Alföld folyóirat - A régmúlt magyar sztáredzői
86672
post-template-default,single,single-post,postid-86672,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A régmúlt magyar sztáredzői

Detlev Claussen: Guttmann Béla. A világfutball edzőlegendája; Dominic Bliss: Erbstein Ernő, az elfeledett futballhős

„A labdarúgásban az itt és most számít, az éppen lejátszott pillanat” – írja Detlev Clau­ssen a Guttmann Béláról szóló életrajzi könyv szerzője. Ha a futballban az „itt és most számít”, vajon kiknek az érdeklődésére tarthatnak számot az olyan könyvek, amelyek voltaképpen már befejezett mérkőzésekről szólnak? A már visszavonult játékosok esetében az eredmények, sikerek vagy emlékezetes mérkőzések lajst­romba vétele elsősorban a futballmúlt iránt vonzódó megszállottakat, esetleg a nosztalgiázni szerető olvasók figyelmét keltheti fel. Más a helyzet a jelen és a közelmúlt sztárjairól szóló könyvekkel, ezek többnyire rajongói igényeket elégítenek ki, nem csoda, hogy a könyvesboltok polcain a labdarúgásnál szereplő munkák java része mai világsztárokról vagy a közelmúlt jelentős magyar sportolóinak éle­téről szólnak. Egy népszerű internetes kereskedőnél például több tucatnyi futballista, labdarúgó-szakember életét bemutató könyvvel találkozunk, csupán Lio­nel Messi pályafutását több mint tíz (!) magyar nyelvű kötetből ismerheti meg az ér­deklődő. Jóval kevesebb olyan munka születik, amely már visszavonult labdarúgók pályafutását mutatja be. Ha csak Magyarországra gondolunk, az Aranycsapat szá­mos játékosáról írtak könyvet (Puskásról többet is), de a hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó futballistáiról is jelentek meg munkák.

Az edzői pályafutásokról szóló könyvek eleve ritkábbak, nem véletlenül, hi­szen a szurkolók csapatokért, esetleg játékosokért rajonganak, az edzők ritkábban kerülnek reflektorfénybe. Az aktualitásnak vagy a nosztalgiának itt is nagy sze­­repe van, 2016 egyik népszerű focikönyve például Dárdai Pálról szólt, de neves kül­földi edzőkről is jelentek meg a közelmúltban magyarul munkák, így Alex Fer­gu­sonról, Pep Guardioláról, Carlo Ancelottiról, Louis van Gaalról. A korábbi idők szak­em­be­reire koncentráló könyvek pedig inkább az elmúlt évtizedek trénereinek életét mutatják be, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek magyar edzői közül az el­múlt években Verebes Józsefről, Baróti Lajosról, Várhidi Pálról jelentek meg kö­tetek. A régmúlt sikeredzőit bemutató munkákat azonban nagyítóval kell keresnünk. Nincs „könyve” a több országban is bajnoki címet szerzett, az AS Romát és a Bayern Münchent is dirigáló Schaffer Alfrédnak (bár az ő neve labdarúgóként is leg­alább olyan jól cseng, mint edzőként), a legtöbb magyar bajnoki címet szerzett Já­vor Pál­nak, a háromszoros olasz bajnok Weisz Árpádnak, az ötvenes évek sikeres klubedzőinek, mint Bukovi Mártonnak és KalmárJenőnek; magyarul nem je­lent meg munka a futballunkat a tízes években felvirágoztató Jimmy Hoganről, ahogy az Arany­csapat szövetségi kapitányának, Sebes Gusztávnak is „csak” a vissza­em­lé­kezését (Örömök és csalódások) olvashatjuk.

A hiány persze megmagyarázható: nagyon kevés olyan edző van, aki forradalmasította a szakmát – egy labdarúgó-szakembernek páratlanul sikeres pályát, esetleg regényes, lebilincselően elmesélhető életutat kell befutnia, hogy életéről könyv szü­lessen. Mindenesetre az Akadémiai Kiadó a közelmúltban duplán is igyekezett ki­tölteni a piaci rést, hiszen a Kanári könyvek sorozatában két, edzői pályafutást be­mutató könyv is napvilágot látott. Detlev Claussen Guttmann Béla életútját be­mutató munkája a német, brazil és portugál kiadás után 2015-ben, míg Dominic Bliss Erbstein (Egri) Ernőről szóló könyve pedig napjainkban került a könyvesbol­tok polcaira.

A két edző pályafutása több ponton is mutat hasonlóságot: kortársak voltak (Erbstein 1898-ban, Guttmann 1899-ben született), és mindketten a budapesti futballkultúrában szocializálódtak. Utóbbi lényeges pont: a tízes években a magyar fut­ball az európai élmezőnybe tartozott, nem véletlen, hogy edzőink nemzetközi re­putációját tekintve a harmincas évekre tehető a magyar foci aranykora. Hiszen ek­kor kezdte tréneri pályafutását az a korosztály, akik a tízes-húszas években a kon­tinens egyik „futballfővárosában” játszottak, nemzetközi karrierjük tehát egyfaj­ta tudásexportként is felfogható.

Guttmann és Erbstein játékospályája a hasonlóságok ellenére több lényeges pon­ton különbözött. Guttmann egyértelműen jobb labdarúgó volt: a Törekvésből in­dult futballista Európa egyik topcsapatába, az MTK-ba igazolt, ahol bajnoki címet szer­zett, s a válogatottban is pályára lépett. Bécsben folytatta pályafutását, 1925-ben bajnoki címet nyert a Hakoah csapatával. Több évig játszott az Egyesült Ál­lamok profi ligájában is, a gazdasági válság idején visszatért Európába, s edző­s­ködni kezdett. Guttmann-nal ellentétben Erbstein nem futott be fényes labdarúgó-karriert. Egy kis csapatban, a BAK-ban játszott, s csupán néhány idényt töltött az el­ső osztályban, a hírekbe főleg botrányos esetei (a kor szóhasználatával élve „túl tem­peramentumos” játéka) miatt került be. Rövid ideig a Hakoah Aradban is megfordult, 1924-ben sok honfitársához hasonlóan Olaszországba igazolt, előbb a Fiu­me, majd a Vicenza csapatában játszott. 1926-ban hazatért a másodosztályú Hú­sos­hoz, de rövidesen ismét elhagyta az országot. Guttmannhoz hasonlóan Amerikába tá­vozott, a lényegében Budapesten szervezett, hol Palesztina, hol Maccabi néven em­lített csa­­pat tag­jaként. Ám míg Guttmann hat évig játszott a tengerentúlon, ne­ves klubokban, Erbs­tein néhány hónap után hazatért, s ismét a Húsos mezét húzta fel. 1928-ban hagyta el ismét az országot, s egyúttal játékospályafutását is lezárta: az olasz Bari edzője lett.

A húszas években lényegében még nem létezett edzői szakma, a csapatokat a já­téktól visszavonult labdarúgók irányították, az erősebb klubok elsősorban ko­moly, sikeres sportmúlttal rendelkező futballistákat szerződtettek edzőnek. Er­b­steinnek, mivel csak szerény képességű klubokban fordult meg, végig kellett járnia a ranglétrát, esetében az edzői sikereket az alsóbb osztályokban elért bajnoki címek jelentették. 1929-ben a harmadosztályú Nocerina edzője lett, ezt követte a Cagliari, a szárd klubot a másodosztályba vezette. Két év után visszatért a Barihoz, 1933-ban pedig Luccába szerződött. Itt lett igazán ismert és elismert tréner, a Lucchesével a harmadosztályból az élvonalig jutott. A kizárólag Olaszországban ­dolgozó Erbstein 1938-ban ült le utolsó csapata, a Torino kispadjára. A csapat re­mek idényt zárt, ezüst­ér­met szerzett, azonban az edző csak fél évet tölthetett a klubnál, miután 1939-ben zsi­dó származásúként az új olasz faji törvény miatt el kel­lett hagynia az országot.

Guttmann-nak sikeres és ismert játékosként könnyebb pályakezdet jutott. Miu­tán visszatért az Egyesült Államokból, 1933-ban egykori osztrák csapata, a Hakoah Wien kispadjára ült le. Egy rövid hollandiai kitérő után az Újpest trénereként érte el első sikereit: 1939-ben bajnoki címet szerzett, sőt, irányításával a korszak egyet­len jelentős nemzetközi tornáját, a Közép-európai Kupát is megnyerték a lila-fe­hé­rek. Származása miatt azonban ő is számkivetett lett, felesége rokonainál, egy új­pesti fodrászüzlet padlásán vészelte át az üldöztetés éveit.

Az Olaszországot elhagyni kénytelen Erbstein a magyar fővárosban, munka­szol­gálatosként élte túl a Vészkorszakot. A háború után rövidesen visszatért Olasz­or­szágba, útja régi klubjához, a Torinóhoz vezetett, ahol azonban nem edzőként, ha­nem menedzserként szolgálta az egyesületet. Számos újítást vezetett be, s ő döntött igazolásokról, taktikáról is, utóbbinak köszönhető, hogy a labdarúgás nagy re­formerei között tisztelhetjük. Mint Bliss könyvéből kiderül, az uralkodónak szá­mító WM (3-2-2-3) helyett Erbstein az akkor még sehol sem alkalmazott 4-4-2-es felállásban játszatta csapatát, ami forradalmi stratégiának bizonyult. A Torino tör­ténetének legsikeresebb korszaka volt ez, a magyar szakember zsinórban három baj­noki címet szerzett a csapattal. Pontosabban az utolsót már nem érhette meg. A To­rino 1949. május 4-én lisszaboni vendégjátékáról tért haza, a rossz időjárási kö­rül­mények között a csapatot szállító repülőgép a Superga dombra épített bazilika ol­dalába csapódott. A szerencsétlenségben minden utas életét vesztette, de nemcsak a Torino, ha­nem lényegében az akkori olasz válogatott csapat is megsemmi­sült (az 1947-es olasz–magyar meccsen például 10 Torino-játékos lépett pályára el­lenfelünknél).

Erbsteinhez hasonlóan a háború után Guttmann is elhagyta az országot, de ő nem délnek, hanem keletnek vette az irányt, a bukaresti Ciocanulnál dolgozott. Ha­zatérése után előbb az Újpestet, majd a Kispestet irányította. Puskással azonban nem bírt, egy alkalommal le akarta cserélni egyik játékosát, ám ő a csapat ifjú sztár­jának parancsára a pályán maradt. Guttmann azonnal lemondott, mint pályafutása során bárhol és bármikor, amikor veszélyben érezte edzői autoritását. Olasz­országban és Cipruson dolgozott, 1956-ban Bécsből a Honvéddal Dél-Ame­ri­kába utazott, a São Paulo edzője lett, s ő terjesztette el a 4-2-4-es formációt, melyet a brazil válogatott eredményesen alkalmazott az 1958-as világbajnokságon.

1958-ban tért vissza Európába, s azonnal portugál bajnoki címet szerzett a Por­tóval, majd átigazolt a rivális Benficához, ahol pályája csúcsára ért. 1961-ben és 1962-ben is megnyerte csapatával a legrangosabb nemzetközi kupát, a Baj­nok­csa­patok Európa Kupáját, így kétségtelenül Guttmannban tisztelhetjük a futball­tör­té­ne­lem legsikeresebb magyar edzőjét. Az értékét jól ismerő és jelentős fi­ze­tés­eme­lést kérő tréner azonban összekülönbözött az elnökkel, s meg­át­koz­va hagyta el klubját. 100 évig nem fognak nyerni semmilyen kupát! – szólt az átok (azóta nyolc eu­rópai kupadöntőt bukott el a Benfica, s egyet sem nyert). A nyug­hatatlan Gutt­mann to­vább vándorolt: egy uruguayi kitérő után még egyszer leült a Benfica kis­padjára, majd Svájc­ban, Görögországban, Ausztriában és ismét Por­tugáliában mun­kálkodott. A világ­vándor tréner 1981-ben hunyt el választott ha­zájában, Bécs­ben temették el. Az edzői pályafutások krónikásainak két okból is nehéz feladata van. Egyrészt e karrierek rendkívül rosszul dokumentáltak, kevés az írott forrás, s azok is ál­ta­lá­ban csak korlátozottan használhatók. Az edzők ugyanis ritkán kerülnek reflektorfénybe, nyilatkozataik többnyire az aktuális meccsekre koncentrálnak. Segítséget je­lenthet, ha az edzőnek élnek hozzátartozói – Guttmann-nak nem született gye­reke, Erbstein lányai ellenben ma is élnek. A kutató számára nagy segítséget jelent­­het, ha az edző megírta visszaemlékezéseit, ebből a szempontból Claussen dolga kétségkívül egyszerűbb volt, Guttmann a hatvanas évek elején mondta tollba éle­tét Csaknády Jenőnek, a Die Béla Guttmann story 1964-ben látott napvilágot. A ku­tatást szin­tén megnehezíti, hogy a sportolói és edzői pálya gyakran nemzetközi: Erb­stein ugyan „csak” négy országban fordult meg játékosként és trénerként, Gutt­mann azonban bebarangolta a világot, 12 országban, nyolc nyelvterületen, húsz klub­nál dolgozott, ami komoly próbatétel elé állítja az eredeti forrásokkal dolgozni kí­vánó kutatót.

A két könyv számos vonásában különbözik. Claussen német filozófiaprofessz­or­ként szemlátomást jobban ismeri azt a politikai és kulturális környezetet, amelyben Guttmann élt, s láthatóan képes volt mintegy távoli perspektívából, érzelmektől men­tesen írni az edzőről. Az is igaz azonban, hogy a szerző nem is kívánta mély ala­possággal bemutatni hőse pályafutásának minden részletét. A bécsi, amerikai és por­tugáliai éveire koncentrált, a könyv fókuszában egyértelműen a lisszaboni si­ker­korszak áll. Claussen ebből a szempontból biztosra ment, csak kevés figyelmet szentelt a pályakezdetnek vagy a pályaív partikuláris elemeinek, egyszóval az edző karrierje azon állomásainak, amelyek kevésbé, s csak valamely Claussen szá­mára „egzotikus” nyelven dokumentáltak.

Dominic Bliss angol újságíró könyve jóval terjedelmesebb, sok szempontból ala­posabb is. A szerző igyekezete egyrészt dicséretes, s kétségtelenül nagy erénye a könyvnek. Ugyanakkor szemlátomást csak felületesen ismeri a tízes-húszas évek kö­zép-európai futballját, sokszor ideológiai prekoncepciók vezérlik, ezért kö­vet­kez­tetései gyakran sommásak, s néha – mint például a cionista sportmozgalom kap­­csán – tévesek is. Jelentős eltérés a két könyv között, hogy míg Claussen igyek­szik objektíven szemlélni Guttmann életútját, Bliss műve „hőstörténet”, amely­ben Erbstein kizárólag pozitív kontextusban jelenik meg, az életútja minden ele­me szinte predesztinálja a világhírnév felé. Bliss nem vesz tudomást arról, hogy Erb­stein lényegében másodvonalbeli labdarúgó volt, aki hiányosságait lelkes, de sokszor agresszivitásba hajló játékkal kompenzálta (a Nemzeti Sport például egy­szer „durvaságáról hírhedt játékosként” írta le), a szerzőnél azonban – miután a hangsúlyt a megalkuvás nélküli játékmodorra helyezi – még ez is erényként je­lenik meg.

Kezdő, alkalmanként még pályára is lépő edzőként pedig kiscsapatokat di­ri­gált, s Bliss Erbstein pályájának ezen állomásait is erősen szubjektív optikán át pre­zen­tálja. Jó példa erre a Makkabi amerikai túrája, amelyet Bliss egy kiváló gárda dia­dalmeneteként állít be, holott az alkalmi csapatot lényegében kisebb pesti klu­bok alig ismert játékosai alkották. Vagy: a szerző egy-egy olasz rangadóról terje­delmes és lelkes beszámolót írt, s az olvasóban először talán fel sem merül, hogy az egyébként magával ragadó leírások harmadosztályú találkozókról készültek.

Ennek ellenére a könyv remek olvasmány és hiánypótló munka, még a szakavatott olvasónak is rengeteg új információval szolgál. Nem szabad ugyanis elfelej­te­nünk, hogy Blissnek köszönhetően ismerheti meg a magyar közönség egy rég el­feledett és valóban kiváló edző pályafutását. S csak remélhetjük, hogy Gutt­mann és Erbstein után több, kiváló magyar tréner pályafutását bemutató könyv is nap­világot lát a jövőben, hiszen nem Erbstein az egyedüli „elfeledett futballhősünk”.

Detlev Claussen: Guttmann Béla. A világfutball edzőlegendája, Akadémiai, 2015; Dominic Bliss: Erbstein Ernő, az elfeledett futballhős, Akadémiai, 2017.

(Megjelent az Alföld 2017/7. számában.)

Borítókép: A Grande Torino csapata Erbstein Ernővel. (Wikipedia)

Szegedi Péter

szerző: Szegedi Péter
honlap e-mail
1973-ban született Debrecenben, a Forsense közvéleménykutási elemzője. Húsz éve kutatja szociológusként a futball történetét, két kötete jelent meg eddig: Riválisok. Debrecen futballtársadalma a 20. század első felében (Korall Társadalomtörténeti Egyesület, 2014), Az első aranykor. A magyar foci 1945-ig (Akadémiai Kiadó, Kanári könyvek, 2016).

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések