Alföld folyóirat - “Még a porból is”
86621
post-template-default,single,single-post,postid-86621,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

“Még a porból is”

Kiss Ottó: Ne félj, apa!; illusztrálta: Kismarty-Lechner Zita

„Vége van a nyárnak, / hűvös szelek járnak, / nagy bánata van a / cinegemadárnak.” Ikonikus verssorok ezek, amelyek nemzedékek tudatába ivódtak bele Móra Fe­renc jóvoltából. Sokan talán folytatni is tudnák a Cinege cipője meséjét, amelynek versformája kedvelt memoriter tartalomként rögzítette fejünkben a szegények té­li panaszát. A „mezítlábas” cinege dala azóta is „Kis cipőt, kis cipőt!” kiált az idő­be. Akkor is, ha közben az éghajlati viszonyok átalakulnak, és már nem olyan ke­mény a tél, mint száz évvel ezelőtt. Kiss Ottó kislány beszélője sem véletlenül idézi a „vége van a nyárnak” verssorát a Ne félj, apa! középső ciklusának vége fe­lé. A gondolat időtlen szomorúsággal tölt el, akárcsak a „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok” telet idéző sorai: „A tél dere már megüté fejemet” (Szeptember vé­gén).

Móra egy történetet mesél el, amely metaforikus, allegorikus tartalmával válik időt­lenné, nem a narratíva jelen idejű alkalmazásával. Az elmesélt történetnek időbeli lefolyása van, még ha a végtelen ismétlődést idéző befejező sor – „egyre csak azt hajtja” – ezt próbálja is megállítani. Petőfi elmúlás-dilemmája azonban áll az idő­ben, s ami megállítja, rögzíti a pillanatot, az nem a narratíva, hanem a megszólítás aposztrophéja (Vö. Jonathan Culler: Aposztrophé): „De látod amottan a téli vi­lágot?” – fordul a kedveshez. Majd: „Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!” És: „Oh mondd…” Ezek a megszólító gesztusok nem csupán „helyzetbe hoznak” egy di­lemmát, hanem olyan személyes teret is teremtenek, amelyben a dilemma pillanatára „megáll az idő”, csak a „most van”.

Ezt az én-te viszonyt megteremtő mozzanatot vehetjük észre Kiss Ottónál is, amikor a „vége van a nyárnak” intertextusa elé illeszti a „Látod, apa” megszólító ala­kzatát, s ezáltal bevon minket a személyesnek abba a terébe, amely az egész kö­tetre kiterjed. A beszélő pozíciója egy három-négyéves kislányé: „Apa szerint én va­gyok / a legszebb lány a világon.” (A legszebb) „Ráadásul ma pont hároméves lettem!” (Mint a mesében) – olvassuk a kötet első ciklusában. A harmadik, záró cik­lusban pedig: „mikor az ember / négyéves lesz, / majdnem mindent / szabad ne­ki.” (Mikor az ember négyéves lesz). S bár a kötetben „nem az a hangsúlyos, hogy kisfiúé vagy kislányé a megszólaló gyermeki hang” (Herczeg-Szép Szilvia: Apa mindent megold, KULTer.hu, 2016. 08. 14.), a képi narratíva is egyértelművé teszi, hogy ki a beszélő.

A kislány neve nem szerepel – csupán a kötet eleji „Borónak, köszönettel” aján­lás ad némi tájékoztatást az eredetről –, egyedül az „apa” szó válik névértékűvé a rend­re ismétlődő megszólító, általában verskezdő formulában. Ma­ga az én-te vi­szony, az apa-lánya vagy lány-apa kapcsolat teremtődik meg az egyébként monológ beszédhelyzetben. A gyerek beszélő időnként megszólítja az apát, de csak aposzt­rophészerűen, nem kerül vele tényleges dialógusba (a Pár­be­széd forgással kivételével). Így a kötet Nagy kislánykönyv alcímét olvashatjuk úgy is, mint ami nagy és kicsi kapcsolatát teremti meg a szójáték erejével is. De maradjunk még a Vége van a nyárnak című versnél, amelynek első versszaka, a folytatással együtt, így szól: „Látod, apa, / vége van a nyárnak. / A madarak is / mind elszálltak. / Jön az ősz, / a tócsák ideje.” Eddig minden rendben is van, a meg­szokott „őszülő” képek és hangulatteremtés, a „most”-ba helyezés a gondolatritmus ismétlő és fokozó rendjében halad előre. Ám ami a megszokott „felnőtt” sé­mák szerint, az apa számára szomorúságot kellene idézzen, az a beszélő kisgyerek szá­mára öröm forrása lesz. Így a második szakasz egy sorköznyi kihagyás után a fel­nőtt konvencióval ellentétes hangon, módon és tartalommal szólal meg: „Lehet majd / mindegyikbe / tapicskolni bele!”

A létöröm hangján, mondókák módján szól a ritmikus dallam, ráadásul a záró sor az előző szakasz végével összecseng, kilépve a „svéd gyerekvers” sémából is, hi­szen egy minden ízében (magyar) gyerekmondókát olvasunk-hallunk. S a tartalma is más: ami a felnőttnek szomorúságot vagy bosszúságot jelent, az a gyereknek já­ték és öröm. A „tapicskolni” szó hangulatfestő ereje is hozzásegít ehhez, így a „tócsák ideje” – „tapicskolni bele” összecsengése nemcsak a sorvégi „i-e-e” magánhangzó-egyezésnek köszönhető, hanem a „cs-k” mássalhangzók összecsengése és hangfestő szerepe, a képek egymásnak való megfelelése is logikai-szemantikai, hang­zásbeli-hangulati egységbe vonja a két szakasz záró sorát.

Hogy apának szomorúnak kéne lennie, azt nemcsak a vers két szakasza közti el­lentét közvetíti, ami egyben humor és irónia forrása (előbbi a gyerek, utóbbi a fel­nőtt olvasónak), hanem visszatérő motívuma lesz a kötetnek az az „időtlen” szomorúság, melyet paradox módon éppen az idő, az idő múlása közvetít. Nem véletlenül emeltetett hát kötetcímmé a Ne félj, apa!, amely szintén a megszólítás aposztrophéjával teremt időtlen állapotot. A Vége van a nyárnak után csak egyet kell la­pozni, és már ott is a vers, a Ne félj, apa!. Mintha vinné tovább az előbb megkezdett beszédet, csak közben eszébe jutott valami, amit el kellett mondania, de már foly­tatja is: „Ne félj, apa! / Tavasszal majd úgyis / visszahullanak a levelek / a fák­ra.”

Ismét egy erős kontraszt, ellentételezés valósul meg e négy sorban, ami két erős sortörés, enjambement segítségével is kiemeli, hogy a levelek egyébként nem szok­tak visszahullani a fákra. A felnőtt lét időtapasztalata és térképzete ezt nem en­gedi meg. Ez csak a szakrális korok és kultúrák ciklikus időtapasztalatának felelt vol­na meg, szimbolikusan, hiszen a természet évente való feltámadásának gondolata-képzete rejlik benne. Hogy a természet újraéledése lényegét tekintve ismétlődés. Ám ezt a gyerek konvenciók előtti nyelve másként fejezi ki, nem a felnőtt fo­galmi sémáival. Számára a levelek visszatérése a hullással is kifejezhető, ami a felnőtt számára ellentétes, a gyerek számára viszont analóg jelentésű. Ez a kontraszt vá­lik megint humor és irónia forrásává. Ám ennél több is történik: mintha nemcsak az idő állna meg a versben, hanem a gravitáció is, és egyfajta súlytalanság állapotá­ban hullanának-lebegnének vissza a levelek a helyükre. Idő és tér a nyelv hatalma alá vonódik tehát. A teremtés aktusa ez, analóg azzal, amikor Isten a szavával te­remt világot. A gyermek és a költő is a nyelv teremtő erejével állítja helyre a világ rendjét, amikor a „visszahullanak” szó jelentését visszafordítja az eredethez: a lét ke­letkező csodájához, ami a fát öltözteti újra és újra. Ne félj hát, apa! Nincs miért.

Nem lehet véletlen az sem, hogy a Vége van a nyárnak és a Ne félj, apa! közé a kötetben egy vers került, éspedig a Szivárványos tócsa. Ami a narratív „apa azt mondta” formula ismétlésével idéz meg két beszélgetést: „Amikor először láttunk szi­várványt, / apa azt mondta, ez a jel, / hogy Isten újra szövetséget kötött / az emberrel. // Amikor másodszor láttunk szivárványt, / apa azt mondta, hogy ez csak egy olajfolt / a tócsa tetején, holnapra felszárítja a nap.” Nagy és kicsi, makro- és mikroperspektíva ellentéteződik itt is. A szivárvány mint az Isten és ember kö­zötti szövetség kozmikus jele, nemcsak a tekintetünket emeli a horizont fölé, ha­nem a tudatunkban is absztrakt fogalmi szinten jelenik meg a jel, tehát a felnőtt tu­datához kapcsolható. Az olajfolt szivárványszíne viszont lefelé irányítja a tekintetet, a közvetlenül érzékelhetőt és tapasztalhatót, a konkrétat helyezi fókuszba, s így a gyermeki felől közelít. Amit a felnőtt önkéntelenül is „lenulláz” a „holnapra [úgyis] felszárítja a nap” megjegyzéssel. A vers a gyerek dilemmájaként, belső mo­no­lógjaként folytatódik: „Azért mégiscsak jó, hogy fölé hajoltam, / mert megláttam ben­ne az arcom, / és a tócsa másnapra tényleg eltűnt / – bárányfelhő lett belőle az égen. // De legalább most már fent van vele / a tükörképem.”

A gyerek figyelme nem szűnik meg a tiltással, sőt továbbmegy, áthajol az „értelmetlen” határán, közelebbről is megnézi a számára új, csodaként észlelt jelenséget, a szivárványos tócsát. És meglátja magát. Ha tükörképként ott volt benne az ar­com, akkor ott is marad, szól a gyermeki következtetés. Ahogy a gyerektudat őrzi a képet, a tócsa tükre is őrzi biztosan, szól a mesébe illő analógia. És a gyerektudat összeköti a bárányfelhőkkel. A lent és fent így találkozik, még össze is cseng az „égen / tükörképem” rímpárban, megint a mondóka létöröme felé mozdítva el a szabad vers beszédmódját. (Hogy honnan tud a víz körforgásáról, a párolgás és fel­hő kapcsolatáról, az maradjon a felnőtt dilemmája és a költő titka. A gyerek tud­ja, hogy az elpárolgó víz bárányfelhőkben gyűlt össze az égen, és ha ez így van, ak­kor mi sem természetesebb, mint hogy a tükörképe is ott van. „Ugye, apa?”)

Az időtapasztalat még számtalan érzéki formán keresztül bontakozik ki a gyerekben, s ezek sorra nyelvi, fogalmi szinten is megjelennek, persze a maguk sajátos logikájával. Például így: „Ma megint szép időnk volt. / Labdaeregetést játszottunk.” (Szép idő) Hogy lesz a sárkányeregetésből labdaeregetés? Hát úgy, hogy nincs szél: „Apával a múlt héten / papírsárkányt csináltunk. // Azóta várjuk, hogy jöj­jön a szél.” (Papírsárkány) S ha nem jön? Akkor is ott van apa. Aki „mindent megold”. Akivel lehet forogni, sétálni, birkózni, labdaeregetni és hóembert építeni. Por­hóból is. Vagy legalább megpróbálni. És aztán beszélgetni (Porhó): „porhóból nem lehet, mondtam, / mire magyarázni kezdett, / hogy persze, tudja ő, / csak azt nem tudja, / hogy mért nem sikerül / legalább egyetlenegyszer, / hiszen az Is­tennek / nemhogy a porhóból, / de még a porból is sikerült / igazi embert.”

A di­lemma eljut a kétségig, s már-már annak tagadásáig, hogy Isten a saját ké­pé­re te­remtette volna az embert, csak hogy saját „bénaságát” és tudatlanságát leplezze vele apa. Hi­szen „porhóból nem lehet”, ezt még a gyerek is tudja. Ami annyira fontos, hogy a kötet első ciklusában külön szentenciaként is megjelenik egy két­soros vers­ben (Apa hóembert gyúr): „Ez porhó, / ebből sajnos nem lehet.” A kötet záró ciklusába így mintegy válaszként kerül a Porhó, amely zárlatában a kislány cselekvő példázatával oldja fel az apai dilemmát: „hiába álltam elé, / hogy én vagyok az az em­ber, / akit Isten segítségével / még neki is sikerült / a saját képére / megteremtenie.” A vers teremtett apafigurája ugyan figyelmetlen, ám a költő an­­nál in­kább figyel, és nemcsak a kislányban, hanem a nyelv által megformált alakmásokban is gyönyörködhet, hiszen írt már egy verset „az örökkévalóságnak”, ahogy gyermeki ars poeticájában megfogalmazta az Emese almája című kötetben (2006): „Emese ígéretet tett, / hogy ha egy kicsit nagyobb lesz, ír majd Sztukiról [halott kutyájáról] egy verset / az örökkévalóságnak, / hogy azok is tudjanak / a Sztuki hű­ségéről, / akik se őt, / se az Emesét / soha nem ismerték.” (Vers)

Mit mondhat még ezek után gyerek-én, apa-én kapcsolatáról és az időről, no meg Istenről? A Ne félj, apa! kötet záró verse (Nem talál) enigmatikus választ nyit a kérdésre a „most”-ban: „Tudod, apa, / ha egy könyvben / nem találunk valamit, / akkor a könyv végén kell megkeresni, / hogy az a valami hol van. / És ha majd egy­szer én nem talállak téged, / akkor el fogok menni a világ végéig, / hogy megkeresselek, hol vagy.”

A kötet uralkodó beszédmódja, az úgynevezett „svéd típusú gyermekvers” kö­zös és jellemző vonása többek között: „egy különleges és sok tekintetben felforgató világtapasztalat színre vitele, a világ szövedékének a konvencióktól eltérő, a sza­bályokat átértelmező fölfejtése, a megértés meglepő útjainak kimunkálása” a kon­vencionális („felnőtt”) nyelvet megelőző gyermeknyelvi regiszteren. (Lapis Jó­zsef: Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez) A költő az apa-lánya szerephelyzet megteremtésére a „svéd gyerekvers” sémát használja ugyan, mégis rend­re kilép az „apa azt mondta” távolságtartó keretből azáltal, hogy a gyerek apát meg­szólító hangja közelebb hozza, mind térben, mind időben a beszédhelyzetek pil­lanatát, s ezáltal bevonja, fokozottabb azonosulásra készteti az olvasót. A szerep-énbe helyezkedés egyébként eltávolító – mert közvetettséget feltételező – gesz­tusa a közelítés gesztusává válik, azáltal, hogy szüntelenül az apához fordul. Így távolságtartás és azonosulás kettőse van jelen az egyébként is kettős sze­rep­helyzetű lírai én komplexumában. Amit a beszédmód/versmód kettőssége tovább ár­nyal, hiszen a szabad „svéd gyerekverset” gyermekmondókáink nyelvteremtő dal­lamvilága hatja át újra és újra, s teszi részesévé az olvasót is a nyelvszületés csodájá­nak. Mint ebben a szabályos 6//6 (felező tizenkettes) 4/4//4/4 (felező nyolcas) szó­tagrendű, sorvégi és belső rímekben gazdag négysorosban: „Mikor megszülettem, / nagyon kicsi lettem. / De ha egyszer öreg leszek, / elérem majd az eget is.” (Mi­kor megszülettem)

Kiss Ottó: Ne félj, apa! – Nagy kislánykönyv, illusztrálta Kismarty-Lechner Zita, Móra, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/4. számában.)

Borítókép: jsnewtonian (Pixabay)

szerző: Miklya Zsolt
honlap e-mail

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések