Alföld folyóirat - „mindent kétszer mond, kétszer mond?”
86532
post-template-default,single,single-post,postid-86532,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„mindent kétszer mond, kétszer mond?”

Egressy Zoltán: Szarvas a ködben

Egressy Zoltán Szarvas a ködben (2016, a továbbiakban csak Szarvas) című regénye önmagában is olvasható, saját jogú alkotás, nem mellékesen azonban az író első regényének, a 2011-ben megjelentnak hipertextusa, „folytatása, kiegészítése”, a két mű összefüggése pedig poétikai következtetések levonására is alkalmat teremt. Ebben a vonatkozásban a 2014-es második regény (Szá­zezer eperfa) még kevésbé mellőzhető, sőt ez elmondható Egressy novelláiról is. A kisformák vizsgálata azonban nem fér bele e recenzió kereteibe, észrevételeim ezért a fentebb nevesített, nagyobb lélegzetű epikus szövegek diszkurzív terein belül maradnak. Az új kötet tartalmát, elbeszélésmódját, nyelvhasználatát, figuráit a hitelesség raszterein keresztül szemlélem: utóbbi kategória persze annyiban spekulatív, amennyiben  nem független a befogadó látószögétől, előismereteitől, de a szö­veg szemiózisa, szűkebb-tágabb kontextusa, posztulált szerzője (Nehamas) egy­általán nem engedi parttalanná válni.

A Szarvas sztorija könnyen kivonatolható. (Legalábbis nagy vonalakban, mert sok a linearitást meg-megtörő mikroesemény.) Az elbeszélő-főszereplő Mátyás An­na, 34 éves anyakönyvvezető, akit a szertartást követően egy esküvői tanú, Szilárd meghív a násznép margitszigeti fotózkodására, a menyasszony apja pedig a lakodalomba. A főként vadászok alkotta társaság egy erdőszéli rendezvényterembe megy mulatni, ahova Annát is magukkal viszik. Kezdettől fogva Annának, az autodiegetikus narrátornak mint elsődleges elbeszélőnek a szólama közvetíti a történéseket, amint bizonytalannak ható nézőpontján átszűrve nemcsak az aznap általa át­éltekről értesülhetünk, hanem gyermek- és ifjúkora, továbbá közelmúltja traumá­i­ról is; a 30 közül csak a 7., 14., 21., 28. fejezetben módosul  a fókusz, ekkor  szólal meg szintén E/1. személyben mint másodlagos elbeszélő a lazább, vagányabb Jó­csajeszter, akit Anna szorult helyzetekben szokott segítségül hívni. Így kerül a la­kodalomba is, ugyanis kétségbeesett istápoltja úgy véli, vendéglátói tulajdonképpen elrabolták és meg akarják ölni az éjszaka során, ezért szorongásának oldása, hi­degvérének megőrzése végett lelki támaszt vár „mentorától”. Megszakításokkal ugyan, de mindkét reflektorfigura beszél valakihez: Anna afféle gyászmunkaként egy­kori barátjához, a közúti balesetben öt éve elhunyt motoros futárhoz (a Szag­ga­tott vonal főhőséhez), akinek elvesztését azóta sem tudta feldolgozni, s bár vétlen benne, lelkiismeret-furdalást érez élete nagy szerelmének szerencsétlen halála miatt; a gátlások nélküli Jócsajeszter pedig Azraelhez, a gyászolókat gyámolító, ve­ze­tő angyalhoz, a haldoklók túlvilágra segítőjéhez – emellett az önbizalom nélküli, depresszív természetű Anna személyiségére reflektál ironikusan.

A számos szörnyűséget felvonultató fabula újabb fatális tragédiával egészül ki, amikor Anna a lagzik ismert dramaturgiája szerint éjfél után „elrabolja” a menyasszonyt, s talán nem teljesen ártatlan szemtanúja lesz annak, hogy egy elhullott szar­vasagancs halálra sebzi. Zaklatott óráinak elmúltával Anna hajnalban hazataxizik, ám az utolsó fejezetek meglepő fordulatot hoznak. Kiderül, hogy a főhős im­már öt éve, imádottjának elvesztése óta disszociatív személyiségzavarban szenved, a két karakterazonos narrátor tehát csak formálisan kettő, Jócsajeszter valójában Má­tyás Anna kórosan képződött (ezáltal megszüntetendő) identitása. A két személyiség tud egymásról, váltakozva vannak jelen ugyanabban a testben. Csakhogy még egy csavar van a történetben, tudniillik feledhetetlen kedvesének fájó-nyomasztó emlékétől némileg váratlanul szabadulván  Anna „megöli” Jócsajesztert is, meg­szűnik (?) többszörös személyiségzavara. Gyógyulásának bizonyosságával ka­p­csolatban többek közt azért akadhatnak kételyeink, mert összejön ugyan Szi­lárd­dal, de nem tudni, mennyire lesz tartós a kapcsolat, s bár alteregójára immár in­kább gondol árnyékénként, gyanúsan kétértelmű, amiket mond róla: „Szuper csajszi volt. Hiányozni fog. Nem lesz könnyű túllépnem a halálán, szerencsére van ru­ti­nom az ilyesmiben. […] Nem engedhettem a fejemre nőni. Isten áldjon, Jó­csaj­esz­ter. […] Egyszerre soha nem voltunk benne a testemben. Jócsajeszter akkor jelent meg, amikor bajban voltam. Kihúzott a szarból, a jobbik énem lett. Vagy legalábbis a lazábbik, a vágyott.” (259., 271.)

Általában véve elmondható az elbeszélő szövegekről, hogy ha perszonális narrációval élnek, nagyobb eséllyel ütközhetünk megbízhatatlan történetmondókba, mint az énközpontúságtól távolodó, imperszonális megszólalások esetén. Így van ez a Szarvasban is, hisz a pszichés defektusból (melyet a szöveg megítélésem szerint – bár nem vagyok orvos – koherensen kibont) adódóan sem Anna, sem alakmása nem autentikus forrása a történéseknek, a környezet személyeit, tárgyait torzultan, szürreálisan érzékelik, tehát narrátori tevékenységük közben félreértelmezik, tévesen értékelik a dolgokat, eltérő látószögükből fakadóan akár egymásnak el­lentmondóan. Az alkalmanként törő-zúzó, meztelenül asztalon táncoló Jócsaj­esz­tert idézve: „Én a tűz, ő a víz.”; „Én leszarom mások véleményét.”; „Ő megbízható, én nem annyira.”; „Rácsodálkozik olyan dolgokra, amelyeken én simán átlépek.”; „Én nem elemzem az ilyen csávókat, ha megtetszenek, nem szarozok, eléjük térdelek.” (67., 250., 251.) Nem szándékosan szolgálnak téves információkkal, ezért he­lyesebb volna esendő elbeszélőként (Olson) tekinteni rájuk. A megbízhatatlanság egyébként nemcsak a főszereplő pszichotikus alkatából fakadhat, hanem az összetett elbeszéléstechnikából is. Anna és Jócsajeszter egyaránt szeminarratív mó­don nyilvánul meg, előadásmódjuk félúton van elbeszélés és monológ között. Megszólalásaik jellemzően evokatívak, jelen idejűek (visszatekintéseik többnyire ki­vételek), lényegében keveredik magánbeszédük és a megidézetthez, megszólí­totthoz (a halott futárhoz és Azraelhez) intézett szavaik, az elbeszélő én és a ta­pasztaló én percepciós síkja ezáltal egybeesik: pl. „Szereted a Depeche Mode-ot, van egy daluk a tönkremenésről, most nem ugrik be, melyik. Tényleg, hogy szeretted azt a gépzenét. […] Itt van a fülemben a hangod, hallom az elismerést, ahogy mondod, a kis áhítatodat. Wrong, ez az, eszembe jutott. […] Örülök, hogy ki­önthetem a szívemet. Hálás vagyok érte. Hogy engeded. Érezném, ha nem akarnád. Előtted nem kell szerepet játszanom, ez az álmosoly, amelyet most megint ma­gamra vettem, mert körém gyűltek páran, mindenki másnak szól, neked nem. […] Na, egész közel jöttek. Jól sejtettem, nem volt nehéz kitalálni, várnak ránk az autók. […] Ha most elindulunk, épp ideális időben érünk oda.” (56–57.) A szimultán narráció (Cohn) egyidejűségeire ráadásul e regényben még emlékező szólamok is rakódnak. A tény, hogy minden emlékezésfolyamat konstruktív jellegű, az­az nem egészen arra és úgy emlékszünk, ami valójában történt, a két személyiség ret­rospekcióját akkor sem tenné maradéktalanul pontossá, ha Mátyás Anna teljesen egészséges lenne. A narráció komplexitásán kívül vegyük még figyelembe, hogy a perszonális elbeszélő (kettős énjének) pszichéjében leginkább munka (es­küvő celebrálása) és lakodalom közben merülhetünk el, márpedig egyik sem igazán alkalmas időpont emlékek és gondolatok rendezésére…

Azért szenteltem ekkora figyelmet a megbízhatatlanság kérdésének, mert a könyv számos meghökkentő, hovatovább bizarr részlettel szolgál. Elhívják az is­me­retlen anyakönyvvezetőt a lakodalomba, aki nem kommunikál ugyan And­reá­val, a menyasszonnyal, mégis „megszökteti, elrabolja” őt, a visszatérni akaró meny­asszony s az őt ebben akadályozó, pánikreakciókat produkáló Anna dulakodnak, a  nő egy szarvasagancsba zuhan és elvérzik, hogy aztán Anna az éjjeli er­dőben kitartóan szemezzen egy szarvasbikával, szinte karnyújtásnyira a vadtól, köz­ben Dante sötétlő erdeje gomolyogjon fejében, s az állat, mit ad isten, éppen And­rea avarban heverő holttestéhez vezesse vissza… A tetemre az avart Jócsaj­eszter söpörte, akit a bepánikoló Anna riadóztatott a furcsa – Anna kést szorított Andrea torkához – baleset (?) után. A lehiggadó Anna Arisztotelész Poétikáján (!!) tűnődik (a könyvet állítólag a Szarvasban néven egyszer sem nevezett szerelmétől, a Szaggatott vonal Vertesz Antalától kapta ajándékba valamikor), ilyeténképp: „A tragédiában a valószínűség és a szükségszerűség a két alap, jó, és? Akkor tökéletes, ha az események a várakozások ellenére, mégis egymásból következően történnek […] a jó művész inkább választja a lehetetlen, de valószínűsíthető, mint a le­het­séges, ám hihetetlen dolgokat?” (201–202. Kiemelések tőlem. A görög bölcselő ilyen paradox tézist természetesen nem fogalmaz meg…) A szarvasbika felbukkanása előtti percekben pedig az Erdő közepébent dalolgatja a Republictól… És hipp-hopp, másnapra Mátyás Anna (a tudomány mai állása szerint nehezen kezelhető, magától nem gyógyuló) disszociatív személyiségzavara mindennemű terápia nélkül immár a múlté.

Hétköznapi élettapasztalataink alapján is könnyen belátható, hogy a felsorolt tör­ténetelemek bizonnyal nem tesznek eleget a valószínűség kritériumainak, ami ér­telemszerűen nem lenne előírás, ha a regényszöveg legalább a kontúrjait körvonalazná bárminő fiktív, metaforikus referencialitásnak, areferencialitásnak, fantasztikumnak stb. Ehelyett kimondottan világszerű, empirikus olvasói elvárásrendet épít ki budai helyszínekkel, libegővel, 128-as busszal, Tabánnal, Margitszigettel, nyo­muló taxissal, borravalóval, Duna-parttal, Erzsébet híddal, Astoriával, Művész mo­zival, Corvinusszal, Dire Straits-szel, diákmunkával, Facebook-profillal (a sor foly­tatható). Az egy bekezdéssel feljebb lajstromozott valószerűtlenségek többségét (ha nem is mindet) még felfoghatjuk Mátyás Anna derealizációs tüneteiként, gyó­gyulását (?) magyarázhatjuk a befejezés csalafintaságával, de mit kezdjünk az el­beszélő-figura nyelvhasználatával és a regény direkt utalásrendjével?

A Százezer eperfáról írt kritikámban így fogalmaztam: „Már a Szaggatott vonal sem volt mentes a kimódolt, főként igekötős szóalakoktól […], a helyzetidegen megszólalásoktól […] vagy éppen egy-egy történetelem többszöri, számottevő je­len­tésbővüléssel nem járó felbukkanásától. A Százezer eperfában még feltűnőbbek az efféle, nemegyszer tautologikus »neologizmusok« […], a valószerűtlen megnyilatkozások […], a leginkább feleslegesnek viszont az ismétlések hatnak. […] A ki­fo­gásolt modorosságok a korábbi regényben még magyarázhatók a történetmondó fő­szereplő (motoros futár) és a vele interakcióba lépő figurák habitusával, korlátozottabb szociokulturális kódjaival… […] Teljesen másképp ítélhetők meg ugyanakkor egy […] auktoriális narrációban, ennek tükrében a szóvá tett stiláris pongyolaságok, narrációs redundanciák kevéssé védhetők.” (Alföld, 2015/1, 110–111.) A Szar­vas visszatér az E/1. személyű elbeszélésmódhoz, de a két karakterazonos nar­rátor (főképp Anna) szókincsének most már határokat nem ismerő erőltetettsége véleményem szerint nemhogy kevéssé, hanem egyáltalán nem védhető. Mi ér­tel­me olyan „szavakat” fiatalos nők (de bárki) szájába adni, hogy: nem rossz tone (értsd: jó csaj), rizzo (értsd: pasi), megkatartizálódtam, verbalitásnegligálás, szeretősdizés, összevisszázok, szentimentaliskodás, cölibátuskodás, összetestezem, distanciabuborék, afférkodni, unikumság stb. Nincs említés arra nézve, hogy a különben  logikusan, adekvát módon viselkedő (logikusnak tartva a disszociatív személyiségzavarból adódó irracionális reakciókat), cselekvő főhős pszichés zavarai miatt deformálná kifejezéseit (Anna már betegsége előtt ekképp kommunikált), de ak­kor miért fogalmaz úgy, ahogyan ember nem? Holott számít neki a normativitás, foly­ton stigmatizálja idegenszerű szóelemeit, mintha önreflexív kommentárjai tennék elfogadhatóvá idiolektusát: „Hoppá, ez most így kijött. Biztos nagyon durva kép­zavar.”; „a leművelés valóban gáz kifejezés”; „Szavakba kéne tudnom önteni, vagy szavakba kéne tudni öntenem? Jócsajeszter azt mondaná, menj a faszba, Má­tyás Anna, […] a szórendjeiddel, life is life, hagyd a szavakat, beszélgess a futárod­dal, mindegy, hogy.” (124., 127., 226. stb.) Félreértés ne essék, teljesen rendben lé­vő­nek tartom a jelölők destruálását vagy a rajtuk való kísérletezést, ha az eljárás funk­cionális. Csak néhány példát említve: a nyelv Tandori-féle radikálisan depoéti­kus szétszerelése a szubjektum és a dolgok megragadhatatlanságát kifejezendő; a hi­ba poétikája, például Kukorelly, Németh Gábor, Háy esetében; a stiláris-nyelvjátékos, posztmodern gesztus Parti Nagy írásaiban; a lemúrkötetek regiszterkeverő, po­liglott, nyelvi humort megvillantó megszólalásmódja Garaczinál stb. Egressy ci­tált szövegalakításának diszfunkcionalitása ellenben az olvasó idegenkedésén túl ba­josan vált ki egyéb hatást. Ha viszont szemet hunyunk a dramatizált narrátor(ok) nyelvének motiválatlansága felett, akkor vajon mivel argumentálhatók esztétikusan formált, poétikusan emelkedett mondatai(k)? (Pl. „Ember vagyok az ő állatbirodalmában, itt tévelygek nála, vendégségben. Lézengek, kujtorgok idegen elemként, homály vagyok az élességben, szarvas a ködben én is, csak én nála otthonta­lanabbul. Lépkedek egy számomra ismeretlen, riasztó világban, két lábbal a talajon ál­lva, mégis libegve.” 234.)

Nem kevésbé lehetnek zavaróak a regény túlbiztosított allúziói. Egyrészt mű­kö­dik egy tükörrendszer, melyben homológ/komplementer szüzséelemként tűnik fel pél­dául Anna és hasonmása, vagy Anna zűrös családja és a menyasszony ha­son­szőrű hozzátartozói, mondjuk az Anna nővérét abuzáló apa és Andrea gyilkos ap­ja, továbbá a halott futár és a feltehetően helyébe lépő Szilárd, vagy Jócsajeszter és a halott futár projekciója (egyidőben szabadul tőlük Anna). Másrészt feltűnő a szö­vegből lépten-nyomon kikandikáló metaforika uralma: a köd és az erdő motívuma a tévelygés, irányvesztettség képzetkörére, a szarvas az űzöttség, a szexuális vágy, a megújulás jelentéseire erősít rá, utóbbit a hold is magába foglalja, ezen kívül köz­tudottan a nőiség, a tudattalan toposza. Szinte mindig felhős, esős idő van, szakadatlanul hangsúlyozva, hogy ősz. Azt ne firtassuk, hogy Jócsajeszter hangja mi­ért minden hetedik fejezetben hallható… A Százezer eperfában bírálat tárgyává tett (gyakorta szó szerinti) ismétlések burkoltabban bár, de szintén jelen vannak. Pél­dának okáért ha nem is sejti meg a befogadó egyhamar Mátyás Anna konkrét be­teg­ségét, az viszonylag gyorsan nyilvánvalóvá válhat számára, hogy a könyv lé­nye­gében egy különös Bildung, az önmagával fokról fokra szembesülő ego története. Ezért hathat redundánsnak a folyamat túlbeszélése: „Hiába nézek, köd van elő­ttem, semmi más. Pont jó, úgyis becsuknám a szememet, hogy tisztábban lássak.” ; „A szembenézés kényszere.”; „…megáll előttem egy gyönyörű szarvas, két mé­ternél nincs távolabb. Nyugodt, szembenéz.”; „Jobbra a megúszós menekülés, bal­ra a mi? A szembenézés?” (197., 212., 229., 238.) Mintha nem bízna a szerző az ese­ményszerkezet teherbíró erejében, s mi tagadás, a szüntelen ezoterikus eszmefuttatások (összeesküvés-elmélet a Holdról, maja naptár, pálmaleveles lélekvándorlás, fiktív fóbia, a halál angyala, kártyajóslás stb.) ugyanúgy nem a megtervezettség jelzései, ahogy a valószínű és valószínűtlen fabuláris mintázatok inkongruenciája sem.

A kötet erőssége, hogy Egressy Zoltán ismét és sokadszorra fogalmaz megejtően szerelemről, örömről, bánatról, gondosan kikerülve szentimentalizmus és ön­saj­nálat csapdáit. Szereplői (Anna; gyermekáldásra sokáig hiába váró nővére; a meny­asszonytáncot követően megözvegyülő vőlegény; a saját lányánál bűn­bo­csá­nat­ért esedező, majd gyermeke elvesztése után összeomló apa stb.) most is átlagos, velünk egyívású emberek, akik hétköznapjaikban a lét örvényeivel küzdenek: ke­resik a boldogságot, sorscsapásokat élnek át, vezekelnek tetteikért vagy küzdenek a mindent felemésztő idővel. (Egyik szép illusztrációja ennek, amikor Anna a hí­res García Márquez-regény alapján elmélkedik a szerelem természetéről.)  Ez a küz­delem úgy villant fel katartikus pillanatokat, hogy nem nélkülözi a vidámságot, amely viszont meglátásom szerint kimondottan üdítő és új jelenség Egressy epikájában. Roppant szórakoztató például, mikor Anna iróniával átitatott csillogó hu­morral idézi fel, miféle férfiak követték élete szerelmét: „…szétbazdmegezte a nap­ját, de közben Szép Ernőn sírt.”; „A másodikat jobban bírtam, de csak addig, míg ki nem fejtette egyszer, hogy normális párkapcsolatban felezni kell minden szám­lát, különben, ha nem együtt fizetünk, az kurvajelleget kölcsönöz a nőnek.”; „…nem szeretett csókolózni, azt mondta, az olyan neki, mintha megrabolnák.”; „…kiderült, hogy nem issza a kávét, hanem eszi. Kiskanállal.”; „A hetedik, ez nem volt régen, lájkolta Facebookon a saját bejegyzéseit.” (92–93.) Ha nem is ennyire át­ütően, a komikus hangnem másutt is felbukkan. Míg a Szaggatott vonal főhőse fér­fi, a Szarvasé női figura. Belső beszédük, feltárulkozásuk a mellékszereplők jel­zésszerűségéhez képest mindkét karakternek kellő mélységet kölcsönöz, Mátyás Annának feltehetőleg annyival kevesebbet, amennyi a kifogásolt hitelességi problémákból adódik. Ízléses a kötetborító, mely Tabák Miklós munkáját dicséri.

Bár nagyobb teret szenteltem negatívumainak, nem tartom rossz regénynek a Szar­vast. Azért voltam néhol karcosabb, mert meggyőződésem, a kritikám tárgyává tett epikai univerzumban komolyabb poétikai hozadékkal kecsegtetne a be­já­ratott, de művi retorikai-nyelvi eljárásokról való lemondás, valamint a popularitás sze­repének és arányainak újragondolása. Szóval kíváncsian várom az Egressy-pró­za jövőbeni elmozdulásait: vajon merre, hová vezet Azrael?

Egressy Zoltán: Szarvas a ködben, Európa, Budapest, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/3-as számában)

Baranyák Csaba

szerző: Baranyák Csaba
honlap e-mail
Baranyák Csaba 1967-ben született Szigetváron, jelenleg Budapesten él. Középiskolai tanár, irodalomkritikus. Tanulmányainak, irodalomelméleti alapozottságú kritikáinak témája elsősorban a jelenkori magyar irodalom. Írásai főképp az Alföld, a Kalligram, a Prae és az Iskolakultúra hasábjain jelentek meg. Az Alföldben 2003 óta publikál.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések