Alföld folyóirat - Tátongó űr, avagy a részletek esztétikája
86585
post-template-default,single,single-post,postid-86585,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Tátongó űr, avagy a részletek esztétikája

Roberto Bolaño: 2666

A minden és a semmi között ingadozik Roberto Bolaño posztumusz kötete, az öt könyvre oszló 2666. A regény 800. oldalán „végre eljutottunk Archimboldi húgához, Lotte Reiterhez” – gondoltam, most végre fény derül mindenre, az összes ed­digi látszólagos összefüggés alátámasztást kap, vagy éppen megsemmisül, az ezernyi részlet és szereplő végre összeáll, és megértem, mire ment ki ez az egész. Ahogy az a chilei szerző írásaira jellemző, természetesen semmilyen megoldás nem következik mindebből. A hosszasan ecsetelt részletek mögött tátongó űr nyílik, mely ebben a regényben fizikai jelleget ölt: Santa Teresa pokoli városáról van szó, ahol szörnyű gyilkosságok történnek.

Bolaño kevert műfajú magnum opusának központi motívuma a keresés: a de­tek­tívtörténetekre jellemző, olykor csorbított formában megjelenő elemekkel át­szőtt cselekmény hol szerelmi történetbe, hol bűnügyi leltárba, hol filozófiai eszmefuttatásba csap át, miközben az olvasót mégis magával ragadja a szerző összeté­veszthetetlen stílusa, amelyet hűen tükröz Kutasy Mercédesz fordítása. A végeérhetetlen mondatok és bekezdések között szinte elveszve érezzük magunkat, akár a sonorai bűncselekmények után nyomozó rendőrök A gyilkosságok könyvében, vagy éppen a titokzatos író, Benno von Archimboldi után kutató kritikusok a róluk el­nevezett első részben. A kritikusok könyvének négy elszánt filosza, az angol Nor­ton, a francia Pelletier, a spanyol Espinoza és az olasz Morini egészen Mexikóig kö­vetik Archimboldit. Ott, éppen Santa Teresa városában találkoznak a chilei professzorral, Amalfitanóval, akinek élettörténetéről és lassú megőrüléséről az ő nevét vi­selő második könyvben olvashatunk. Az Amalfitano könyvét és a harmadik részt, Fate könyvét összekötő kapcsot az előbbi lánya, Rosa jelenti. Ő hol máshol, mint Santa Teresában találkozik össze Fate-tel, egy afroamerikai újságíróval, aki ere­de­ti­leg egy bokszmeccs miatt utazott a városba, ám végül jobban érdekelték a ne­gyedik rész­ben, A gyilkosságok könyvében listázott esetek és körülmények. Az ötödik, egyben utolsó rész, Archimboldi könyve zárja a művet: ez a fiktív író életrajza, melyben – ahogyan az egész műben – fellelhetőek Bolaño furcsa, sokszor ellentmondásos univerzumára jellemző ismertetőjegyek: számtalan mellékszál és ki­térő, fiktív élettörténetek és valós tények, megingathatatlan alakok és hasonmások, váratlan felbukkanások és el­­tű­né­sek, fontosnak tűnő részletek – és valahol min­dezek alatt a leplezett lényeg.

Az 1996-os Távoli csillag (magyarul: 2010, Európa, Scholz László fordítása) egyik legemlékezetesebb jelenete az a gyomorforgató kiállítás, amelyet a mű többszörös identitású főszereplője szintén megkínzott nők elmosódott, homályos fényképeiből állít össze, amelyeken éppen a lényeget nem látjuk. Az egy évvel a szerző halála után, 2004-ben megjelent 2666-ban ugyanakkor már hosszú-hosszú ol­da­lakon keresztül olvashatunk hasonló, de egyenesen kimondott szörnyűségekről. Ez a végeláthatatlan lista egy mozdulatlan világot, a jelen poklát tárja a szemünk elé, amelyben a felelősök felkutatására esély sem nyílik; ha mégis, a rettenet nem áll meg, mert néhány csendes hét után újra átveszi valaki az elkövetők helyét. Míg a monumentális regény elején a kritikusok hangulata némi bizakodásra ad okot („A kultúra az eltűnések meg a bűntudat ellenére még él, folyton változik”, 133), a má­sodik részben az egyik mellékszereplő nyíltan kimondja, hogy „Ennek a kibaszott városnak nincs jövője” (203), hiszen „az emberi lény, grosso modo, leginkább a patkányra hasonlít” (208). A leltárszerűség nemcsak a gyilkosságok hatósági jegy­zőkönyvhöz hasonlatos ismertetésére jellemző, hanem többször visszatér a re­gény során: A kritikusok könyvében egy telefonbeszélgetésben elhangzott szavak sta­tisztikáját olvashatjuk, A gyilkosságok könyvében pedig oldalakon keresztül kü­lön­böző félelmeket listáz egy elmegyógyintézet igazgatója. Santa Teresa kaotikussága és végtelensége („Biztosak voltak benne, hogy a város percről percre nő”, 126) hasonlatos a szöveg felépítéséhez, így egyre hangsúlyosabbá válik az a vi­szony, amely a borzalmat a művészettel köti össze: két pólus, melyek, bár távolodni látszanak, mégis vészesen közelítenek egymáshoz.

A Ciudad Juárez mintájára működő Santa Teresa „sötét kút” (531) Mexikó és az Egyesült Államok határán, ahol nemcsak a társadalom alsóbb rétegeibe tartozó, sok­szor felderíthetetlen személyazonosságú, névtelen nők meggyilkolása, hanem a korrupció, a kábítószer-kereskedelem és a prostitúció által keltett feszültség és fé­lelem is (kimondatlanul) érzékelhető. A képzeletbeli várost Sonorában helyezi el Bo­laño, abban a mexikói államban, amely Chihuahuához hasonlóan (ahol Ciu­dad Juárez is található) az ország legveszélyesebb területének számít. Nem meglepő te­hát, hogy Santa Teresa lesz a snuff movie fővárosa: a borzalom ismét, bár látszólagos módon, művészetté lép elő. A sonorai gyilkosságokról a regény mindegyik ré­szében – ha úgy akarjuk, mind az öt regényben – olvashatunk: míg A kriti­ku­sok könyve szűkszavúan, csupán utalás szintjén foglalkozik az esetekkel (47, 134), Amalfitano könyvének főhőse már egyértelműen attól fél, hogy lányát is el­kap­ják, ám A gyilkosságok könyvében ez a félelem mintha már hidegen hagyná az ol­vasót. A 2666 narrátora szenvtelenül, tárgyilagosan és aprólékosan írja le a boncolás eredmé­nyeit, és éppen ez az a tényszerűség, ami miatt az a néhány részlet is, amely ta­lán részvétet kelthetne bennünk, később objektív ténnyé korcsosul a szemünkben.

Bár Santa Teresa kétségkívül egy megkerülhetetlen fizikai tér, melyet többen is mindent elnyelő fekete lyukként aposztrofálnak, a 2666 mentális terei – szimbolikus álmok, képzelgések, hangok és maga az őrület – alapján egy másik világ is kör­vonalazódni látszik. Ez egy olyan világ, amelyben nem látjuk a döbbenet jelét, amikor egy festő levágja a kezét, majd azt önarcképéhez rögzíti, és azon sem hökkenünk meg, hogy Amalfitano duchamp-i ready made-ként kezelve felakaszt a szá­rítókötélre egy könyvet a kertjében, hogy az tanuljon valamit a valós élettől. Az őrü­let konkrét és fiktív rétegeit is kiaknázza a regény: a háborúba belebolondult ka­tonák mellett az egyik mellékszereplő „Guillotine alakú felhőket látott, tarkólövés alakú felhőket látott, de valójában csak önmagát látta, amint titokzatos és nélkülözhetetlen Sanchója oldalán az irodalmi dicsőség sztyeppéin lovagol” (669). A műben az őrület olykor valamiféle kényszerű menedékként sejlik fel, máskor az elmegyógyintézet négy fala közé szorul, vagy éppen álom formájában jelenik meg, melyet kínos részletességgel tálal az elbeszélő.

A közelítő-távolító technika és a betoldások segítségével mindig egy-egy szereplő fókuszába tolódik az elbeszélés, és az így kialakult autonóm világok valahol, sok­szor éppen csak egy hajszállal, de összefüggnek. A végeérhetetlen mondatokkal és bekezdésekkel szemben állnak a szűkszavú dialógusok, és a szöveg olyan ér­zést kelt, mintha folytonos mozgásban lenne. Az olvasó pillanatnyi lélegzetvételhez sem jut: hol az érdekesebbnél érdekesebb genealógiák, hol a durvábbnál durvább események kerítik hatalmukba. A szöveg labirintusként nyílik meg előttünk, amelyből aligha találunk kiutat; bár visszajutunk egy-egy elágazáshoz, onnan mindig rossz irányba indulunk, így egyre messzebb sodródunk a labirintus közepétől: at­tól, hogy fényt derítsünk a valódi útvonalra, a valódi összefüggések hálójára. Az ol­vasó hasonlóképpen viszonyul a szöveghez, és így a szövegben feltáruló kegyetlen világhoz, mint maguk a szereplők ahhoz a minden szegletében degradált világhoz, amelyben élnek. Ebben a világban még a szerelem is csak szenvedést szül, nyug­talanít. Ha létezik is az intimitás csírája, azt valami hamar elfojtja, groteszk je­le­netté vagy brutalitássá korcsosítja. Ám, ahogy az egyik szereplő állítja, „csak eb­ben a zűrzavarban [a világmindenség zűrzavarában] vagyunk értelmezhetők” (681).

Archimboldi figuráját többen is Bolaño alteregójaként értelmezik, hiszen mindketten a halállal versenyt futva írtak: az előbbi, hogy pénzt teremtsen elő beteg fe­le­sége számára, az utóbbi, hogy gyógyíthatatlan májbetegsége tudatában családját tá­mogassa. Archimboldi nem csak az irodalmi kánonból lóg ki: már gyerekkorában alkalmatlannak nyilvánítják a tanulásra, az elbeszélő pedig moszathoz hasonlatos, vízi természetű lényként definiálja: „úgy mozgott a föld felszínén, akár egy újonc búvár a tenger fenekén” (596). Az utolsó regény tár elénk részleteket valós életéről, hiszen A kritikusok könyvében csupán feltételezésekkel szembesülhetünk. Ennek ellenére írásának a kutatók által feltárt jellemzői igencsak ha­son­latosak a 2666 sajátosságaihoz: „kaotikus”, „alaptermészete: epileptikus”, és „mindig messze van” (34). A kritikusok már mindent tudnak róla, mégsem találják, nem tudnak vele találkozni, „mert minél inkább munkássága mélyére hatol az em­ber, az annál inkább felfalja felfedezőit” (34–35). Archimboldi kiismerhetetlen, elér­hetetlen, titokzatos szörnyként mutatkozik előttünk, és ezek a tulajdonságai egész életművére vonatkoztathatók, rátelepszenek „alaktalan, titokzatos szótömegei”-re is (84), rejtőzködése egyfajta glóriát von köré.

A Távoli csillaggal ellentétben a láthatatlanság itt nem a tettekre, a tettek ábrázolására, hanem éppen a tettesekre, illetve magára a szerzőre is vonatkozik. Az előb­biben a gyilkolás még megbotránkoztató, forradalmi költészet, Menczel Gab­riella szavaival: „A fényképek által felidéződnek olyan események is, amelyeket ne­héz volna szavakba önteni, megcsonkított tetemek, testrészletek, és általuk az »el­tűntek« története” (Új költészet, vad nyomozás, éjszakai csillagok Chilében, Műút 2013042, 81). A 2666-nak ez már állandósult állapota, így a szörnyűséges ese­mé­nye­ket már nem kell – nem lehet – véka alá rejteni. A darabjaira hullott világot jelzik a kihangsúlyozott testrészek is: a levágott kéz, a megcsonkított nemi szer­vek, Archimboldi A fej című regénye, mellyel pontot tesz életművére, a fiktív szer­ző szülei (a félszemű és a sánta), és átvitt értelemben az egyik kritikus, Pel­le­tier is, aki egy prostituáltnak ajándékozza előbbi A bőrálarc című művét („Ez olyan, mintha magadból adnál valamit”, 84). A Hans Reiter néven született szerző Giu­seppe Archimboldo olasz manierista festő képeinek hatására vette fel írói álnevét. A zöldségekből, gyümölcsökből, virágokból, halakból és könyvekből összeálló portrékhoz hasonlóan Archimboldi alakja szövegelemekből épül fel, és mindez azt sugallja, mintha Bolaño monumentális műve is ezt a képletet követné.

Bár a számtalan apró részlet élesen rajzolódik ki a regény során, az eredetileg egyetlen műnek, majd – anyagi okok miatt – később mégis öt különálló regénynek szánt opus részei nem puzzle-szerűen kapcsolódnak egymáshoz, így nem rajzolnak ki egyetlen egységes képet, ha úgy akarjuk, arcképet. Talán egyáltalán nem is fontos, hogy ezek a részletek tökéletesen egymásba kapaszkodjanak. Olykor úgy tűnik, hogy a 2666 önmagára utal, amikor Rafael Dieste Geometrikus testamentumáról beszél: „valójában három könyv, »ám sajátos egységük és közös rendeltetésük miatt funkcionálisan összekapcsolódnak«” (177). A geometriai formák, amelyeket Amalfitano rögeszmésen, önkívületi állapotban rajzol Dieste könyvének ha­tására, szintén látszólagos összefüggésekként mutatkoznak, akárcsak a Bolaño ál­­tal felvázolt megannyi korreláció. A fragmentáltság nemcsak a cselekményt jellemzi, hanem szövegszinten is megjelenik a regényben: „Amikor hazaértek, már nem volt világos, de Dieste szárítókötélen függő könyvének árnyéka világosabb, ál­landóbb, értelmesebb volt, mint bármi, amit Santa Teresa környékén, vagy ma­gá­ban a városban látott: kapaszkodó nélküli képek, melyek magukba foglalják a vi­lág min­den árvaságát, töredékek, töredékek” (196). Reiter még írói álneve felöltése előtt talál egy füzetet: „Ivanov halálától fogva Anszkij füzete zűrzavarossá és lát­szó­lag összefüggéstelenné válik, bár Reiter a káoszban valamiféle szerkezetet és bi­zonyos rendet talált” (673). Ám Bolaño célja mintha ezzel ellentétes lenne: olyan, mint­ha a kitérők arra szolgálnának, hogy az olvasó megfeledkezzen a többi szálról, vagy éppen összefüggéseket keressen ott, ahol nincsenek. Az olvasó is nyo­moz, próbálja összeilleszteni a kirakós részeit, ám az széthullik, torz képet mutat. Hiá­ba ismerkedünk meg a szereplőkkel, akik így vagy úgy kapcsolatban állnak Archimboldival vagy a gyilkosságokkal, megoldást egyik sem rejt.

A 2666 már nem a latin-amerikai totális regény esztétikáját követi, hanem túllépve azon, a részletekre fekteti a hangsúlyt: azokra a részletekre, melyek elfedik a lényeget – a mindent, vagy éppen a semmit. Ahogy Archimboldi életének, úgy látszólag a gyilkosságoknak is ismerjük minden körülményét, kivéve a valódi elkövetőket – persze semmin sem változtatna, ha ismernénk őket. Vajon mi indítja út­jára ezt a mélységes kegyetlenséget? Talán nem is a tetteseket kellene keresni – ez csak ürügy a nyomozásra –, hanem az indíték(ok)ra kellene rákérdezni? A mindennapos erőszak repetíciójából fakadó szenvtelenség elől nincs menekvés, a felmerülő problémáknak, magának a nyomozásnak nincs megoldása, a legtöbb eset lezáratlan marad. Ugyanígy Archimboldi történetének, és így a 2666-nak sincs vé­ge. A cím jelentésére sem derül fény, bár Bolaño Amuleto (Amulett, 1999) című re­génye tartalmazza az évszámot: az elbeszélő egy elfelejtett temető 2666-os képéhez hasonlítja a Guerrero sugárutat, így kettőzve cáfolja a fennmaradás bárminemű esélyét.

Bolaño monumentális regényének szépsége éppen a részletek esztétikájában rej­lik: annyi mindent mesél, és mégsem értjük egészen. Valami lényegi kimarad, a semmi bujkál a részletek mögött, a keresés értelmetlen, csupán egy újabb illúzió. Hiá­ba keressük, nincs mögöttes jelentés: a díszlet, a szavak mögött nincs semmi, csak a puszta brutalitás.

Roberto Bolaño: 2666, fordította Kutasy Mercédesz, Jelenkor, Budapest, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/5-ös számában.)

(Borítókép: dagsavisen.no)

Báder Petra

szerző: Báder Petra
honlap e-mail
1987-ben született Budapesten. Hispaniszta, kutatási területe a kortárs spanyol-amerikai elbeszélő irodalom. Az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorjelöltje, értekezése a testi és szövegi fragmentáció lehetséges viszonyait és jelentéseit járja körül.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések