Alföld folyóirat - Vérfarkas az álmok útján
86646
post-template-default,single,single-post,postid-86646,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Vérfarkas az álmok útján

Nagy Kata: Inkognitóablak; Horváth Benji: Az amnézia útja; Horváth Benji: Beatcore

(Az álom menetrendszerinti járatán a működés) Az Inkognitóablak Nagy Kata első kötete: mindössze harminckét vers alig ötven oldalon. Ez egyrészt imponáló, azt sugallja, alaposan megrostált anyaggal állunk szemben, másrészt – már a kötet ol­vasása közben és után is – felmerül, hogy ez talán mégis túl sovány. Szimpatikus anyag, mert nem akar mindent megmutatni – akár úgy, hogy változatos formagyakorlatokon előtárja mesterségbeli tudását, akár úgy, hogy az első megírt darabtól a nyomdába adásig született versek gyűjteménye volna (mindkettőre láttunk számos pél­dát) –, ám többszöri olvasás után is az az érzése az olvasónak, hogy keveset mu­tat, hogy hiányzik valami. Majdnem minden szövegben találhatunk például fi­gyelemre méltó mondatokat, sorokat vagy képeket, azonban nincs olyan vers, amely önmagában megállna és emlékezetes maradna.

Megoldás lehetne, ha a versek egy nagyobb koncepcióba illeszkednének, s így a versanyagot egyben kellene mérlegre tennünk, azonban ilyen egységes koncepció, amely bármilyen vékony szállal is, de egybefűzné a szövegeket, nincsen – öt­letek, témák és motívumok vannak, melyek kisebb halmazokat képeznek (sőt, olykor közös metszetük is van, mégsincsenek rendszerré szervezve), s ezeknek kel­lene koherens kötetegységet képezniük. Az egyik ilyen téma a családanyaság. Tág témakör, beleférnek epizódok a gyereknevelésből („Mindig a liftben kéred föl­felé menet, / amikor benyomod a gombot. // Anya, mondd el nekem a halált”, Ab­lakzsiráf), de a háztartást vezető feleség életéből is: „Még mennyi évet kell le­mo­sogatnom, ahhoz, hogy megértsd, / mindig csak bérlő voltam.” (A leghosszabb hó­nap); „Nézd, itt voltam boldogtalan, és amikor az ablakokat mostam, / vigasztalan eső esett.” (Kényelmes válaszok a félelemről)

A leginkább figyelemre méltó az, ahogyan Nagy Kata nyelvet talál a rosszul mű­ködő házasság abuzív hétköznapjaira, s a nő szabadulásvágyára: „Az érintés at­tól a kéztől, / ahogy a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk, / ugyanúgy fáj, mint az ütések, amikkel kiverte belőlem / az elkékült főnevet, a szilvamagnyi szívem” (Az erőszak ornamentikája). Ám igazán sajnos ez sem emelkedik vezérmotívummá, ahhoz hasonlóan marad jelzésértékű, ahogyan A leghosszabb hónap emlékeztet Kékszakáll történetére („A hátsó szoba csendesnek tűnik, de idővel megismered / a félreérthető neszeket”), ám aztán azzal sem a vers, sem a kötet nem kezd a to­vábbiakban semmit. Szép hasonlatban fogalmazódik meg a szabadságvágy is, ám igazán ez sem tart sehová: „nem rossz egyedül, csak unalmas, / mint mindennap ugyanarról a sínpárról / álmodni, ami előtted fut” (Ülj le, tragédia).

Egy másik fontosabb téma a halál. Ez először a gyermeki naivitás nyelvén szólal meg – lásd Ablakzsiráf, illetve: „A koszorúkat harangfűből fonták a gyerekek, akik ma / délután eljátszották a halált.” (Melyik isten) –, amit aztán a nagyanya el­vesz­tése tovább árnyal. Ezekben a szövegekben találkozunk fajsúlyosabban kortárs költészetünknek azzal a tendenciájával, amelyet testpoétikának nevezhetünk. A „Mama emlékére” ajánlott Kertészettannak jellemző eljárása, hogy a test hasonlatai, metaforái a mesterséges vagy természetes táj elemeiből érkeznek. „A házad még áll, / hajszálrepedések vannak rajta. // Éjjelente a falához simulok, / és mézzel töltöm fel / a ráncokat. […] A fő szerveim helyén / mohás kövek vannak, / így gon­dolnom sem kell az élőkre”.

Nagy Kata ahhoz a ’80-as években született költőgenerációhoz tartozik, amelyből kinőtte magát például a Telep és az Előszezon, és amelynek költői előképei kö­zött sorolható fel mindenekelőtt Kemény István, Szijj Ferenc, Marno János vagy Gál Ferenc. Nagy költészetével párhuzamba mindenekelőtt Kemény és Gál lírája ál­lítható – habár egy-egy mondatszerkezete, sor- vagy szótörése kapcsán joggal vol­na említhető Szijj és Marno is. Az erőszak ornamentikája című verse elé egy Gál Ferenc-mottót választott: „És nem azért beszélek halkabban, hogy bárki közelebb jöjjön”. Lehetne ez a kötet mottója is, hiszen a versek távolságtartók, csöndes mo­nológok vagy – az ajánlásokkal ellátott szövegek esetében – magánbeszéddel ha­táros üzenetek családtagoknak és barátoknak, például Borinak, Benjinek és Mi­kinek. Keményre emlékeztet például az olyan indirekten megfogalmazott időmarker, mint „A szocializmus bukása utáni tizedik évben” (Kényelmes válaszok a félelemről), de ennél is beszédesebb a működés (kulcs)fogalma. Keménynél ez az élet­mű sarkalatos pontjain jelzi, hogy bármennyire is igyekszik az ember beleavatkozni a dolgok rendjébe, valójában a világba vagyunk vetve, s van a működésnek egy (elzárt, titkos) szintje, amit – mondjuk úgy – el kell szenvednünk. Hasonló ki­szolgáltatottságra mutat rá a fogalom Nagy Katánál is: „a nyár valószínűleg nem mű­ködik. […] tél és tél között úgy teszek különbséget, / hogy átülök egyik székből a másikba.” (Kültérelmi nyom). Másutt: „éjjel tovább működöm” (Ami erősebb a félelemnél) – ez is kiszolgáltatott helyzet: az alvás, az álmodás, az alvás kényszerének, tágabban pedig a testi létezés elszenvedése.

Kemény és Gál költészete kapcsán beszélhetünk egyfajta, néhol a naivitásig könnyű (neo)szürrealizmusról. Ez az Inkognitóablak verseire is alkalmazható fogalom, a versek gyakran álomképekből bomlanak ki, máskor gondolatmenetük rend­kívül asszociatív, logikájuk sajátos – és ezekhez babonarendszer társul és valamifé­le mágia –, ennélfogva a versbeszédnek gyakran van szürrealista, látomásos jellege: „az álom menetrendszerinti járatával jöttél” (Éjszaka van. Minden világos.); „A két­fajta sötétben, amikor elválnak a dolgok” (A helyi mágia szabályai); „azok után sem érdemes hinni a babonáknak, / hogy a telihold fényét az erkélyre tett tál víz- / tükrébe zártuk” (Távolodás a hetedik háztól). Ez a szürrealista képalkotás eredményez igazán szép találatokat, általában birtokos esetekbe bujtatott metaforákat (reneszánsza van ennek a költői eszköznek például Bajtai András Kerekebb napok, Kru­sovszky Dénes Elégiazaj köteteinek vagy Sirokai Mátyás beat-korszakának meg­határozó alakzataként). „Fekete dobozba költözik a szív. / Ami erősebb a félelemnél, az már hangrobbanás. / Az arcát kéne fölzabálni. // Kikopogtatni szeme fa­héj titkait.” (Ami erősebb a félelemnél); „ki nem találnád, hogyan keletkeztek a lyukak / az éjszaka függönyén” (Egy rokonunk távozása); „Csurgatott tojás a reggel, s az éj törött héját hamar elfelejtik” (Útleírás); „az álom játszóterén” (A boldog mi­tokondrium).

Láthatjuk, Nagy Kata kötete rendkívül mozaikosan, kollázsszerűen áll össze. A ver­svilág elemeit csupán két dolog tartja egybe – megítélésem szerint lazán –, az egyik a szövegek jól meghatározható, azonos, egyetlen lírai énje, a másik a szerzői aka­rat vagy vízió. Ez önmagában nem volna probléma, a gond, hogy ez kevésbé tu­datos, inkább esetleges vagy ösztönös formai elképzelésnek tűnik. E tekintetben pe­dig a mai napig érvényes Weér Ivó megállapítása, miszerint „[b]ármi lehet vers, […] egyetlen alapvető szabályt kell csak betartani ahhoz, hogy semmi ne legyen kí­nos: mindennek nyilvánvalóan és láthatóan tudatosnak kell lennie” („Komo­ly­hon tartomány a mi kamránk”. Nemzedéki introspekció a mai versekben szereplő uta­lásokról és hatásokról = Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar iro­dalomról, szerk. Károlyi Csaba, Nappali ház, Bp., 1994, 39.). Nagy Kata kötete ré­vén persze nem beszélhetünk kínosságról, hiszen vannak nagyon jó momentumai, ám a folytatásnak mindenképpen jót tenne a kigondoltabb, tudatosabb (kö­tet)kompozíció-építés. Örömteli, hogy a szigligeti kötetbemutatón az derült ki, a sze­rző játszik egy markánsabb koncepció kitalálásának gondolatával.

(„Veni, vidi, veni, vidi”. Győzelem nincs) Az amnézia útja (későbbiekben: AÚ) Hor­váth Benji harmadik kötete, amely – akárcsak Nagy Katáé – mintegy nyolc-tíz év többször rostált, átírt és átszerkesztett anyagát tartalmazza. Ez azért érdekes, mi­vel második kötete, a Beatcore (BC) 2015-ben jelent meg, azt kell tehát gon­dol­nunk, hogy a két kötet versei párhuzamosan keletkeztek és alakultak, ilyen for­mán érdemes is őket egymás mellett olvasni. Már csak azért is, mert a Beatcore ele­­jén, az Élet a füvészkorszakban című versben azt olvassuk: „el kellene / mesélnem az életem. / hogy x vagy y megértse, / de inkább, hogy én is értsem”, míg Az am­nézia útja utolsó, Partizánok ki a hóra című versében az alábbiakat: „Alakul a mo­lekula, / konzerválódunk, a szövegben idézetek vannak, / eredeti vagy megroncsolt formában, mintha, nem mintha, / én ebben a korban éltem volna. Egyszer le­írtam egy / mondatot, akkor nem tudtam, mit jelentett, nem volt / tiszta, csak a szán­dék, hogy majd meg fogom érteni, / mindennek a végén, valóra válok ebben a mondatban”.

Mindkét kötet önelemző, önostorozó tragikus pokoljárás, amely(ek)nek végén csu­pán nézőpont kérdése, hogy happy endet találunk-e – a Beatcore zárlata: „a bű­­nök és erények visszatérnek még, / radioaktív ködben ólálkodó stalkerek, / cser­­nobili vérfarkasok laknak bennem. / béke, nyugalom, perverziók, heppiend.”; Az amnézia útjáé: „nekem már semmilyen kontextusban nem érné meg / időt ál­dozni minthanemmintha haragraháborúra”. A kötetbemutatókon olyan költészettörténeti párhuzamok hangzottak el, mint François Villon, Balassi Bálint és Ady En­dre, a Beatcore-ról író Kerber Balázs pedig a beatköltészetet említi (Utak ta­lál­kozása, Műút, 2016056), valamint Faludyt, aki azonban Villon-fordítóként/-átköltőként már visszacsatolás az előbbi körbe.

„Én már harmincéves koromban / Kiittam mindazt, ami szégyen. / Egész bölcs nem vagyok, azonban / Nem is vagyok bolond egészen.” – szól Vas István hangján Villon A nagy testamentumának felütése, s ha az életkor nem stimmel is, Hor­váth két újabb kötetének hangvételét és tétjét jótékonyan világítja meg ez az idézet. A két kötet együtt egyfelől fiatalkori létösszegzés, s van is miről írni, van ta­pasztalat, van miből tanulságokat levonni, hiszen a lírai én életmódja röviden a „sex & drugs & rock ’n’ roll” („»szex, drogok, rokenroll«. fekete / tetoválásokon el­nyomott cigi” – Pareidolia, BC), illetve a punk „NO FUTURE!” jelmondataival írható le („A sörsátrak közt könnyű minden tánc, / de holnap nincs, és határozott a haj­nal.” – Ami lefoglal, AÚ). Ez első meggondolásra talán inkább bohémságnak, hedonizmusnak tűnhet, ám minden „numera”, minden szál cigi, minden hajnalig tar­tó piázás, minden spangli vagy bogyó és minden másnapos refluxra megivott vit­riolos kávé – tehát röviden: az élet velejének kiszívása – véresen és romantikusan komoly önpusztítás. Másfelől mementó vagy memoár is Horváth lírai vállalkozása, különösen Az amnézia útja, melyet a szerző korán elhunyt barátainak, illetve „a névteleneknek, a száműzötteknek, az átkozottaknak, a dicstelen halottaknak és a maradékoknak” ajánlott. Horváth még avval is eljátszik, hogy Az amnézia út­ja verses regény volna, ezt támogatnák például a cikluscímekbe írt évszámok, ame­ly­eknek kronológiát kellene teremteniük, ám a mikronarratívákat magukba fog­laló versek végül nem, vagy csak töredékesen állnak össze nagyobb történetté.

Ám Horváth lírája nemcsak a beatirodalom, de a rockzene felől is olvasható – a má­sodik kötet címe a benne összeérő két zenei stílus, a beat(rock) és a hardcore két ellentétes minőség, a beat kiegyensúlyozottságának és a HC zaklatottságának ta­lálkozása. Én a versekben is a könnyűzenei utalásokra figyeltem fel elsősorban – még akkor is, ha egyébként röpködnek a klasszikus görögös-latinos utalások vagy a „józsefattilák” (nehéz volna megszámolni, hány változatban kerül elő az Óda mel­lékdala). Meglátásom szerint kivételt képez ezek között a Relax (AÚ) című vers, a rekvizitumokat tekintve talán ez áll leginkább közel a beatek lírájához, még ak­kor is, ha a kevés rövidebb, strukturáltabb szöveg közé tartozik, nem pedig az ára­dó gondolatfolyamok sorát gazdagítja, ami jellemző formája Az amnézia útjának. A lírai én jazzt hallgat – ez a beatek zenéje – és utazik, repül, ami főleg a verscím és a kötetkontextus felől értelmezve (kvázi)drogos tripként is, tényleges és átvitt értelemben vett, egyszerre külső és belső utazásként értelmeződik. „Hall­ga­tod hát, ahogy Thelonius Monk, / a szólópilóta magyarázatait kopogja // elnyugvó testek rezgéseire. […] És a Margithídnál megérzed a téli holdat, / amíg fejedben üti a zongorát Thelonius Monk, / pilótád. nem találsz benne hibát, / ahogy dúdolva új­ra repülőre szállsz.” Jellemzőbb azonban, hogy amint klasszikus rock és punk jel­mondatok megidéződnek, úgy klasszikus zenekarok is: például az Animals (mint a House of the Rising Sun című amerikai népdal legismertebb előadója), a Nir­vana, a Sex Pistols, hogy csak néhányat mondjak. Ugyanakkor ez a rock ’n’ roll-stíl a legnagyobb rizikófaktora Horváth lírájának, mivel sajátja ennek egyfajta romantikusan őszinte és olykor patetikus póz is. Csak egy példát hozva: a már idézett tetkón elnyomott cigaretta éppúgy tekinthető teátrális, patetikus gesztusnak, ro­mantikus giccsnek, mint tökösségnek, keménységnek vagy badass-ségnek. Ahogyan az éjszakában megvaduló ént vérfarkasként azonosítani szintén pozőrség. Bár, hogy ez a póz mennyire kétélű fegyver, arra jó példa a Kedves Irén! (AÚ) cí­mű vers, amelyikben hatásos, igaz, a szöveg nem mentes az öniróniától sem. „Bár­hová megyek, / van egy állatom, / ami a véremben lakik, / és mindig be akar mu­tatkozni mindenkinek. […] Szeretem, ha felrúghatom végre a hülye rendet. / Sze­retem a hardteknót és szeretem a rokkot. / Isten látja lelkem, szeretem a gangsztareppet. […] már soha nem fog elhallgatni / a vérfarkas, aki üvölt a szívemben.”

Ám ennek a rock ’n’ roll őszinteségnek éppen az áradó, gondolatfolyamos szabadvers-forma nem tesz jót, mivel bőbeszédűvé, fecsegővé válik a beszélő – ezt még akkor is fel kell rónunk, ha alapvetése a koncepciónak a lecsupaszodás, a tény­leg mindent meggyónás, hogy aztán innen, ezeknek a tanulságán lehessen új­rakezdeni. Túlbeszélt és önsajnáltató ez a részlet: „én mindenütt romokat hagytam, / hogy kezdődjön el minden, / hogy egyszer körbeérjen, / bizony én is ölni jöttem, / megfojtani szelíden / játékból minden tangót, / bimbózni hagyni mégis, / hogy nyíljon ki és sírjon. / egy szabályos fasz vagyok én is.” (Vérkeringő, BC); giccses az olyan szóösszetétel, mint a „pokolpillangó”, főleg, ha a versnek – például – a leviatán említése akar bibliai mélységet kölcsönözni (Idegenből, BC). S ta­lán ez is túlírt, főleg a mondat végi patetikus szóösszetétellel: „Hagyd el azt az ál­mot, amit magad előtt láttál, belőle függőséget csináltál, / te lélekvandál.” (Fel­száll­nak a fecskék, AÚ)

Ám méltánytalan volna elhallgatni, hogy vannak a monstre önismereti tripnek olyan mondatai, amelyek betalálnak. „Aki magát tanulja folyton, / hogy szárnya mennyi szuszt bír el, / az magának bejárhatatlan utca” (Modigliani taligán, AÚ) És van­nak nagyon erős versek is, ám ezek azok, amelyek összefogottabbak s a klasszikusabb verseszmény felől is könnyebben befogadhatók. A már említett Relax mel­lett ilyen például a finom emelkedettségével Málik Roland egyes verseire, mindenekelőtt A vágáns dalára emlékeztető Iacov ugrása (AÚ): „És elpöccintve a csikket, / levizelt a tájra. / Alatta felszisszent a város, / megindult pályáján a nap, / és sliccét fel se húzva / megindult ő is. // Az időzítés jó volt. / Az angyal énekelni kez­dett, / amíg ő ívét írta a légben, / teste vezette a fényt, / és pont addig tartott az ének, / ameddig földet ért.”

Horváth erőfeszítései az emlékállításért és a feloldozást jelentő felejtésért pürrhoszi győzelmet szülnek, ha ez győzelem egyáltalán. Ha véget ért a harc, a halál éva­da egyáltalán. De biztatásként a magyar jazzrock legjelesebbje, a Syrius zenekar refrénje jusson eszünkbe: „Egyszer eljön majd a nap, / mikor egy rövid perc alatt / elhagyom a széttört álmokat”.

Nagy Kata: Inkognitóablak, JAK+PRAE.HU, 2016; Horváth Benji: Az amnézia útja, JAK+PRAE.HU, 2015; Horváth Benji: Beatcore, Erdélyi Híradó Kiadó–FISz, 2015.

(Megjelent az Alföld 2017/4. számában.)

Borítókép: A Quiverful of Fotos fényképe (Werewolf in the Woods)

Mohácsi Balázs

szerző: Mohácsi Balázs
honlap e-mail
Mohácsi Balázs 1990-ben született. Költő, kritikus, a Versum és a Jelenkor Online szerkesztője. A PTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza. Pécsett él.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések