Alföld folyóirat - „Képtelenség fejben tartani mindent”
86567
post-template-default,single,single-post,postid-86567,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Képtelenség fejben tartani mindent”

Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Az lehet az érzésünk Grecsó Krisztián prózaköteteit olvasva, hogy az adott könyv si­kerültségét nagyban meghatározza, hogy elbírja-e a magára rakott súlyt – miközben már önmagában a siker eleve olyan terhet jelenthet az irodalmi szcénán belül, ami a mélybe ránthatja még a saját feladatát többé-kevésbé jól, de legalábbis nem erénytelenül elvégző kötetet is. Végigtekintve a recepció eddigi hangsúlyosabb ész­­­revételein, azt láthatjuk, a szerzőnek még mindig nem sikerült meggyőznie a két­­ke­dőket e könyvről könyvre új színekkel bővülő, de mégis ugyanazt a világot kör­­be­járó próza erejéről, elaltatnia a népszerűség mögötti könnyűség, felszínesség vád­­­ját. És valóban, az eddigi regények példája is azt mutatja, hogy az említett súly he­lyen­ként nagyobb volt, mint amekkorát a szerző vitathatatlan tehetsége elbírt. Ép­pen ezért számomra egy új Grecsó-regény szükségképp egyfajta próbatétel-szituációba ér­ke­zik, ahol az egyik legfontosabb kérdés: ezúttal sikerül-e hoznia azt a szintet, mind struk­­turális-dramaturgiai szempontból, mind a mondatok esztétikai megalkotottsága te­kintetében, ami tőle az eddigi életmű hosszabb-rövidebb szakaszai alapján elvárható.

Ha az ember a megjelent interjúk és már olvasható kritikák után veszi kézbe a szer­ző legújabb, a 2016-os könyvfesztiválra megjelent kötetét, akkor már bizonyosan nem éri felkészületlenül a Jelmezbál történetének, a szereplők hovatartozásának valóban erőfeszítést igénylő nyomon követése. Még ha úgy is gondolhatja az el­ső né­hány fejezet után a sokat látott olvasó, hogy „ugyan már, én ne em­lé­kez­nék, ki kinek a kicsodája”, és dafke sem veszünk elő tollat és papírt, viszonylag ha­mar be kell majd látnunk, hogy nem szégyen időnként mégis pár feljegyzést ten­­ni, ha érteni akarjuk az utalásszerű, elejtett félmondatok regényvilágbeli referenciáját, feltéve, hogy nem csupán novelláskötetként tekintünk a Jel­mez­bálra, ami – a szerző egyik nyilatkozata szerint – éppoly releváns olvasói megközelítés lehet. Ám aligha hiszem, hogy valóban figyelmen kívül lehet hagyni, ha valami minden két­­séget kizáróan vissza- (vagy előre)utal egy korábban (vagy később) következő epi­zódra; nincs mese, egyszerűen érezzük, hogy most éppen valami eddig homályos, mozaikszerű eseménynek a pontosabb megértése adott esetben a tét, hogy két (három, négy stb.) dolog összefügg egymással. Ebben a helyzetben egy­sze­rű­en lehetetlen nem megpróbálni kirakni a „családregény mozaikjait”, főleg, ha erre ma­ga a kötet alcíme is felhív – a Jelmezbál valóban „lehetne” akár novelláskötet is (nagyrészt jól megírt darabokkal), de jelzetten nem az, így hiábavalónak tűnik a szer­ző utólagos igyekezete, hogy kint és bent is fogjon egeret a regény és novelláskönyv közti légüres térben. Éppen ezért nem teljesen problémamentes, ha egy amúgy jól felépített, működő novellát olvasunk egy mégoly mozaikszerű regényben (ilyen mindenekelőtt az emlékezetes szituációk és figurák egész sorát felvonultató Kelj fel és járj), miközben szinte halljuk a csikorgást, ahogy az a regény­struktúrába, a szereplői hálózatba illeszkedik. Grecsó Krisztián új kötete az, aminek lát­szik (s amit néha mintha ő maga sem venne elég komolyan): „regényes Ein­stein-teszt”, ahogy Reichert Gábor Műút-beli kritikájában ötletesen megfogalmazta, azaz egy nem könnyen megoldható, a teljes képhez szükséges információkat szán­­dékosan visszatartó, azokat apránként csepegtető s az összeállítás lehetetlenségét mintegy magában hordozó feladvány. Ennek célja persze, ne legyen kétségünk, nem az olvasói elvárások frusztrálása (vagy épp a kalandvágyóbb, a nyitott re­­génystruktúrák iránt elkötelezett befogadók igényeinek kielégítése). Nagyon is átgondolt világnézet rejlik e töredékes szerkezet mögött, ami könnyen belátható, elég csak saját tapasztalatainkra hagyatkozni: mennyi rejtett sértettség, harag, indulat képes fennakadni egy család sűrű, sokfelé ágazó viszonyrendszerének ág-bo­gán, melyeknek jó, ha egy-egy verzióját ismerjük (rendszerint azokét, akikkel jó viszonyban vagyunk). Szeretők, házastársak, szülők és gyermekek, nagybácsik és uno­kaöcsök, testvérek és sógorok, barátok és barátnők – e különféle érdekek és em­beri gyengeségek által átszőtt háló mindig más és más oldalról történő meg­mutatása művészileg megokolható, olvasóként pedig felettébb izgalmas játékteret hoz létre (ennek feltétele persze, hogy legyen kedvünk – nem viccelek: tollal és pa­pírral – részt venni a játékban). A Jelmezbálban tehát elsőre minden adott, hogy hoz­ni tudja, sőt meg is haladja a korábbi kötetek teljesítményét.

Sebesi Viktória némileg elmarasztalóan utal kritikájában (Műút, 2016057) a Gre­csó-világ túlzott ismerősségére – mintha a már kipróbált díszletek „újrahasznosítása” kevesebb kockázatot hordozna magában. Az egyenleg: visszafogott erudíció, egy­re kisebb tétek. Nehéz volna tagadni, hogy a szerző nem éppen híve a tabula ra­sának: helyszínek, szereplők (akár más néven), életesemények (akár más szereplőhöz kötődően) vissza-visszatérnek Grecsó műveiben (persze folyton változtatva a fókuszt), így a Jelmezbálban is. Ez már mindig így volt és, könnyen lehet, min­dig így is lesz; valószínűleg a következő regények működőképessége sem azon lesz mérhető, hogy milyen hangsúlyosan haladja meg a korábban ábrázolt vi­lágot. Engem ennél jobban foglalkoztatott az a bizonyos súly, ami rendesen húzza le­felé az új kötetet is, nevezetesen, hogy sikerül-e érvényes nyelvet találni az így-úgy összefonódó életek közti belső dinamika megragadására, valamint olyan szüzsébe ágyazni ezeket a történeteket, amelyben biztosabb kézzel kerülhetők el a már oly sok­szor feldolgozott szerelmi és családtörténeti tematikában rejlő kátyúk – azaz el­hasz­nált érzelmi szituációk és azokból előálló, kínosan közhelyesen csengő mondatok. Hogy e téren a Jelmezbál nem vall szégyent, az nagyban köszönhető a stiláris összeszedettségnek, kiérlelt mondatszerkezetnek és okosan építkező cselekményvezetésnek. Jelenetalkotásban, atmoszférateremtésben eddig is meggyőző volt a szerző (ahogy azt a recepció rendre meg is jegyezte korábban), de megkockáztatom, nyelvileg ez Grecsó eddigi legkiegyensúlyozottabb műve (s ebben bizonyosan ko­moly dicséret illeti a szerkesztőt, Darvasi Lászlót is). Az írások többségét a mindentudó narrátor által arányosan elosztott belső-külső állapotrajz uralta leí­rás, alap­vetően működőképes párbeszédek jellemzik, miközben az információk fo­kozatos adagolásával (gyakorta különféle emléktöredékek beúsztatásával) általában jó érzékkel sikerül az érdeklődést fenntartani. Kü­lö­nö­sen, ha maga az alaphelyzet is várakozással tölti el az olvasót, mint mondjuk a har­madik, Einstein-teszt című szöveg esetén, melyben az anyja és nővére halála után – egyfajta vezeklésképp – vidékre hazaköltöző, jól menő pécsi irodalomtörté­nészt, Darida Évát látjuk, akinek egyszerre kell szembenéznie a karrier feladásának közvetlen következményeivel (a helyi, nem éppen elitképző szakiskolában a leg­főbb szakmai ambíció „az év tanára”-díj, amely például az idősödő kolléganő, Ani­ta szinte egyetlen valamire való életcélja), valamint a ténnyel, hogy a később ön­ként elhagyott egyetemi katedra felé tett (hiábavaló) lépések közben jóvátehetetlenül magára maradt családtagjaival szemben. „Hogyan került az anyja és a nő­vére Pestre, egy ilyen pó­di­um­­mű­sor­ra? És ha elutaztak, Juli már láthatóan felnőtt nő, őt miért nem vitték? Csak két év volt köztük, már ő is nagykamasz lehetett. Mi­ért csak ketten mentek? És vajon sok ilyen titkos útjuk volt, és akkor mindig így sze­rették egymást?” (71.)

Az ember (és különösen a középkorú nő) a kelleténél talán többször is problematizált magára maradottsága egy idő után azonban gondolkodóba is ejthet – nem lett volna mégis a kevesebb kicsit több? A kötetben fókuszba állított figurákhoz ké­pest szembetűnően nagy arányban fordulnak elő nem éppen a kiteljesedés felé ha­ladó, saját nőiességükben kételkedő, érzelmileg labilis, rendre gyermektelen nők, akik így sokszor hasonló utakat járnak be, és ugyanazokba a zsákutcákba futnak bele (en­nélfogva nem is igazán különülnek el markánsan egymástól). A korban egymáshoz közel álló Juli, Vera, Éva, de még Szél Erika is egyaránt két véglet kö­zött in­gázik: pusztán a vágy tárgyaként válnak a férfiak szemében érzékelhetővé, vagy ami még rémületesebb, végleg megszűnnek azok lenni. „Semmi, csönd. Ezek hova néz­nek? Már a munkásokban se lehet bízni, gondolja. Még mindig csönd. És végre. Füttyszó.” (110.) „Egész este egy hátranyalt hajú, körömlakkszagú riporter beszél hoz­zá, ötvenes férfi, magas és nem annyira pocakos, csak túl nyájas, és szinte re­meg a szeme alján a plöttyedt bőr, ahogy ránéz, istenem, csak ne akarna ennyire dug­ni, gondolja, és próbálja lerázni, de a fogadás alatt is mellé áll, hoz neki szendvicset, és amikor kiderül, hogy elfogyott a pezsgő, fölajánlja, hogy meghívja egy friss Konyári rozéra a Két Szerecsenbe.” (140.) Visszatérő eleme a Jel­mezbálnak, hogy a nők férfitekintettől övezett világukban próbálják idősödő ön­ma­gukat valahogy elhelyezni, újra felismerni, amelyben azonban előbb-utóbb min­denki helyettesíthetőnek bizonyul, s miközben még mindig tetszeni vágynak, egy­re kevesebb esély mutatkozik olyan kapcsolatra, amelyben a magány tartósan feloldható. Ha job­ban megnézzük, erre a jelmezbálra valójában kevés olyan, legalább kis mértékben megelégedettnek mondható szereplő kapott meghívást, aki ellenpontozhatná a tönk szélén imbolygó életek (vagy épp konkrétan a halálba tartók) keserű tanúságát. Az álarcok mögül rendre megalázottak és megszomorítottak kontúrjai sejlenek föl: nemcsak az említett kiszolgáltatott női figurák, de a férfiak is saját magántragédiáik fogságában élnek. Alkoholisták és pedofilek mellett van itt egykori hitoktatóképzős gyakorló házasságtörő, aki depressziósan, be­fü­vezve próbál túlélni a vidéki általános iskola tanítójaként (Dániel Máté), van tönk­rement szoftvercéges, aki zátonyra futott házassága után a kecskeméti hitgyülekezetben talál élete új ér­telmére (Tamás), vagy említhetnénk Dániel Ivánt, Máté neves berlini vallás- és filozófiaprofesszor nagybátyját, aki egy „kedélytelen és si­vár” ünnep után (184.) hiába próbál fordítani gyökértelen, szétcsúszóban lévő éle­te kerekén, és jön haza következő karácsonykor öccse, Ignác családjához, a vonatról leszállva végül „eltévedt a damaszkuszi úton”. Megjegyzendő, szerencsére a cél­jaik, ambícióik terén megakadt hősök kissé borongós látképébe olyan remekbe szabott figurák is kerülnek, mint az imént említett professzor, akit Grecsó jó érzékkel ragad meg épp otthontalanságával, magánéleti kudarcaival történő kény­szerű szembenézéssel terhelt hazaút során, amelynek végén szépen oldódik egy­be, mintegy válik saját, újrakezdésre képtelen létállapotának me­taforájává az egykori, bal­ul sikerült családi epizódra rezonáló pálfordulás bibliai története.

Sajnálatos, hogy az ehhez hasonló részletek hatáspotenciálját óhatatlanul gyengítik az olyan, kissé aránytévesztett, ráadásul a hangsúlyosabb alakok életébe releváns módon nem is kapcsolódó sorsok jelenléte, mint amilyen például Bernát Ár­pié. A szerencsétlen, testi fogyatékos Árpi, akit hol kvázi hajléktalanként, hol (utóbb gyilkossá váló) Jehova tanújaként, hol a (mint kiderült) meleg színész, Csákvári le­sifotósaként látunk (utóbbi ráadásul nehezen megmagyarázható vonzódást is kezd érezni iránta), szinte futószalagon hozza a hihetetlenebbnél hihetetlenebb (sajnos azt kell mondjam, leginkább ponyvaszerű) epizódokat, melyeket már nem tud ér­dem­ben menteni a nyelvi megmunkáltság és az amúgy tagadhatatlanul profi cselekményszövés sem. Kár, hogy az egyes szálak összefűzése, a szereplők közti konnexióteremtés igyekezete olyan bántó túlzásokhoz vezet néhol, mint hogy a – ké­sőbb megtudjuk: a hit nevében – kislányokat emésztőgödörbe fojtó Árpi teljesen indokolatlanul megjelenik húsvétkor volt osztálytársa, Edit (Tamás fe­le­sége) családjánál, miközben a híradóban véletlenül épp az egyik halálesetről ké­szült riportfilm megy. Pontosan ilyen átgondolatlan és hivalkodó szerkezeti meg­ol­dásnak tű­nik Lehoczki András plébános monológja a vidéki álpapként nőket te­her­be ejtő testvéréről, akiről egy elejtett félmondat során kiderül, talán titokban ő a lesifotós Bernát Árpi iránt megmagyarázhatatlan vonzalmat érző meleg színész, Csákvári. Ezek megalapozása, beszuszakolása a történetbe nemcsak hiábavaló, de fölösleges erő­feszítésnek tűnik, különösen ha belegondolunk, ezt az energiát akár a kötet né­hány – nem különösebben lényeges, de mégis szembetűnő – logikai hézagjának az eltüntetésére is lehetett volna fordítani. Ne keressük például annak magyarázatát, hogyan lesz a katolikus tanítóképző egykori diákjából egyszer földrajz-testnevelés szakos tanár (például az utolsó, Rigók fejezetben), egyúttal Vera kollégája, és hogyan kerül valaki ugyanezen a néven máshol (A látogatóban) eredeti szakmá­já­hoz hűen általános iskolai magyartanári székbe. Vagy mit keres Darida Éva abban a tanítóképzőben, ahova Dániel Máté is járt, miközben előbbiről annyit tudunk, hogy egy kisvárosi szakiskolába került vissza a pécsi tanszékvezetői állásából. Ahogy nem találni megnyugtató választ arra, miként akadt egy elmegyógyintézetben vérszerinti anyjára Vera, miután (vélhetően nevelőanyjától) megtudta, hogy örökbe fogadták. Az ilyen pontatlanságok, következetlenségek, félő, csak fö­lös­leges akadályt görgetnek az olvasói „nyomozómunka” elé, ami azért is lehet zavaró, mert az ember – s ezt én nem a Jelmezbál hibájának, inkább sa­játosságának ne­vezném – eleve gyakran érezheti magát úgy, hogy lemaradt egy kör­rel (figyelem, visszalapozni ér!).

És részben ugyancsak a megértést segíthette volna elő, de legfőképp fontos em­­beri játszmák mélyére láthattunk volna, ha néhány eseményt jobban körbejár a szö­veg. Egyetlen példát említve, a Dániel Máté–Vera-szálból nagyjából csak az egymás iránt felhorgadó vágy belső (és persze külső) történéseit látjuk kellően érzékletesen és részletezve, valamint többé-kevésbé a tanteremben folytatott együttlét testi-lelki következményeit (Vera részéről). De hogy miként alakult a sorsuk a majdani elválásig, mi módon ékelődött be a nő egy már meglévő családba (illetve miként tette azt végeredményben tönkre), milyen folyamatokon keresztül kötötték össze az életüket, arról, nagy sajnálatomra, semmit sem tudunk meg (ahogy arról sem, mi történt Mátéval a válás után a Vera haláláig tartó három évben). Ez né­hol puszta hiányérzet, legfeljebb egy-egy bosszantóan kihagyott ziccer, ami fö­lött könnyű napirendre térni, itt-ott azonban a motiválatlanság, a nem kellő kidolgozottság gyanúját ébresztheti – ezekért különösen kár. Pontosan azért, mert fennáll a veszély, hogy épp az adott fejezet lényeges elemét nem látjuk tisztán. Szá­mom­ra továbbra is homályos (minthogy a Szél család ezen ágának viszonyrendszere kicsit vázlatos maradt), mi játszódik le valójában A pék lánya fejezet hősnőjé­ben, Erikában, mikor egyszerre szégyellni kezdi, hogy őt az ügyeskedő, szabadidejében burekot árusító vidéki iskolaigazgató-helyettes apa „mellékállása” nyomán azonosítja egy onnan származó pincér egy pesti étteremben.

Ha az említett, inkább egyes részletekre vonatkozó fenntartások után valakiben az a benyomás alakulna ki, hogy Grecsó Krisztián új regénye, a Jelmezbál érdekte­len, netán elhibázott kötet, azoknak mondanám: nem az. Habár kétségtelen, hogy nem ez a legkönnyebben követhető műve, azt is látni kell, hogy Grecsó sokszor igen­is a legjobb formáját hozza: a kritika által emlegetett (egyébként nem igazán faj­súlyos) „krimi-szálat” megalapozó, két idősíkot megmozgató, egymásba játszó nyi­tófejezet a Szoloványi–Károlyi–Kiss Anna-háromszöget apránként adagolt feszültséggel kirajzoló negyven oldala az életmű legemlékezetesebb részei közé tartozik. Legtöbbször letisztult, szépen egymásba hullámzó mondatokban mutatja fel csa­ládtagok vagy barátok (A borravaló fele) sokszor ki sem mondott és gyakran to­vábböröklődő lappangó feszültségét, az elhallgatások, elharapott szavak mögötti bel­ső történéseket éppúgy, mint a folyton mozgásban lévő életünk mindennapi tra­gédiáit. A Jelmezbál a korábbiaknál kevésbé fókuszál a nagyváros vs. vidék el­lentétére vagy a magunkkal hordozott (családi) traumák nehézkedésére, helyettük a megakadások és újrakezdések természetrajzát firtatja, a vágyak és csalódások örö­kös körforgását, a talpraállás vagy a talpon maradás szép, emberi törekvéseit. Nem nyit radikálisan új fejezetet az életműben, viszont új színekkel gazdagítva gör­geti azt tovább. Várhatjuk a folytatást.

Grecsó Krisztián: Jelmezbál, Magvető, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/4. számában.)

Borítófotó: nullahategy.hu

Herczeg Ákos interjúja Grecsó Krisztiánnal az Alföld 2017. februári számából.

Herczeg Ákos

szerző: Herczeg Ákos
honlap e-mail
Herczeg Ákos 1983-ban született Budapesten, Egerben nőtt fel, Debrecenben él. Kritikus, irodalomtörténész, a KULTer.hu és az Alföld, valamint a FISZ Hortus Conclusus sorozatának szerkesztője. 2015-ben irodalomtudományból doktorált a Debreceni Egyetemen, a JAK tagja. Írásai többek közt az Alföld, az ItK, a Tiszatáj, az Irodalomismeret folyóiratokban jelentek meg.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések