózaszilánkok formai önállóságát hiányolja, az (egyes) körülírások nem tömörödnek, sűrűsödnek össze valami lényegivé, így leg­inkább csak a köröttük lévő háló, füzér részeiként működnek (Thomka Beáta, Tol­nai Ottó, Kalligram, 1994, 64.), továbbá e hiperrealista leírások irreálisba, szürreáli­s­ba való átcsapásait nem érzi elég kiegyensúlyozottnak. A monográfus a Virág utca 3 szövegeit szintén egyenetlennek tartja, meglátása szerint a jól érzékelhető „szei­z­mográfszerű íráskényszer” helyenként önműködő gépezetként száguld, és az írások közül az irodalmi, képzőművészeti esszéhez közelítő darabokat értékeli a legtöbbre (uo., 94–95). Még ha elgondolkodtatók, sőt elfogadhatók is ezek az ellenvetések e kötetekkel kapcsolatban, úgy vélem, mégiscsak a Tolnai-próza forrásvidékeire érkezünk vissza e művek esetében, a hagyományos prózaformák és prózanyelv – szisztematikus – lebontásának terepére, Gogol köpönyegének levetkezéséhez, a történetmondás, mondhatóság új, másfajta lehetőségeinek feltérképezéséhez, a szemlélet- és nézőpontváltások, egy új prózanyelv keresésének hasonló mó­don kísérletező, kutakodó emelkedőihez, mint amelyekkel, amilyenekkel (vagy hasonlókkal) a magyarországi szerzők is küszködtek ezekben az évtizedekben. „[N]incs kellő epikusi akaratom ahhoz, hogy egész életét elmeséljem, […] Így csupán Virág utcai életképeit villanthatom fel a magam elegy módján. (Nem fejeztem ki magamat pontosan, de ez a kifejezés – elegy – most nagyon tetszik nekem, el- és átejtett.)” A magyar és a vajdasági geokulturális és politikai-társadalmi tér – elválasztottság, bezártság, nyitottság alakzatainak, mértékének – eltérései értelemsze­rű­en különböző utakra, „eredményekre” vezették a prózaírókat, ám a Tandori, Es­ter­házy, Mészöly és mások prózájával közös tendenciák is jól látszanak; ugyanakkor ezek az érdekes, ma már inkább irodalomtörténeti összefüggések nem feltétlenül teszik jobban megközelíthetővé Tolnai e köteteit. Ezért izgalmasabbnak tű­nik Tolnai magánmitológiájának és szövegalkotási eljárásainak kezdeteit, kezdeményeit, táptalaját szemlélni, azt, hogy milyen élmények, milyen tárgyi-térbeli környezet, milyen hangulatok, hatások, közegek kezdték el alakítani nézésmódját, bei­ndítani világot érzékelő szenzorait, és ezeket miként próbálta nyelvbe, szövegbe fogni e kezdeteknél. A mára ismert és olvasott Tolnai-oeuvre felől a különböző te­rületeken, prózában, esszében, lírában kiérlelt tolnaiságok kezdetei, csírái, friss haj­tásai, még némileg rendezetlenül, nem mindig szervesen ugyan, de nagyon is ott vannak e rövidprózai szövegekben. A Gogol halála valóban kompozícióként ol­vasva ad élményt, nekem nemigen jutott eszembe a hangsúlyos &-jelekkel lazán el­választott-összefűzött darabok önérvényét, önálló erejét kutatni, az egymás mellé ren­delt szövegek inkább prózaversciklusként működnek, mint ahogy mondjuk No­­valis Himnuszok az éjszakához vagy Baudelaire A fájó Párizs című művei. Az el­­beszéléssel, elmondhatósággal szembeni kételyeknek és a kivágatok tudatosságának, a komponálás vágyának, mégis-kényszerének feszültsége a kötetben végig em­legetett Gogollal mint „prózaformával” való hadakozásban vagy az önértelmező szi­varvágó-képben is kifejezést kap: „Gogol halála, nem lesz jó cím: mert cím. Má­r­is köré rendezed semmiségeid, ügyeskedsz, kis építész, pedig éppen ezt nem akar­tad, semmit sem akartál, gondoltad, semmit sem gondoltál, csak fel akartad ele­veníteni a régi jó, kis történeteket és lecsettintgetni őket, akár szivarvágóval a do­hányrúd kemény végét, hiszen nem tudod, hol és mikor indultak, fejeződnek be, de te máris nagyban dolgozol Gogol halálán – az istenit, miféle Gogol már me­gint!”

„A prózavers mint életforma” – írja a szerző a Virág utca 3-ban, amely számozott fejezeteivel, a mindennapi élethez, konkrét terekhez kötődő jeleneteivel in­kább regényszerű, mint a hajszállal elvontabb, eltávolítottabb korábbi Gogol-kötet. Tol­nai imént idézett megállapítása azonban nemcsak e kötetekre és általában az éle­tműre igaz, és nemcsak a recepció által számtalanszor tárgyalt műfaji átjárhatóság, határtalanság szólamát hívja ide, hanem az élet és esztétikum összeszövődéseire, a kettő együttes (meg)élésére, működtetésére, már ami a szerzőt illeti, egymást feltételezésére is felhívja a figyelmet. A világ érzékelésének, megtapasztalásának folyamatos rögzítése, ezeknek szintén folyamatos reflektálása, kommentálása, az önmeghatározás és önértelmezés mint végeláthatatlan folyamat és létforma Tol­nai – életének és művészetének – alapjárata, szívdobogásszerű életfeltétele. A tár­gyak, műtárgyak, az olvasottak, látottak, az események, de maga az írás, az alkotás folyamatának rögzítése verstárgy/téma is egyben, ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy minden mindennel összefügg, hálót, gyökérzetet, intarziát, miegymást al­kot. A műfajfelettiség, a „fajsúlyos műfajtalanság”, a depoétizálás, a szétrobbantás, porózusság, a (ki)csapongás lebontó, határsértő gesztusai összességében az éle­tmű egyneműségének, az önmítosz alakulásának szolgálatában állnak. Az egésznek alávetett izgalmak, írásfolyamatok a művészet általi lét, a költőien lakozás lehetőségeinek folyamatos kutatása, keresése (is), különösen a pálya első szakaszában, hiszen később a valamiről való beszéd, vagy legalábbis ennek látszata na­gyobb szerepet kap, gondolva itt például a legutóbbi művekre, A tengeri kagyló cí­mű kisregényre vagy a képzőművészeti esszéket összegyűjtő Kalapdobozra is. Ez a szöveguniverzummá formált és mindig folyamatában, önnön formálódásának kö­zepette láttatott létezés, ami – időben valamennyivel később – a magyarországi szö­vegirodalom posztmodern sajátosságaként is számon tartott, Tolnainál (is) kettős hangoltságú. Egyfelől e már-már túljáratott reflexivitás, a nüanszok együtt­lát­(tat)ása, az asszociációk szüntelen áradása, a becsatolás, önközbevetés, részletezés, pontosítás, önkorrekció már eleve, mintegy szükségszerűen magában hordozza a folyamatos, „totális” (ön)iróniát, az önmagától való egylépésnyi távolságot. Ugyan­akkor a játék, az irónia mélyén, a dolgok írásművé rostálásának, a végtelen ta­pasztalás-közvetítés-reflexió danaida-jármának kitartásában mégis ott van – bujkál, motoszkál vagy olykor egészen a felszín közelébe emelkedik – valami létezéssel kapcsolatos lényeg, metafizikai ólom. Hiszen Tolnai önmagát, életét viszi vá­sárra, szüntelenül, önmagát (tapasztalatát, érzéseit, a maga körüli világot) ismeri fel esztétikaiként, így az öntematizálásnak, önmitizálásnak nem jelentéktelen tétje: az énen keresztül – mindent átszűrve, transzfuzionálva – eljutni a létezés ólomnehezékéhez, (tőke)súlyához.

Ám miközben e kötetek életműbeli helyét, művészi, poétikai karakterét vizsgáljuk, talán azt is fontos kiemelni, hogy az irodalmi mű leporolásának lázas tevékenysége mellett, vagyis a rétegek közt jelen van e bő évtized alatt átélt életanyag, sze­mélyes érzésvilág, az újvidéki, jugoszláv politikai helyzet és diktatúra által be­ha­tárolt (kor)hangulat is. A szorongás, a félelem és a megalázás érzései meghatározóak mind a versekben, mind a prózakötetekben, az ólom és ecet jelentéseiben, az ecetgyár kéményének város fölé magasodó, emblematikus kéményében: „Igen, az ecetgyár kéményének, mint afféle vízjelnek, fallikus vízjelnek mindenütt, mindenben ott kell lennie (ott az ecetillatnak is): a 70-es évek egyik központi momentuma, motívuma, monumentuma. Vagy nevezhetném félelmeim emlékművének is.”

Tolnai világérzékelését a fotografikus látáshoz lehetne hasonlítani, amelyről Su­san Sontag beszél: ahogyan a fotográfia a látáshoz való viszonyunkat változtatta meg, Tolnai a dolgokhoz, tárgyakhoz, ezek érzékeléséhez való viszonyunkat formálta át. De Tolnai nem a fénnyel és a kivágattal játszik, nem (vizuális) képpé formál. Fordítva: a benyomást, a látványt, az érzetet, az érzékletet pányvázza ki, szám­talan nyelvi zsinórral, szállal szögezi, cövekeli művészetének talajához, oly mó­don, oly sok szállal és sokatmondóan, hogy (valahogy, mintha minden mester­ke­dése erre irányulna) mégis sikerül megtartania (re-konstruálnia) azt – a szegélyek, kivágatok határait, hordozófelületek közegét kvázi felszámolva, szétporlasztva – önmaga kerettelenségében, lebegésében, önmaga valóságosságában, mi­köz­ben a művész, a nyelv közbeavatkozása nyilvánvaló. A látványok vagy más érzékszervi tapasztalatok ábrázolása már csak azért sem keretezett, lezárt nála, mert na­gyon gyakran a tapasztalás folyamata, a nézéstől a látásig tartó „történés”, az észle­le­tek kiélesítésének, megértésének útjai is leírást kapnak. Ennek során az „először úgy látszott” tapasztalata, a „mintha” körvonaltalanságának kitisztulása, az észleletek csalfasága, az érzéki tévedés lehetősége is helyet kap, azt is érzékeltetve talán, hogy a dolgok, jelenségek nem evidensen, egyértelműen adottak, hogy a világ ér­de­kessége, apróságokban rejlő lényege közel sem természetes, hogy nézőpont és meg­figyelő pozíció függvénye minden, és mindezekért a megmutatkozásokért, a je­lentés(ek), az összefüggések feltárulásáért, mivel tétje van, meg kell dolgozni.

Tolnai motívumképző, mítoszszövő eljárásai már ezekben a korai kötetekben is jól láthatóak. A sokszor kis dolgokból, nüanszokból, konkrét helyekből és terekből épülő költői világ, életmű a hipertrófia alakzatával jellemezhető. A részletek meg­növesztése, felnagyítása, jelentésessé tétele, a fókuszálás a szerző látás- és áb­rá­zolásmódjának alapja, talán ezért sem merészség a fotografikus látás optikáját em­legetni. Détail-okból, apróságokból indulnak leírásai, történetei, költeményei, de még (képző)művészeti esszéi is, ezekre a kiindulópontokra szövi érzéki-gondolati, kulturális, (inter)textuális hálóját és jut el, általában, valami számára lényeges, jelentőségteljes, immár az egészre, életre, létre vonatkoztatható végpontig. Tol­nai jelteremtésének folyamatát, fázisait Thomka Beáta épp a Világporról írt kritikájában fejtette ki először (Kortárs, 1982/7.), s lényegében ezt a gondolatmenetet emelte át 1994-es monográfiájába. De a szövegből való kiválással, motívummá eme­l­kedéssel kezdődő, végül az életmű (és mondjuk a magyar irodalom) intertextuális hálójába beépülő elemek folyamatánál izgalmasabb Tolnai motívumainak, ap­rósá­gainak jellege, illetve, hogy miért éppen ezek/azok és milyen képzetek, gondolati tár­sí­tások alapján válnak motívummá. Ilyenek például az anyagokra, anyag­sze­rű­ségre – halmazállapot, sűrűség, szemcsenagyság, szerkezetet össze- és széttartó erők – vagy a tárgyi világ formáira, struktúráira épülő jelentésrétegek, amelyek vonatkoztathatók akár a beszélő versbeli/szövegbeli attitűdjére, hangulatára, akár a világ működésére vagy az irodalmi alkotás poétikájára, nyelvi mű­kö­dé­sé­re, egyszerre hordozhatnak konkrét-anyagi és elvont-átvitt jelentéseket. Mindez a Világ­por­ra különösen érvényes, ahogy ezt már a recepció nemegyszer kifejtette, és Tol­nai önértelmezése is a porlasztást követő új, centrum nélküli, bonyolult struk­túrák, frak­tál- és rizómaszövevények formálódását, fizikai metamorfózisait emeli ki: „A Világport tán úgy is lehetne jellemezni, hogy újraporlasztódik az alapanyag, újra a gipsz, a mész, mind a porok, lisztek (lángliszt, nullás, 8-as liszt, avagy a korpa), mind a púderek. Általános őrlés, porlasztás, melyben az őrült molnárt is őrö­lik… Hogy aztán, akárha a gyerekek a homokozóban (felénk a homok tele volt gyöngyházmorzsával), afféle gurábli szakasztóval új formákat, guráblicsillagot, csicsókát, karfiolokat szakítsak, préseljek.”

Az atomjaira hasított, porrá, vasreszelékké aprózott világ képzetei, képei lexikai, szemantikai síkon jelzik a hagyományos líra formai, nyelvi, tartalmi jegyeinek le­bontását, szétzúzását vagy e költészet hagyományhoz való viszonyát, ám a tartalmi-szemantikai elemeken túl a formakísérletek, a szabadvers változatai (versszilánktól az esszéversig), az apoétikus gesztusok is jól érzékeltetik, hogy az alkotó a költészet (költészetének) egyik végpontjához, határhelyzetéhez ért, illetve épp ott van, s ennek a radikális ars poétikának artikulálásában van e kötet jelentősége, ez a költői alapállás – számos költészettörténeti változást követően – a 36 évvel ké­sőb­bi újrakiadás és befogadás során is erősen egyértelmű. A részekből összeál­l(ít­hat)ó, vagy az atomiban, semmisben (por) megmutatkozó egészszerűség, világ­sze­rű­ség távolságát, a végletek oximoronszerű társíthatóságát is érzékeltető kötetcím, ki­terjesztve az egész oeuvre-re, Tolnai világhoz, művészethez való viszonyának alap­képletét is magában hordozza, a metonimikus, szinekdochikus – a pars pro toto-féle – létszemlélet szélsőséges fesztávját, csúcsrajáratását.

E fesztávok bejárása, áthidalása tehát a feladat, az alkotói program, a nüanszok (élet) poiésziszét, a poiészisz nüanszait (életét) összedrótozni, „Mert hát valamit azért kell csinálni, nem elég csak másokat mikroszkopálni, nem elég csak az ecetgyár kéménye után szimatolni, nem elég az immár végérvényesen elveszett ciklámenceruzával bajlódni, vagy az ikebanasün és a suszterpogácsa közötti rokonságra irányítani a világ közvéleményének a figyelmét, nem, tényleg nem elég.” Ez a nem elég számunkra, olvasóknak, érzékenységünk kielégítésére, látásmódunk csiszolására viszont bőven elég.

Tolnai Ottó: Világpor; Gogol halála & Virág utca 3, Jelenkor, Budapest, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/6-os számában.)

Visy Beatrix

szerző: Visy Beatrix
honlap e-mail
Visy Beatrix (PhD) 1974-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, kritikus, jelenleg adjunktus a SZIE Pedagógiai Karán, mellette óraadó a Zsigmond Király Főiskolán és a PPKE BTK Bibilioterápia szakképzésén. Kutatási területe: Nyugat kora, 20. századi magyar próza, fényképleírás, a fénykép szerepe, jelentései a magyar irodalomban.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések