Alföld folyóirat - Az antikvitás közelsége
86757
post-template-default,single,single-post,postid-86757,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az antikvitás közelsége

Az Alföld 2017. augusztusi számának mítosz-összeállításáról

A férfi nagydarab húsokat árult, magáról vágta le
a combját, a mellét, kinek-kinek igénye szerint,
vigyétek, mondta, nektek adom, míg végül nem
maradt más belőle, csak egy hang, alig hallható.

Az idézet nem Ovidius Átváltozások című eposzából való. A szerző Tóth Csilla, a vers címe Realitás, és az Alföld most bemutatandó számában (2017/8.) olvashatjuk. Pedig ez a négy sor lehetne éppenséggel egy ovidiusi történet rezüméje is; a „nektek adom” fordulat krisztianizált mítoszelbeszélést idéz. Hogy egy hús-vér testtel bíró figurából végül csak hang marad, nem ismeretlen a Metamorphoses olvasóinak – és már el is jutottunk ahhoz a sokat emlegetett megállapításhoz, hogy gyakran csak azt nem tudjuk bizonyossággal feltárni, milyen közvetítések útján jut el egy adott esetben kortárs szövegbe az Ovidius által kanonizált mitikus anyag. A rendezvényünk meghívóján szereplő kérdésre – „Mennyire van közel az antikvitás a kortárs irodalomhoz?” – Tóth Csilla verse megadja az egyik lehetséges választ.

Tamás Ábel arra kért, mutassam be az Alföld 2017. augusztusi számát s főként a benne olvasható mítosz-összeállítást. A folyóiratszám tartalomjegyzéke húsz tételt sorol fel, ezek mindegyikéről húsz percben természetesen még említésszerűen sem beszélhetek. Azt azért el kell mondanom, hogy nagyon sok jó olvasmányt kínál ez a lapszám, a verseket például kivétel nélkül érdekesnek találtam: Hartay Csaba, Mezei Gábor, Nagy Hajnal Csilla, Tóth Csilla, Tatár Sándor és Vörös István szövegeiről van szó. Érdekes lenne eltűnődni az erős szerkesztői ajánláson, mely a lapszám élére helyezte Hartay költeményeit, vagy éppen azon, miért játszik az út, s különösen a vonatút képe oly fontos szerepet több versben is. Jelentéses, amikor a szerkesztők egy számba rendeznek olyan szövegeket, mint Herczeg Ákos interjúja Németh Gáborral és Bedecs László kritikája Németh tavaly megjelent regényéről.

De említhetnénk azt a kapcsolódási sort is, melyet Molnár Gábor Tamás Térey-tanulmánya nyit meg, Nagy Csilla remek Térey-kritikája követ, s melyet Gorove Eszter igencsak tudós recenziója zár le Nagy Csilla tanulmány- és kritikakötetéről. De ebbe a sorba tartozik Vörös István Hermész-szonettek című verssorozata is, melyben nem nehéz észrevenni egyes Térey-motívumok jelenlétét.

A válság, az a legsunyibb dolog volt,
amit pénzemberek tehettek ellenünk.
Vagy maga a pénz volt elmenni hangolt?
Beváltotta a csendes elmebűnt.

 A pénztől ne kérdezd, mi lesz jövőre,
a pénztől nem tudod, hogy mi a múlt,
értetlenül tekint a múlt időre,
a jövő benne réges-rég kimúlt.

 A van: van csak, ha túl sok pénz kijut
neked, s bejut lelki érrendszeredbe,
csak gazdagodj, a vagyont elfeledve,

 nem vagy nagyon, ha pénzre fut az út,
ahogy aknára lép eltévedt kisgyerek,
és szétrepülnek a mesés ígéretek.

(Hermész-szonettek, 20)

A Vörös István-versek egy nagyobb vállalkozás részei, melyek antik istenalakok köré építenek szonettsorozatokat – íme, egy újabb találkozás antikvitás és kortárs irodalom között.

De térjünk is rá a lapszám tanulmányblokkjára, mellyel kapcsolatban Tamás Ábel kollégám mítosz-összeállításról beszél. Az Alföld tanulmány rovatáról lévén szó nem kell bizonygatnom, hogy ebben a lapszámban is három kiváló tudományos írást olvashatunk. Megközelítésmódjuk részben nagyon különböző, abban a tekintetben is, hogy milyen szerepet szánnak értelmezéseikben a mítosz fogalmának. A mítoszváltozatoknak azok a kérdései, melyeket a klasszika-filológiából mondhatunk ismerősnek, Darab Ágnes tanulmányában tűnnek visszaköszönni. Molnár Gábor Tamásnál a narratív értelemben vett mítosz kevésbé fontos – a mítosz szerepe a nyelvalkotásban, az ironikus és fenséges alakításában sokkal inkább az. Simon Attila tanulmányában, a vizsgált műből következően, a legkevésbé fontos a mítosz fogalmának használata. A három tanulmány elméleti keretezése is más-más logikát követ. Darab Ágnes határozottan csatlakozik egy irodalomtudományos kutatási irányhoz, Molnár Gábor Tamás kiindulópontnak tekint bizonyos mítoszelméleti belátásokat, Simon Attila beszél a legkevésbé expliciten elméleti érdeklődéseiről. Különböznek az erőhöz vagy éppen az erőszakhoz és brutalitáshoz való viszonyok vizsgálatában; mind a három szövegben kisebb-nagyobb szerep jut a hangzósság és a hallgatás kérdésének.

Darab Ágnes A szatír bőrétől a Kitömött barbárig. A Marsyas-mítosz alakváltozatai a magyar irodalomban című tanulmánya egyszerre feltáró és erős értelmezést kínáló írás. A feltárás a Marsyas-mítosz magyar irodalmi recepciójának felderítését és olyan szövegek felmutatását jelenti, melyek nem állnak az irodalmi tudat középpontjában, sőt, amelyekre részben azt is mondhatnánk, mára többé-kevésbé elfelejtődtek. Az erős értelmezés Péterfy Gergely regényére vonatkozik. Ebben a tanulmányban fontos a narratíva kérdése – Darab Ágnes történetről és újramondásról beszél. Eszerint a Marsyas-történet Ovidius által elmesélt változata többféle művészi lehetőséget felkínál, és ily módon archetípus rangjára emelkedett. Ebben a recepciósztétika által is ihletett felfogásban az adaptációk felismerik azokat a lehetőségeket, melyeket a Metamorphoses szerzője, illetve szövege nem aknázott ki, de amelyekre ráirányította a figyelmet.

A vizsgálódás keretét a korporális narratológia adja. Darab Ágnes ennek az irányzatnak a belátásaiból két fontos pontot emel ki: azt az alapvető megállapítást, „hogy a test mindig valamilyen diskurzusba vagy narratívába íródik bele” – illetve annak a kérdésnek a központi jelentőségét, „hogyan járul hozzá a narratív test a beszédmódjainkhoz”.

Az 1947-es év kulcsfontosságú a Marsyas-mítosz magyar irodalmi recepciója szempontjából. Gellért Oszkár és Weöres Sándor versei mellett ekkor született Sarkadi Imre A szatír bőre című novellája, melynek Darab Ágnes alapos elemzést szentel. Sarkadi szövege meglehetősen ideologikus – ebben az előadásban a szatír nimfa általi elutasításának oka nem Marsyas csúnyasága, hanem a – mondhatni társadalmi vagy inkább „rasszista” – előítélet, tudniillik, hogy szatírról van szó: „Szatír, persze hogy szatír, ahogy te nimfa. […] A szatírság maga semmit sem jelent” – így érvel Marsyas amellett, hogy igenis lehetséges volna a kettejük közötti, antik értelemben vett szerelmi kapcsolat.

Sarkadinál Marsyas büntetésének oka az, hogy akaratlanul szemtanúja lesz Apollón sikertelen szexuális próbálkozásának. Ezt követi a jól ismert mozzanat, a szatír megnyúzása. Finoman mutat rá a filológus arra, hogy a Marsyast nyúzó isten némaságában az ovidiusi elbeszélés inspiráló hatását láthatjuk. Rendkívül érdekes az antik képzőművészeti ábrázolásokkal való egybevetés. Azt, hogy Sarkadinál nem a csuklójánál, hanem fejjel lefelé van fellógatva a szatír, a brutalitás esztétikája fokozásaként értelmezhetjük (Darab Ágnes azt is felveti, hogy itt metaforikusan „a klasszikusként felfogott antikvitás feje tetejére állításáról” van szó). A brutalitás és a groteszkség ötvözete az a mozzanat, hogy Marsyas Sarkadinál a lenyúzott meleg bőrt ráhúzza a nimfára, ezáltal pedig, ahogy Darab Ágnes írja, megkettőzi az isteni kegyetlenséget, és a bőrön keresztül eltulajdonítja a testet.

A tanulmány Weöres Sándor említett versének rövid bemutatása után Krusovszky Dénes A felesleges part című kötetének Marszüász polifón című ciklusát elemzi. A kortárs lírikus, írja a filológus, „személytelenné teszi és mitikus közegéből kirántja a történetet” – a mítosz epizódjai itt kontextusukból kiszakítva jelennek meg, s valójában még a szatír teste sem szerepel a versekben, „Marsyas történetéből csak a test időtlen védtelensége maradt meg”.

Darab Ágnes tanulmányának legérdekesebb elemzése Péterfy Gergely 2014-ben megjelent Kitömött barbár című regényéről szól. Angelo Solimant, Kazinczy barátját fekete bőre önmagában is stigmatizálja. A filológus a kulturális antropológiában használt abjekt fogalmával operálva rámutat, csakúgy, mint Marsyas, a páratlan műveltségű Angelo kiválóbb környezeténél, mely kiveti őt. Miként Ovidius elbeszélésében, a test megnyúzása itt is a hatalom erőfitogtatásának tekinthető. Nemcsak a motivikus párhuzam, hanem a kitüntetett narrátori figyelem is összekapcsolja Marsyas és Angelo sorsának ábrázolását. Figyelemreméltó Darab Ágnes metódusa. Az elemzés a „narratív test” bemutatása mellett részletesen számba veszi azokat az elemeket, melyeket „narratív antikvitássá” mond összeállni. Ide tartoznak a klasszicizmus antikvitáseszményét és imitációs gyakorlatát idéző megoldások, mint az a hasonlat, mely szerint Angelo szekrénybe zárt teste mintha Orpheusként lépne ki az alvilágból. Ide tartozik továbbá a szóbeli hagyományozódást hangsúlyozó elbeszélés, az ismétlődő formulák adta „epikusan  fenséges keret”, valamint Török Sophie önmegértése, mely a görög tragédiák anagnórisisének mintáját követi. A klasszika-filológus Péterfy Gergely regényének ezek volnának azok a Darab Ágnes által vizsgált elemei, melyek létrehozzák azt a keretet, vagy azt az alaphangot és hangulatot, melyben Angelo Soliman történetének marsyasi párhuzamai is láthatóvá válnak.

A mítosz mibenléte a három tanulmány közül éppen a nem klasszika-filológus Molnár Gábor Tamás Térey-értelmezésében játszik fontos szerepet. A mítosz újrafelhasználása és a költői nyelv Térey János A Nibelung-lakóparkjában című tanulmány Hans Blumenberg egy mítosztanulmányából veszi kiindulópontját. Érdemes röviden idézni ezt az alapvetést: „A mítosz eredetét és eredetiségét lényegében két egymással ellentétes metaforikus kategória segítségével szokás leírni. A lehető legtömörebb formulával: mint rettenetet és mint költészetet – azaz: a démonikus megbabonázottság passzivitásának tiszta kifejeződéseként vagy a világ antropomorf elsajátításának és az ember teomorf felfokozásának képzeletbeli kicsapongásaként.” (A mítosz valóságfogalma és hatóereje; Király Edit fordítása.)

A rettenet (az eredetiben: Terror) és a költészet együttes jelenlétét vizsgáló Molnár Gábor Tamás-tanulmány nem mítoszelméleti érdeklődésű. A rendkívül invenciózus munkának irodalomtörténeti tétje és jelentősége van: hogyan ragadja meg a könyvformát 2004-ben nyert, a szakirodalom által azóta alaposan tárgyalt és a kortárs magyar irodalom valóban jelentős alkotásának bizonyult Térey-mű irodalmi minőségét. A nyelvi erő kérdéséről van szó, Térey nem a játékban érdekelt, határozottan nem lebontó, hanem létrehozó költészetének a rendkívüli gazdagsásáról és erejéről. Vagyis egy olyan költői opusról, melyben bár jelen van az irónia, ugyanakkor mégis, ahogy Molnár Gábor Tamás fogalmaz, a „nyelv revitalizálását” figyelhetjük meg benne. A mítosz revitalizálása – nem véletlenül ismétlem meg ezt a szót – azon alapul, hogy a szövegben egyszerre működik a radikális irónia és „a – jobb szó híján – radikális fenséges”.

Ez pedig összefügg a mítoszhoz való viszony átállításával. A tanulmány írója itt John C. Hunterre hivatkozik, aki szerint a mítosz egyrészt időtlen, szemben az időhöz kötött, kontingens elbeszélésmóddal – másrészt a közösségi identitás narrativizációja, szemben a modern kultúra sokféleségével. Térey, mint Molnár Gábor Tamás bemutatja, kétségbe vonja ezeket a különbségtételeket: a mítosz szereplőit összemossa a kortárs kultúra „elidegenítő materializmusával” és a jelenkor narratívájával. Ez nem elválasztható attól a szemiotikai átrendeződéstől, mely abban áll, hogy Siegfried és társai Téreynél nem reprezentálják a modern pénzvilágot, hanem szó szerint kapitalisták – jelölő és jelölt viszonya ebben az összefüggésben nem egyértelmű. A mítoszi nevek a műben árucikkek védjegyeként jelennek meg, mégis jellemzőjük a poétikusság vagy a homályosság. Profanizáció és fenség együttállásait nagyszerű nyelvi–retorikai elemzésekben látjuk feltárulni a tanulmányban. Számos részletet kellene kiemelnem, például azt, ahogy a szerző számba veszi a dráma zenei utasításait és utalásait, elemezve a zene őserejének a mítosz potenciálisan romboló erejének viszonyát – vagy azt a gondolatmenetet, melyben Hagen egyik fontos monológjában a körforgás képzetét elemzi.

Molnár a germán kozmológia egy fontos elemének, a világkőrisfának darabbéli szerepét vizsgálva oldalakon keresztül, lebilincselően elemzi a gyökerek és a férgek képzeteit, rámutatva jelentőséglehetőségeik megsokszorozódására, kitérve többek között a nyelvközi asszociációkra (lásd Worms városnév és Wurm, ’féreg’), költészettörténeti párhuzamainak gazdagságára, a latin radix (’gyökér’) és a radikalizmus kapcsolatára, és nagyon finoman arra, hogyan rejlik a féreg és a gyökér egy közös tulajdonsága révén cinkosság a felső isteni világ és annak alvilági-földalatti ellenségei között. A Térey-féle stíluskeveredés lényege, hogy keveredve látjuk benne a hősi mítosz profanizálását és a költői nyelv rituális/mágikus hatóerővel való felruházását – a jelentést nem uralhatják az egyes beszélők, és nem korlátozható pragmatikai-szituációs összefüggésekre –, „minden kijelentés a jelentések rejtélyes hálózatába lép be”. Obszcenitás és mítosz viszonyát taglalva az irodalomtörténész óvatosan fogalmaz: „az a költemény, amely felszabadítja a nyelv obszcén (mítoszi?) energiáit, egyszersmind részt is vesz az általa megjelenített történelmi folyamatokban”.

Míg Molnár Gábor Tamás tanulmányában tehát központi a mítosz fogalma, addig Simon Attila Ransmayr-értelmezésében ez a szó lényegében nem játszik szerepet, sőt, a főszövegben egyszer sem fordul elő. Ransmayr regényének bonyolult metapoétikus és metafiktív vonatkozásai és eljárásai sokszoros áttételekkel kapcsolják csak össze ezt a művet a mítosz fogalmával; Simon írásának a célja nem ezek feltárása. A Trauma és (a)phonia. Christoph Ransmayr Az utolsó világ című regényének Philomela-epizódjáról című tanulmány egy kimeríthetetlennek mutatkozó mű recepciójához való jelentős hozzájárulás. Az 1988-as regénynek, s ez aligha mondható el számos kortárs világirodalmi műről, magyar nyelven is folyamatos, gazdag és igen színvonalas a szakirodalma. Simon Attila az Ovidiust, pontosabban Nasót Tomiban, a Fekete-tenger partján felkutatni kívánó, de ott a szerző helyett Metamorphoses című művének különböző alakváltozatait találó Cotta értelmezői módszerének megváltozásáról beszél. A mű végén ugyanis a filológiai rekonstrukció helyett Cotta új utat választ, s a hegyekbe, „a valóságba” megy – kiderül, hogy szövegesült valóságról van szó. Valóság és irodalom szétválaszthatatlanságának jegyében Cotta rájön, hogy ő maga is Naso szövegének része. Ez a radikális, Cotta egzisztenciáját alapjában érintő változás oka Philomela Tomiban való megjelenése.

Esterházy Péter Ransmayr-méltatásából idézem: „itt most látszik, mire való az irodalom, ugyanarra tudniillik, mint a régi görögök esetében, hogy amikor az a barom Tereus, amúgy trák király, itt Tomi, a világvégi vasváros mészárosa, fölemeli baltáját, hogy lesújtson feleségére, aki bosszúból megölte a gyereküket, és annak húgára, akit ő, Tereus megerőszakolt és kivágta a nyelvét, akkor azt olvashatjuk és el is hisszük, hogy a testvérpár fecskeként, illetve csalogányként rebben föl, a mészáros meg, huss, búbosbankaként utánuk”. Ez a történet változtatja meg a filológusként kutató Cotta életét végérvényesen.

Simon Attila tág traumafogalommal dolgozik, figyelembe véve azt is, hogy Ransmayr regénye keveri „a pszichikai vagy pszichológiai-pszichoanalitikai kódokat egyéb kódokkal”. A tanulmány a hang és a hangnélküliség lélekgyógyászatból kölcsönzött kifejezését, phonia és aphonia kérdéseit a medialitás horizontja felé nyitja meg. A filológus figyelmes és aprólékos elemzésekkel támasztja alá azt az állítását, hogy a regény „jószerével kiköveteli a hangos olvasást”. Lássunk erre egy példát: „radix micat ultima linguae, / ipsa iacet terraeque tremens inmurmurat atrae” – Devecseri Gábor fordításában: „Töve ráng a torokban a nyelvnek, / míg maga lent a sötét földön reszketve morog már”. Simon Attila itt mammogó -m-ről és mormogó -r-ről beszél, és olyan szöveghelyről, mely hangzósságával íródik be azon komponensek közé, melyek Philomela aphoniájával kapcsolódnak össze. Nemcsak azért figyelemreméltó ez az elemzés, mert meggyőzően tárja elénk a szöveg materialitásának és érzékiségének fontos mozzanatait, hanem azért is, mert ugyanakkor színre viszi azt is, hogy a filológus a maga szövegében olykor az imitáció eszközével kell, hogy éljen. A „mammogó” jelző használatával Simon egy olyan szintet is megnyit elemzésében, ahol már nem elmagyarázza, hanem érzékelhetővé teszi, egy szó hangalakjával elmammogtatja, amit a szöveg anyagiságában érzékel. Itt persze evidens módon előjön a fordítás kérdése is – Simon Attila visszafogott, pontos és éleslátó megállapításokat tesz a német és a Farkas Tünde-féle magyar szöveg közötti különbségekről. Másfelől pedig, s ezt sem érdemes elhallgatni, a „legszörnyűbb”, „borzalmas” jelzőkkel olyan viszonyulásnak is hangot ad, melyet a filológia gyakran a magánügy kategóriájába sorol. Éppen a filológia lehet egyébként az a közeg, s ez világossá válik ebből az értelmezésből, ahol a legkomplexebb módon lehet megvizsgálni Tereus traumáját is, sőt az a kifejezés is értelmet nyer Philomela, Procne és Tereus kapcsán, hogy, idézem: az „artikulált hangadásra való képtelenség közössége”.

Simon Attila tanulmányának egyik legemlékezetesebb része a „reiner Klang”, a „tiszta csengés” elemzése. „Cotta olyan fáradt volt, hogy Procnét már csak nagy távolságról hallotta, a halk, különösen jóleső hangot. Így hárman kuporogtak az éjszakában, csupán ez a szakadatlanul hallatszó hang kötötte össze őket, mely lecsengett a megcsonkított lány álmaiban és a római fáradtságában, csodás megnyugvásképpen: Cottát annyira magával ragadta, hogy végül már nem is figyelt a hangokra, csak erre a dallamos csengésre, mely elfeledtette vele Tereust és a fenyegetettséget. Így telt az éjszaka óráról órára” (271). Az „eine leise, seltsam wohlklingende Stimme” materialitásának figyelembe vétele, a Klang figura etymologicájának elemzése jelentős távlatait tárja fel e regény a szemantikával bonyolult viszonyban álló hangzósságának. Simon Attila figyelme kiterjed a csengés érzéki hatására és az összesimuló nővérek testének melegére, s arról beszél, itt az elemi érzések médiumában közvetítődnek azok a tartalmak, amelyeknek Philomela kiürült emlékezetét kellene újra feltölteniük. Procne suttog Philomelához, s ennek olyan ereje van, mint az anya hangjának Kittler által elemzett testi hatása. Azt hiszem ugyanakkor, erre is használható volna Esterházy Péter idézett írásának egy kifejezése: a „szép gyöngeség”.

Elhangzott 2017. szeptember 19-én az Ókor és az Alföld folyóiratok közös lapszámbemutatóján a Magvető Caféban.

Borítókép: Antonio de Bellis: Marsyas megnyúzása (olaj, 1637-1640) [Forrás: Wikimedia Commons]

Krupp József

szerző: Krupp József
honlap e-mail
Krupp József 1980-ban született, klasszika-filológus, az ELTE Latin Tanszékének adjunktusa. Kutatási területe: római irodalom, filológiaelmélet.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések