Alföld folyóirat - Háy János versei
86604
post-template-default,single,single-post,postid-86604,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Háy János versei

Külön

Azt hitte, büntetlen
rugdalhat be
ajtókat, mert a múlt,
olyan, hogy elmúlt,
ha tudja, már nem lesz
legalább közte és közte,
ami mindig is volt,
hogy az én és a te.
A másik meg, hogy így
adok el véres rongyot,
s veszek újra, már mióta
unja a régit, vagy veszek
le valami mást.
S mikor azt hitték fel-
számoltak minden határt,
ilyen koncot, olyan koloncot,
cipőt és ruhát,
amikor épp az látszott,
a nap és a hold,
mondta a tévében egy csillagász,
a száj és a fog,
mondta, aki csinálta a fogát,
végleg összeáll,
mikor este volt és a
gyerek se nyafogott,
ajtót nyitott egy régi emlék,
nem hívták, de miért ne
lehetne náluk bárki vendég.
Azt mondta te te voltál,
én meg én, s ki tudná
ezt jobban, mint
pont te és persze én.
És ők meztelen, ahogy
a halálos betegek,
akikre nem néz már más,
csak az éjszakai ügyelet,
számukra örökre,
mint egy eltékozolt szerelem,
külön marad az én és
külön maradt a te.

 

Nem tudok

Fogat mos,
vérzik,
biztos az ínye, hogy
sorvad éppen,
vagy már
elsorvadt régen,
tükörbe néz,
ki van ott,
egy ember, aki
alig látszik
a rossz fényben,
valakit hívni kéne,
gondolja, s hogy nem,
nem tudok szeretni,
ezt hozták ajándékba,
szülinapja volt,
a rokonok, a barátok,
vagy az eltelt évek.
Nap kezdődik,
ahogyan mindig,
ruha rajta, nem őrült,
hogy meztelen
menjen ki,
a telefonra néz,
már mindenki ébren,
üzeneteket küldenek
a virtuális térben,
csak ő kószál
magában, szeretlek,
valaki írta vagy
ő írta magának,
szeretlek, ezt kell írni,
holott pont nem.
Nem tudok szeretni,
gondolta, mikor
a többiekkel ebédelt.
Hová menjek, kérdi
az esemes, napi
rutin, elemet,
mert meg akarja élni,
hogy pont ő kell,
s honnan vegyen egy
ilyen nőt vagy férfit,
címet ad, oda,
s hogy akkor
elkezdődik mégis,
a nap, s hogy
azt teszi, hogy olyan,
mintha, holott nem,
csak a mechanizmust
ismeri, teszi, ahogy kell,
rálát magára, hogy
ennyi a szerelem,
fizikai mozgás és
úgy néz ki minden,
ahogyan kell,
csak épp szeretni,
de talán nem is kell.
Este van, mindegy,
milyen évszak, nincs
jelentése, hogy ősz,
ráadásul objektíve
a csillagok állása szerint,
beköszöntött, s ez
máskor jelenthetett
valamit, de most nem,
nincs az elmúláshoz,
netán, hogy véges,
amiről azt hitte
lehetne végtelen,
hisz minden épp
úgy múlik,
ahogy nyáron
vagy télen.
Paplan alá bújik,
meleg van és az
a szag, amit
csak azok szeretnek,
akik szeretik,
nem mosott fogat,
mindegy, gondolja,
az ágyékához nyúl,
nedves, aztán a szemét
törli, abba alszom
bele, gondolja,
hogy nem,
ma már nem kell
sehová menni,
a paplan alatt egyedül
kell csak nemszeretni.

 

Nem szerette

Nem szerette,
de megtartotta,
hogy legyen kinek
éjjel, részegen
írni esemest,
hogy szeretlek,
holott nem.
A nő észrevette,
villant a telefon,
még nem aludt,
ellenőrizte, csak a férje.
Örült neki,
írta, hogy én is
vagy én sem,
tudod, a gyerekek
meg a férjem.
Betartja a határokat egy
esemesnél nem lépne
soha jobban félre.
A férfi hol itt,
hol ott hevert,
mellette is volt valaki,
feleség, szerető, gyerek.
Forgott az ágyban.
Mennyire kivert,
gondolta, megesett
magán a szíve,
belőlem minden
érzelmet az élet.

(Megjelent az Alföld 2017/3-as számában.)

(Borítófotó: Art7.hu)

Háy János

szerző: Háy János
honlap e-mail
Háy János 1960-ban született. Orosz, történelem és esztétika szakot végzet Szegeden és Budapesten. 1982-től jelennek meg írásai, kezdetben versek, majd novellák, regények és drámák. Legutóbbi kötete az Otthonunk könyve 2017-ben jelent meg az Európa Kiadónál. Budapesten él.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések