Alföld folyóirat - Ízek üvegharang alatt
86611
post-template-default,single,single-post,postid-86611,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ízek üvegharang alatt

Mezei Gábor: natúr öntvény

A natúr öntvény túlnyomóan a fizikai érzékelés állapotait mozgósító írásokat tartalmaz. Matt és fényes felületeket váltogató, akváriumot idéző borítója zömmel no­mi­nális stílusú költészetet takar. Olyan ízeket, textúrákat, hőérzetet vagy illatokat sű­rűn megidéző és azokat motívumhálóba rendező írásokat, amelyekben a szinesztézia dominál. Az érzékek azonban jócskán megcsalnak ebben a lírai univerzumban. Rendszerint összekeverednek az érzékelés területei, vagy kicserélődnek az ellentétes érzetpólusok. A szemantikai bonyodalom, ahogyan a jelcsere végbemegy, adja a jól formált – betűrímekben és alliterációkban gazdag, grammatikailag, szó­készletében letisztult – költői nyelv savát-borsát. Csalogató látványt ígér egy kez­dősor, a folytatásban azonban eltorzul a kibontakozó testkompozíció. „és az ál­landó zene a fák közül, a rezgés odabent. […] a vér ólmos nyomai, lábban és sárban súrlódó acél” (acél) Egy másik példa ugyanerre: „a tetőn galamb, szájából ki­sarjadzó / ág. […] az alomban […] egy összeszáradt állat.” (macska/lom) A groteszk látvány viszont hirtelen vagy épp hosszabb szöveg(fesz)távon tetszetős, ne­mes anyaggá merevedik a szemlélő előtt, mintegy munkadarabbá – erre bőven ta­lálunk reflexiókat akár a címekben is. Illusztrációként az ötsoros (cement) című írást idézem, melyben az apró látvány-torzulások, finoman adagolt szinesztéziás szó­kapcsolatok mértéktartó szövegépítkezésről tanúskodnak: „völgybe növekvő ce­mentköd, a ködben nyirkos / csend. mire lenne, mi megneszelné, a völgy sűrűn / megáll, a táj kiönt. folyton lassuló rügyek, levegőbe / száradó, hulló levelek. pár cso­mó folyékony fűszál. / a táj, mire bármi megindulna, megköt.”

Mezei Gábor második kötete professzionális tollforgatóról árulkodik, és meglepetéseket is tartogat, főként első, függelék. címet viselő verseskönyve fénytörésében. Az „új komolyság” vizein járó, az érzelmességtől és a humortól továbbra is távolsá­got tartó írás­nyelv váratlansága azonban nem ott csap le, az izgalom furcsa módon nem onnan érkezik, ahonnan első benyomás alapján várnánk. Tehát nem feltétlenül a szószerkezet alapú szemantikai csavarok, illetve az érzetkeverő bináris op­pozíciók irányából. Kri­­ti­kámban olvasatomnak erről a zökkenéséről igyekszem elsősorban számot adni.

A natúr öntvény rezonál arra a tendenciára – talán a szerző irodalomtudományos pályájától nem teljesen függetlenül –, mely az esztétikát, az irodalomelméletet pár évtizede jellemzi. Ahogyan erre többek között Gumbrecht is fölhívja a fi­gyelmet (Hans Ulrich Gumbrecht, Szellemtudományok – mi végre? Budapesti előadások, Kijárat, 2013), az esztétika (a filozófia ágaként) és a műértelmezés (az iro­dalomtudomány részeként) a világ fogalmi megragadásán túl egy ideje az értelmező és az értelmezett tárgy testi kiterjedését, fizikai-térbeli jelenlétét is igyekszik (új­ra) figyelembe venni. Ezzel összhangban a saját test reflexióját, a testiség-térbeliség hangsúlyozását – legyen az tematikus, szemantikai, tipográfiai – magyar lírapoétikai tendenciaként is érzékeljük. Mezei szövegeiben a világbanlét szintén alap­vetően a testi érzékelés által határozódik meg. A személyesség azonban vissza­vonulót fúj. Az egyes szám második személy körülhatárolhatatlan szubjektumra mutat (vissza), sőt, gyakran fedésbe kerül a beszélő szubjektummal, aki-amely nem föltétlen emberszabású.

Mezei koncepciózus, egymással is viszonyba lépő ciklusokba rendezte szövegeit. Az egyes szövegcsoportok mellérendelő logikát követő példatárakként is ol­vashatók. Valamennyi tobzódik az ízérzékelés, a szaglás, a tapintás, a mozgásérzékelés tapasztalataiból származó beszámolókban. Az első, a bestiáriumok műfaját és nyel­vezetét is megidéző ciklusban, a monstrorum historiában állati, növényi vagy épp ásványi létezők tulajdonságai cserélődnek föl. A madarat és fát vagy ásványt és puhatestűt ábrázoló – másutt csak sejtető – motívumok szövegről szövegre vándorolnak, ritkán szilárdulnak egyetlen kivehető szubjektummá, konkrét tárgyiassággá vagy akár csak körvonalakká. Egy adott versen belül különböző fokú lehet a képszerűségnek ez a fizikai tárgyat mutató-sejtető bizonytalansága: „fészkeikben évelő pikkelyesek” (monstrum 11); „fa nő kőből, kőből levél” (kő/fa), „nap fényében nem mozdul, bőre, húsa hideg, / nehéz nyálkás. kemény ásvány, só, sáros mo­­ha.” (monstrum 5). A monstrum a szemünk előtt alakul, fő és bomlik szét ré­szeire, környezete elemeire. A grammatika gondoskodik róla, hogy eldönthetetlen ma­rad­jon, mi vagy ki az, aki él, avagy ki vagy mi az, aki eszik és akit esznek. Ha­sonlóan ala­kul ez a többi ciklusban is.

A mostantól/ugyanott szövegfüzér a ház, a szoba és egy benne helyet változtató, abban föloldódó embernek a fizikai síkra kivetülő kapcsolatát jelenetezi. A min­den tej az élő és az élettelen körvonalainak egybeolvasztásával, a születés és a ha­­lál fizikai folyamatának képkivágásaival operál. Külön ciklus foglalkozik (éhségtől haloványak) kvázi-gasztronómiai élményekkel, archaizáló stílusban megírt re­ceptekkel. „néhány erősebb csülök / perzselt oldalát késnek / vasával kapard, hornyolt / felével dörzsöld, füstös / ízét torkig beereszd.” (szerda) A nehéz forgács a test és közvetlen környezetének egymásba tükröztetése: „Még / szorít a pizsamád, de lazul már // az erek párhuzamosa.” (kövér tű). Külön ciklusban – véges kötés – ta­­láljuk a fizikai anyag megmunkálásának vershelyzeteit ilyen címek alatt: rézszög, vé­ső, tégla, fecskendő, beton, acél, cement. A tájelegytan szövegfüzére tematikusan a természeti táj fizikai viselkedése körül forog, de itt is a másik pólus, egy mesterségesen létrehozott épület elemei vegyülnek a leírásba. A tárgyak fizikai változásainak jelenetezése ebben a két utóbbi versfüzérben válik igazán eseményszerűvé, áb­rázolt misztériummá, éppen ezért ezek a Mezei-poétika legmeggyőzőbb darabjai. „minden, ami szilárd, a levegőbe olvad. a lágyan forrasztott / hegygerinc szilikoncsipkéje hosszan ráfut a legkülső ház / alulról lúgos falára. forró sóder folyik, a régen gyúrt / kavicságyon vékonyodó palack, benne szürke buborékok. Etető / vagy savfürdő, puhára füstölt kövek, a hirtelen hűlő, egyre / apróbb szemcsék fe­lett törékeny gázok. nehéz és felesleges, / könnyű és szükséges kötések, a nem szű­nő feszültség, amiből / ez a langyos szél lett.” (tájelegytan – 11)

Valamennyi ábrázolt tevékenység, valamennyi elkészített tárgyként inszcenírozott létező mintha abban volna közös, hogy tudatos esztétikai megfigyelés célpontjai egy előre kiválasztott pillanatban. Gyakran fizikai metamorfózisuk pillanatában. A verseknek a te-hez forduló, ugyanakkor a te-t tárgyiasító beszélője az ér­dek nélküli, kontempláló megfigyelés pozícióját veszi föl, amennyiben sosem de­rül ki a szövegből, hogy mi volna a megfigyelés célja, oka vagy haszna. Egy asztalra kerül tehát az élő és élettelen. Az élet nyoma a tetemek közt, a fizikai jelensé­gekben rejtőzik. „Fél fej zöldség / az asztalon. egy szem gyümölcs, könnyű penge. ká­sás sókúp, hűlő serpenyő. fáradt olajban szenes részletek. / nem sír fel egészen, a só kicsapódott.” (minden tej [38. old.]) „mikor szétnyomja őket, már serceg a zsír” (minden tej [36. old.]) Élő és az élettelen azonos kompozíció része és szintén egy­másba transzformálódik a kötetet átszövő hal-motívum esetében. Először a mot­tó részeiként: „Eleven Varga halat, kösd / a’ Szíved tájára”; vizuálisan pedig a fo­tók összefüggésében. Így keveredik gyanúba a borítón látható hal, hogy netán élő­vé színezett szárított hal fotója volna. (A borítót Hrapka Tibor készítette Pálfi Detti színezett fotójának felhasználásával.) Szintén ezt a transzformáló gesztust sejtetik a belívek egyfajta vizuális keretként működő, egyértelműen élettelen halakat ábrázoló fotói (2., 90.) Az összeolvadás tehát a fizikai kép síkján is megtörténik.

Azon a képzeletbeli konyhapulton vagy laboratóriumi asztalon, amelyre a nyelv összehordta eleven mozgású tetemeit és termékeit, összekeveredik a tapintás és szaglás érzékterülete: „törékeny gázok”, „puhára füstölt kövek”; a látás és a hal­lás fizikai benyomásai: „a fényrecsegő gyűrűi közén”, „halvány zizegés” vagy ta­pintás és hallás érzékszervi hatásai „visszhang gőze”; látás és ízérzékelés affektusai: „opálos íz” és így tovább. További szinesztéziás példák fölsorolásával hasonló mű­veletet hajtanánk végre, mint amilyen benyomást szereznek ezek a szövegek, vagyis mintha a szükséges elemeket pipettával rakosgatnánk ki a megfelelő arányban egy tétel igazolása kedvéért. Azonban ahelyett, hogy ezt az eljárást folytatnánk, tegyük föl az olvasás közben egyre többször és egyre zavaróbban bekopogtató kérdést: nem igazoltuk már a tételt megfelelően a kevesebb példával is?

Ez a líra mintha bizonyítási kísérlet volna. Élő és holt anyag esztétikai értelemben vett megkülönböztethetetlenségének, valamint tárgy és környezete szétválasz­t­ha­tatlanságának szimulálására tesz nyelvi kísérletet. Mégpedig – magától értetődően – az írás médiumába zárva, metanyelven, tehát szemiotikai kérdésekre sűrűn ref­lektálva. Ezt az ambíciót sugallja a fülszöveg Zay Anna-idézete is az eleven melléknév és a hal főnév speciális kontextualizálásával, valamint érzékiség és halál pó­­lusait a naturális ábrázolásban egymás mellé kényszerítő barokk prózanyelv és egy hol finoman szürreális, hol barokkosan morbid mentális képi világ megidézésével. A Mezei-költészet nyelvi „kísérlet-bizonyítás” jellege a szó- és kifejezéskészlet rétegeit is átitatja a tudományos-technikai folyamatokat és műveleteket idéző szin­­tagmák formájában, melyekhez rendre az aktor – illetve a megfigyelő néző – tu­datossága társul. „de ami ott lecsapódik, van annyira / sűrű oldat, hogy folttá rendeződve rezonálni kezdje, szomjazom” (tájelegytan 2); „belevág a génig, majd / megáll a metszéspontban.” (fél/metszés) Ha a föntieket figyelembe véve a natúr öntvényt a nyelv szemiotikai-szemantikai terhelhetőségének poétikai kísérleteként gondoljuk el, akkor a vállalkozás szemiotikai igazolást nyert – főként a kötetkompozíciót, a ciklusok belső és egymáshoz képesti logikáját tekintve. A nyelvtanilag he­lyes mondatok ezerféle jelöltet tartanak játékban, melyek folyamatosan egymást lö­kik ki vagy húzzák vissza az értelemegészbe. A versek ugyanis szókészletük, te­matikájuk ellenére kevésbé az érzékeinkre hatnak, kevéssé „érzékenyek” a szó Cso­konai által bevezetett értelmében. Sokkal inkább az intellektus teoretikus érzékenységét hozzák folytonos készenléti állapotba. Ez a hatás nem önmagában érdekes, hanem azért, mert az ábrázolt világban az érzékleteké a főszerep. Az illatok, tex­túrák, ízek tematizálása viszont mintha üvegharang mögötti mintaadagok leírásai volnának, több okból. Az érzékek fölszabadítását célzó étel-tematika például úgy kövül az archaikus recept műfajába, hogy közben idézetességére is hangsúly ke­rül. Az ábrázoltak az érzékiségnek evidensen már csak egy másodlagos-harmad­lagos, a nyelv által újrateremtett csatornáját képesek megnyitni. Azonkívül a szer­ző gondoskodik róla, hogy a színre vitt élő anyag transzformációjának leírása, így a megelevenítő erejű jelzős szerkezetek is élettelen tárgyakat, emberi vagy állati te­tem részleteit, elidegenítő hatású – például a testet orvosi műveletek célpontjaként mutató – mentális képeit foglalják magukba. Az élő vagy holt anyag megmunkálásának képsorai közé az emberi test részeinek villanóképei vegyülnek. Fes­­tészeti metaforával élve barokkos nyelvi csendéletek ezek az írások, melyek egy képzeletbeli vadász vagy ezermester asztalának hol fenséges, hol morbid össze­visszaságát elemző részletességgel merevítik kompozícióba.

Azokban az esetekben, melyekben a mentális képek közötti „vágások” finomabbak, vagyis első olvasásra szinte észrevétlenek maradnak, könnyebben elfogadjuk és át is vesszük a versbeli megfigyelő pozícióját. Azonban azokban a szókapcsolatokban, így akár teljes szövegekben, melyekben a koncepció eluralkodik, túl­ságosan „hangos”, ott tolakodóak lesznek az ellentétek, és érthetetlen lesz a ki­induló létezők összekényszerítése. Minőségileg ezért marad alul a többihez képest a nehéz forgács szövegfüzér. Ezt az egyenként négy versszakba (tizenhárom sor­ba) rendezett ciklust az épített fizikai tér, a táj részletei és az emberi szubjektum ki­terjedése, vagyis ezek kölcsönhatásainak képei határozzák meg. A szerző csak eb­ben a ciklusban tér el a szabad vers szigorúbban vett értelmétől. Bár sorvégi rímek csak véletlenszerűen fordulnak elő, a versszakra bontásnak és a szabályos szótagszámnak köszönhetően mégis túlságosan jólfésült, élére állított lesz a konceptuális összhatás. Ennek az affektusnak az okára azonban csak a jelentéstannal összefüggésben lelhetünk rá. A ciklus olyan képi-szemantikai kliséket mozgat, melyek a kon­textusban nem kapnak egyéni ízt, nem mennek át jelentősebb szemantikai mó­dosuláson. Például: „csőrében még zöldülő ág”, „égig érni kín” „az oltókés pi­hen” (belső forgás). Az ismerősség a szövegkörnyezetben fölerősíti a kinyilatkoztatás móduszát, és háttérbe szorítja a leírásnak a másutt nyitottabb, kontempláló áram­lását a tárgy körül. Ilyen és hasonlóan közhelyek társaságában a (szándékos) kép­zavar vagy a paradoxonok (tehát a lehetetlenség kiélezett mentális látványai) sem egyénítenek, sőt, növelik a zavart. A kiemelt helyen például: „majd elfogytál a szár­nyak / csapta szélben”. Önmagukban és szövegkörnyezetükkel együtt is zavarosak, erőltetettek például a következő megoldások: „torokban szalonnás savanyúság”, „fanyar májfoltok” (minden tej, 41.), „ásó mellett a sós, meleg alaplé” (kedd), „derékig érsz, a meleg rost / kézzel tapintható, és hideg // fogad nő az élő fába” (derékig só), „puhán perzsel a tompa lomb feketesége” (párhuzamos szelek).

A mondatok szemantikáján túl szintén nyelvelméleti kérdésekhez vezet, így szellemi barangolásra hív a kötetnek az a radikális tipográfiai-szemiotikai megoldása, hogy a mondatok minden esetben kisbetűvel kezdődnek, ugyanakkor ponttal végződnek. Ez az erős jel a végtelenbe vesző kezdet (hiányzó) jelölésével, vizualizálásával első szinten az írásosság médiumára mint olyanra irányítja a figyelmet. Második szinten nyelvfilozófiai-hermeneutikai kérdéseket vet föl. Megnyitja a szövegtestet az ismeretlen eredet felé, mintha jelezné: a beszéd, ami jellé vált (először írásképpé majd nyomtatott képpé) valahonnan, egy jelen nem lévő, mindig is csak hi­ányában jelen lévő forrásból ered. A kötet címe is, a natúr öntvény, hasonló ér­telmezői útvonal felé terel. A természet(es) (natúr[a]), az organikus eredet és a holt anyag (öntvény) pólusait egy oximoronba vonja össze. Az öntvény szavunkban ben­ne lévő rögzítettség, véglegesség kizáró ellentéte a jelölés jelölőket cserélgető le­zárhatatlan folyamatának. Az öntvény szavunk ugyanakkor eleve tartalmazza ere­detét a szótőben, amely magát a műveletet, a cselekvést jelöli. A rögzítettség te­hát egyben folyamatosság is, ahogyan ez az írott szó és az értelmezés kapcsolatáról is elmondható.

A sajátos, csak a vesszőt és a pontot megtartó központozás ugyan kevesebbszer motivált – az íráskép egységességének igényén túl –, mint ahányszor valóban ké­pes hozzájárulni a gondolkodás elmélyítéséhez, a jelentés-összefüggések megalkotásához. Mégsem fölösleges, mivel szükségszerűen lassítja a befogadást, és hozzájárul az értelmi egységek határainak elmozdulásához. A központozásnak ez a já­téka a koherensebb szövegekre hat jótékonyan.

A natúr öntvény tehát főként az intellektus számára kínál nyelvfilozófiai útirányokat, a gondolkodásnak inkább azt a rejtvényfejtő funkcióját veszi igénybe, amely a szabályszerűségek földerítését célozza. Ebbe az irányba terel a szövegek ti­pográfiájának filozófiai problémákat megnyitó jelenléte, a prímszámokra épülő cik­lusszerkesztés (lásd erről bővebben Csehy Zoltán kritikáját: Prímszámok pa­noptikuma, KULTer.hu, 2016. aug. 11.), az élőt és élettelent szándékosan összemosó képszerkesztés, az érzékelés elsődlegességének illúziójától is elidegenítő ter­minus technicusok, a nyelvi reflexióként olvasható motívumok (a gyakran visszatérő málló vakolat, héj, kéreg, rost – mint a lehántani való rétegek többértelmű jel­sorai), valamint az élő és élettelen anyag szétszálazására vonatkozó értelemegységek gyakorisága. Az erősebb illatok és ízek híján csak bámészkodó befogadónak ar­ra támad kedve, hogy utánajárjon, vajon milyen technológiával állhatott elő az étel ott, az üvegharang alatt.

Mezei Gábor: natúr öntvény, Kalligram, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/4. számában.)

Borítókép: Mezei Gábor felolvas a FISZ-táborban, Horváth Győző fotója

Harmath Artemisz

szerző: Harmath Artemisz
honlap e-mail
Harmath Artemisz 1979-ben született, Budapesten él, irodalomkritikus, irodalomtörténész, tanár, újságíró. Kötetei: Kacér romok – A kortárs magyar líráról (Kalligram, 2012), Szüntelen jóvátétel – Újraolvasni Weörest (Helikon, 2013), Esküdj! (Libri, 2015).

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések