Alföld folyóirat - Határellenőrzés
86637
post-template-default,single,single-post,postid-86637,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Határellenőrzés

Dante Alighieri: Isteni Színjáték, fordította Nádasdy Ádám

Van Rómának két nevezetessége, két oszlopa, melyek Traianus és Marcus Aurelius csá­szárok hadjáratait mesélik el képregényszerű szalag-reliefjeiken. A hajdani és mos­tani szemlélő emelt fővel tekintheti végig a történetet; már a tekintet iránya is az alázat és a tisztelet pozícióját követeli a kőbe vésett, így az öröklét, az örök hírnév felé közvetített, dicső tettekre nézvést.

A kulturális emlékezet, a közösségi identitások építkezése, az irodalom és a nyelv szövevényes hálói ilyen márvány emlékmű-pozícióba merevítették hosszú idő­re Dante Alighieri hasonlóképp monumentális munkáját, az Isteni Színjátékot. A méltó, de kötelező tisztelet és csodálat a turista, a múzeumi látogató helyzetébe rög­zítette az olvasót, ami annak is volt köszönhető, hogy a csodálatot kiváltó Nagy Mű olykor zavarba ejtően nehezen érthető volt már saját korában is – hát még azon műveltség, azon nyelv megkopásával, melybe ágyazva megszületett. Itália kul­túr- és társadalomtörténete úgy hozta, hogy a XVI. században először a művelt elit írásos kommunikációjának, később, a modern nemzetállam formálódásának ide­jén az olasz köznyelvnek, s így a rengeteg, különféle múltú, karakterű lokális kö­zösséget összefogni hivatott modern nemzeti identitásnak lett egyik fontos referenciapontja. A tömegmédiumok megjelenéséig az állami iskolákban generációk, tö­megek a Divina Commedia olvasása által tanultak meg olaszul (tanulták meg azt az olaszt, amelyet mi, külföldiek, ekként ismerünk, de ami igazából egy mesterséges nyelv). A hétköznapi műveltség számára erősen idegen, nehezen, alig érthető szö­veggel a nebulók persze igencsak nehezen tudtak azonosulni, tanulták, biflázták, írták belőle a felmérőket, feleltek róla, de közel csak kevesekhez tudott kerülni. (Annál inkább például a reneszánsz lovagregényei, amelyekből mind a mai na­p­ig fejből tudnak fejezeteket sokan. Soha ne lepődjön meg az ember, ha a gondolás vagy a kulcsmásoló elkezdi deklamálni – megtörtént esetekre hivatkozom.) De hát ha nem érintheti meg az ember a vitrinben kiállított, üveggel, riasztóval gondosan védett műalkotást, tárgyat, hogy is kerülhetne hozzá közel!

A bőszen lábjegyzetelt, leegyszerűsített kiadások megpróbálták valahogyan csök­­kenteni a távolságot, és bizonyára nem eredmény nélkül, de ezek körülbelül az alaposan, gondosan (vagy épp kevéssé) szerkesztett múzeumi tablókhoz, mű­cé­dulákhoz hasonlítottak inkább. Lehetséges, hogy volt idő, amikor hatékonyak vol­tak, de egy ideje már biztosan nem. Valahogy így voltunk, vagyunk mi is a ma­gyar fordításokkal is, a legjobban sikerült, Babits-féle változattal is. Számunka is közös gimnáziumi élmény a Pokol kapujának felirata, Paolo és Francesca története – ahogyan azt Babits elmesélte. A többi aztán a magyartanáron múlott; hogy mennyire tudta élővé, közelivé tenni, hogy mit tudott ezeken a sorokon, a „középkori tudás enciklopédiája”-ként címkézett Színjátékon keresztül megláttatni egy szá­munkra távoli és valóban idegen kultúrából.

A messzelátó, melyen keresztül szemléltük-szemléljük, többnyire a klasszikus mo­dern olvasat, amely a hosszú XIX. században a romantikától épp Babitsék ge­ne­rációjáig formálódott Európa-szerte. Nemigen mutatott érzékenységet annak ere­­deti kontextusa iránt, s ebből eredően a hajdani pozíciókhoz képest igen távoli olvasatokat kreált köré; az eredeti szöveg rekonstrukciója jobbára kimerült a filológiai történeti adatokat megadó lábjegyzetekben, szinte csak a szerkezet magyarázata villantotta meg annak a más világnak egy-egy elemét. Jó példa erre már a cím is: a „commedia”, hisz annak semmi köze nem volt a színházhoz, a performati­vi­táshoz (a mai – európai – értelemben vett színház, színjátszás, sőt dráma Dante ko­rában még nem létezett), akkori jelentése ’jó véget érő történet’ volt (ahogy egyéb­ként finoman polemizálva, azaz nem nyíltan vitázva, de a dolgot a helyére té­ve az új magyar kiadás is elmagyarázza). Nádasdy Dantéját olvasva egy, a korábban ismerthez képest nagyon más művet kapunk, számos fontos ponton különbözik elődeitől, ami mögött rendre az a szándék áll, hogy minél pontosabban re­kon­struálhassa az eredetiben élő tudást a világról, az emberről. Ám érdekes módon a cím­hez nem nyúlt, pedig ha lehet, ez a korábbi gyakorlat egyik legkomolyabb félrefordítása, illetve az eredeti pozíció átformálása. Talán nem akarta az erősen a köztudatba ivódott cím megváltoztatásával megzavarni az olvasót, vagy épp e ponttal kívánta jelezni a hagyomány tiszteletét, netán a fordítás határait. Az elkészült magyar szöveg sajátos, hibrid pozícióját, folyamatos oszcillációját, termékeny bi­zonytalanságát is jelzi a cím, hiszen a verses forma a költészet felé mozdítja, a fel­erősödött narratív jelleg a próza irányába húzza, viszont a választott versforma, a drámai jambus a dramatikus jelleget mutatja fel – ebben is rokon Márton László új Faustjával (külön elemzést érdemelne az egyszerre elkészült két nagy munka fordítói eljárásainak összevetése).

A Nádasdy Ádám által készített új magyar változat már kézbevételkor más pozíciót, egy más szöveget sugall. Hiszen a korábbi kiadások (eltekintve az iskolai hasz­nálatra szánt puhafedeles, de gyakran nem teljes – például csak a Pokolt hozó – változatoktól) a tárgyi megjelenésben is a monumentalitást igyekeztek megjeleníteni azzal, hogy vaskos, súlyos kötetek születtek, díszkiadások, melyek inkább ha­son­lítottak múzeumi tárlat katalógusára, mint irodalmi olvasnivalóra. Ezúttal azonban egy letisztult, elegáns, de mégis olvasható kiadványt vehetünk kézbe, olyan ki­állításban kerül elénk a szöveg, amelyet jó megfogni, amely olvasásra csábít, és szí­vesen enged is az ember e csábításnak. Persze, a tekintély, a nyugodt erő is árad belőle, hisz egy olyan produktumról van szó, melyet nem kell harsány megje­le­néssel, hatásvadász, de legalábbis figyelemfelhívó grafikai megoldásokkal nép­sze­rűsíteni. A kötet azt üzeni, magabiztos tudása van saját magáról, tudja, mit ér, tud­ja, hol a helye (a magát kifinomult, érdeklődő, érzékeny olvasónak gondoló vá­sárló polcán) – olyan, akár egy angol gentleman.

Amint fellapozzuk a kötetet, láthatjuk, hogy a kimért elegancia nagyfokú segítőkészséggel, udvariassággal társul, odafigyel az olvasóra. A szövegben haladást se­gítő bédekker-rész szinte kötelező eleme minden magára valamit is adó Dante-ki­adásnak, hisz a más műveltséggel rendelkező olvasót fel kell készíteni a rá váró útra. Tegyük hozzá, a magyarázó, kommentáló segítés szinte a szöveg születése óta kí­séri annak életét. Mikor a Commedia elkezdett szűkebb pátriájában, Firenzében for­galmazódni, a magas iskolázottsággal nem rendelkező polgárok számára is fel kel­lett fejteni annak komplikált és komplex utalásrendjét, jelentésrétegeit. Mert­hogy Dante nagy ötlete az volt, hogy a túlvilági történet apropóján valóban na­gyon sokat (nyilván nem mindent, nyilván nem a teljességet) igyekezett elmondani ar­ról, amit a korabeli Itália világáról és saját magukról tudott. Valami különös indíttatástól vezérelve úgy döntött, hogy e tudást közkinccsé teszi azzal, hogy nem latinul, hanem az utca nyelvén beszéli el. Merthogy előtte a későbbi értelemben vett iro­dalmi, művelt köznyelv nem létezett. Ő volt az első, aki tudatosan kezdett kialakítani egy olyan nyelvváltozatot, amelyen csupa olyan dolgot el lehet mondani, meg lehet írni, amire korábban csak a latint tartották alkalmasnak. Petrarca ezért ha­ragudott is rá, elutasította, árulásnak tartotta Dante gesztusát, mondván (pontosabban Boccacciónak írván), hogy az arra méltatlan, azzal élni nem tudó köznépnek kiszolgáltatta a tudás kincseit. Boccaccio nyilván másképp gondolta, mert vele in­dul a Commedia-magyarázat máig élő hosszú hagyománya, viszont még nem a mai tudós filológusok módján faggatta, kutatta a szöveget, hanem igyekezett érthető­vé, befogadhatóvá tenni a hétköznapi olvasó számára akkor, amikor a firenzei pol­gároknak Dante-olvasó tanfolyamot tartott. Épp ahogy napjainkban az egyik leghíresebb, nálunk is ismert komikus (e pozíció olasz kontextusban történő ér­telmezése is megérne egy hosszabb kitérőt), Roberto Benigni is tette, amikor Fi­ren­zében, a Santa Croce templom előtt felállított arénában ezrek előtt magyarázta és deklamálta a szöveget. Benigni nem tudós magyarázatokat, nem akadémiai fejtegetéseket adott elő, hanem sokszor szinte dramatizált szövegként eljátszva mu­tatta meg, tette élővé Dante túlvilági utazásának epizódjait, nem csak, sőt nem is el­sősorban a filozófiai, teológiai, aktuálpolitikai tudáskészletre koncentrálva (bár azokat sem mellőzve), hanem az emberi drámákat, az emberi természetről, az em­beri helyzetekről a középkorban élő vélekedéseket összevetve a mával.

Mindezt azért gondolom említésre érdemesnek Nádasdy művéről szólva, mert a fordítói, illetve a szöveget az olvasó elé táró kiadói gesztusok gyakran Benignire em­lékeztetnek. Az előszó első mondataitól érezni azt az igyekezetet, hogy a lehető legközelebb hozzák a XXI. század magyar olvasója számára a kulturális térben és időben oly távoli művet. Persze, ha kötekedni akarna a recenzens, számon kérhetné, hogy a magyarázat miért nem tér ki erre vagy arra, ám semmiképp sem pa­nasz­kodhatunk amiatt, hogy az alapinformációkkal ne volnánk ellátva, mire nekifogunk az olvasásnak, s a segítő kéz végig el is kísér. (Akinek ez nem elegendő, an­nak ma már ott a világháló, könnyen utána tud járni a számára érdekes részleteknek, még csak hosszadalmas könyvtárazásra sincs szükség.) Az, hogy mit hangsúlyoz, mit emel ki értelmezési kulcsként a fordító, személyes döntés, választás kér­­dése, e sorok írója például valószínűleg nem listázta volna a korabeli Firenze fon­tos csatáit, viszont lehet, hogy belecsúszott volna egy szerelemtani értekezésbe. De pont ezek miatt a személyes választások miatt erős és emberi az új magyar változat. Mert távol áll tőle a mindent elmondani akarás hübrisze, a tiszteletet parancsoló, tiszteletet kicsikarni akaró fordítói-kommentátori tudálékosság. Nagyon jól tud­ja Nádasdy, hogy a fordítás és a messzi múlt közvetítése lehetetlen vállalkozás. A recenzens abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy előadás alkalmával volt al­kalma korábban is a szöveg mögé pillantania, amikor is Nádasdy Ádám azon mun­káról beszélt, ahogy megpróbált a hajdanihoz közelebb álló megfeleléseket ta­lálni a közönségesen hét főbűnként és hét fő erényként ismert fogalmakra. És ez csak egyetlen momentuma annak a hatalmas munkának, aminek köszönhetően ez a kötet így, ahogy van, a kezünkbe került, és aminek kinyilvánított célja, hogy olyan nyelven szólaljon meg, amely minél többet tud közvetíteni a szöveg rekonstruálható eredeti világából, de mindezt úgy, hogy olvasmányos is marad. Nem költészetet akar Nádasdy művelni úgy, ahogy Babits tette (az ő munkamódszeréről, at­titűdjéről érdemes kézbe venni az itt szaklektorként közreműködő Mátyus Nor­bert kiváló kötetét), hanem el akar mesélni egy remek történetet.

Ennek érdekében hajlandó súlyos döntéseket is vállalni, ám a fordítás határait épp ezek a döntések jelölik ki. A fordítás óhatatlanul veszteségekkel jár, a fordító leg­nehezebb döntései, választásai azok, amikor kénytelen lemondani arról, hogy va­lamit az olvasónak megmutasson, amiről tudja, hogy ott van, de a készülő szövegben nem képes láthatóvá tenni. Amikor a recenzens először hallotta, hogy az ak­kor még készülő fordítás elhagyja az eredeti egyik legfontosabb kohéziós elemét, ami ráadásul a szöveg teológiájának is egyik kulcstétele, azaz a rímet, magában komoly kritikával, hovatovább fenntartással reagált. Mondván, épp ezt nem meg­mutatni komoly hiba a fordítótól. Most, alaposan szemügyre véve az elkészült mű­vet, már sokkal engedékenyebb; a veszteség továbbra is veszteség, de tessék Ná­dasdy után csinálni, amit elvégzett! Valamit valamiért. Ráadásul fair játékosként vál­lalja, indokolja is a döntést (ebből is látszik, érzi a súlyát), és e sorok írójának im­már egy szava sincs. Épp azért, mert némi fordítói tapasztalattal a vállán belátja, hogy abban a szituáltságban, amelyben most él a magyar változat, ez nem fért be­le. Örüljünk, hogy van egy másik, a Babitsé, amely pedig ezt teszi láthatóvá, és mást hagy el.

A száz évvel ezelőtti fordítás (sőt, fordítások) például mit sem törődtek a Dan­te-szöveg élő, eleven köznyelviségével, stiláris változatosságával, mert akkor – amint erről fent szóltam – más volt a viszony a múlthoz, a történetiséghez, az irodalmi és nyelvi hagyományhoz. A múltról való akkori tudás például az évszázadok alatt megnemesült nyelvben nem látta, hogy a szöveg születésekor az kifejezetten kö­zel állt az utca nyelvéhez, a Commedia olasza a XIV. századi toszkán köznyelv írott, ezért konstruáltabb változata, amiből aztán különféle érdekek, motivációk, kö­rülmények és választások bonyolult és szövevényes játékának köszönhetően két­száz évvel később kikristályosították azt a nyelvet, amelyet ma is olaszként is­merünk, tanulunk.

Nem mintha a mai olaszoknak olyan egyszerű volna Dantét olvasni. Ha úgy tetszik, a fordítást olvasó idegen akár könnyebb helyzetben van, mert az ő változata leg­alább a saját nyelvén, a mostanihoz hasonlóan szerencsés esetben egy egészen kö­zeli, jelen idejű változatban szólal meg, míg az olaszoknak meg kell küzdeniük a nyelvi távolsággal is. Mert hiába Dantéból, Petrarcából és Boccaccióból vonták ki a köznyelv esszenciáját hajdanán, az a változat mára nagyon messzire került, sőt, né­hány válogatott irodalmáron (az irodalmár válogatotton) és a nyelvet könyvből ta­nuló külföldieken kívül csak igen kevesen használták valaha is e steril változatot. (Hogy a szituációt tovább komplikáljuk, a vidéki toszkánok, akik lokális nyelve a leg­többet megőrizte a hétszáz évvel ezelőtti firenzei nyelvből, viszont ma is remekül képesek megérteni Dante szavait – a jelentésváltozásokról természetesen ezúttal is hosszan lehetne értekezni.)

Sok szó esett összevetésekről, viszonyításokról, kontextusokról, s talán vi­szony­lag kevés a konkrét szövegről – a kötet azonban nem „csak” Dante Isteni Szín­já­tékát mutatja föl, hanem egy igen tanulságos példázatot arról, mit tudunk ma kezdeni a fordítással, mit jelent számunka ma a fordítás helyzete, hogyan lehet azt gya­korolni. Mindezen túl a múlthoz – nem csak a más kultúrákéhoz, hanem a sajátunkéhoz – fűződő vi­szo­nyunkon is eltöprenghetünk kicsit amellett, hogy kaptunk egy Színjátékot, amely vég­re igazán izgalmas olvasmányként mutatja meg magát.

Dante Alighieri: Isteni Színjáték, fordította Nádasdy Ádám, Magvető, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/5. számában.)

Borítókép: Domenico Michelino festménye

Puskás István

szerző: Puskás István
honlap e-mail
Puskás István 1972-ben született, irodalomtörténész, műfordító, kulturális menedzser. A Római Magyar Akadémia igazgatója, A DE Olasz Tanszékének oktatója, fő kutatási területei a kora újkori és a modern olasz irodalom és kultúra, de kalandozik az ellenkultúrák története irányába is. A Kalligram Kiadó Pasolini-sorozatának szerkesztője, számos kulturális projekt, kulturális terek, kiállítások szervezője.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések