Alföld folyóirat - A Nyugat franciája: Gyergyai Albert redivivus
86547
post-template-default,single,single-post,postid-86547,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A Nyugat franciája: Gyergyai Albert redivivus

Kegyelmet a klasszikusoknak. Írások Gyergyai Albertről, szerk. Szávai Dorottya, Szávai János

2016-ban, mikor Gyergyai Albert hajdani híres Camus-fordítása (Közöny), amely nemzedékek számára jelentett meghatározó olvasmányélményt, immár új for­dításban és más címmel (Az idegen) került a könyvesboltok kínálatába, különösen aktuális a francia irodalom legjelentősebb tolmácsolójának, aki egyébként a ma­gyar esszéirodalom fontos képviselője is, egy kötetnyi tanulmánnyal adózni. Az­az megadni a császárnak azt, ami a császáré. Ahogy az új fordítás – remélhetően – nem a leváltást és a félresöprést jelenti, hanem a hajdani átültetés iránti újfajta, immár hatástörténeti érdeklődés nyitányát, úgy ez a tanulmánykötet szinte már be­vallottan elsősorban az emlékezet- és értékmegőrzés jegyében készült, bár mellékszálként az újrafelfedezés és a korszerűvé tétel igénye és szándéka is fel-felcsillan.

Akár a 2014 januárjában a Francia Intézetben tartott konferencia előadásaiból összeállt kötet hátterének is tekinthető, hogy Gyergyai művei 2011-ben a Fa­pa­dos­könyv Kiadó jóvoltából újra elérhetőkké váltak, ami jelezheti, hogy az életmű iránt nem­csak tudósi, hanem – ugyan kissé óvatos – kiadói tájékozódás is tapasztalható. Ennek fényében pedig talán az is feltételezhető, hogy az újabban tapasztalható fel­lendülő érdeklődést a Gyergyai-féle esszéisztikus szövegképzés, az olvasói él­ményt ismételten előtérbe állító beszédmód iránti újabb igény vezérelheti. Mintha az élményesztétika újfajta térnyerését jeleznék elő­re a kötetnek a Gyergyai-esszé sa­játosságait jellemző sorai. A tanulmányok hangvétele ugyanis változatos. A röp­ke emlékező és a részletesebben felidéző esszéisztikus beszédmódú, valamint a szak­tudományos, értekező, filológiai alaposságú, sőt né­mely esetben adatfeltáró tanulmányok sora olyan egyveleget képez, amely sok­szí­nűségében képes megragadni a magyar nézőpontú francia kultúra ismertetőjének tevékenységét. Örvendetes, hogy végre a hazai komparatisztika is kezdi alaposabban felmérni a hagyományát, be­széd- és szemléletmódját kialakító kutatók élet­művét, vagyis kezd olyan történeti ref­lexiót alkalmazni, amely által nemcsak tár­­gyára, hanem önmaga mód­szertanának és beszédmódjának történeti meghatározottságára is képes figyelmet fordítani.

Ebből a szempontból válik érdekessé a több tanulmány által is emlegetett esszé­isz­tikusság, amely Gyergyai írásművészetének legfontosabb jellemvonásaként szerepel. Fordításainak jelentőségét is valószínűleg a Nyugat műhelyében kiérlelt nyelv­­használat artisztikus jellege garantálhatja. A kötet írásaiból a szépírói stílusú for­dító és értekezőnek – ahogy Osvát Ernő nevezte, a „Nyugat franciá”-jának – jó ér­telemben vett eszményített képe bontakozik ki.

A magyar kultúrának az az erős franciás kapcsolódási pontja, amely Kont Ig­nác, Justh Zsigmond és Madame Adam óta nemcsak hatásszerű olvasmányélmények visszaköszönése formájában, hanem személyes kapcsolatokban is megnyilvánult, az utóbbi évtizedekben a delelőjére érkezett. Az az erős francia kulturális orien­táció, ami a második világháborúig meghatározó volt, és ami például az Eöt­vös Collegiumban és a Nouvelle Revue de Hongrie című folyóiratban jelentkezett a leg­szembeötlőbben, nem éledt fel. Talán ezen alkonyat következtében kerülhet a ma­gyar kultúrának e franciás oldala immár történetiségében is értékelhetővé. Egy ilyen jellegű kutatásnak e könyv egyik biztosan meghatározó alapköve.

A kötetet Szegedy-Maszák Mihálynak Gyergyai személyére, hozzá fűződő vi­szo­nyára emlékező, a Flaubert-, Proust-, Camus-fordító és értelmező munkásságát is összefoglaló lényeglátó – a nemrég elhunyt tudósunknak egyik még életében megjelent – tanulmánya nyitja. Gyergyainak nemcsak a fran­ciás vénáját, hanem az angol irodalomba (Virginia Woolf Orlandója) tett kiruccanására is kitekint. Sőt egy bekezdés erejéig számba veszi a magyar irodalomtörténeti tevékenységét is, a Bérczy Károlyról (1821–1867) írt esszéjét emelve ki. Kár, hogy a munkásság eme része, tehát Gyergyainak a magyar irodalomtörténetről írt esszéinek áttekintése a későbbiekben nem köszön vissza a kötetben, hiszen Sze­ge­dy-Maszák Mihály nyi­tányszerű beköszöntő sorai – különösen azzal, hogy egy ilyen, az irodalmi emlékezetből lényegében kivesző 19. századi szerző kapcsán mu­tatja be Gyergyai kismesterek iránti érdeklődését – jól előkészítették a terepet, fel­keltették a kíváncsiságot további e témájú írásai újragondolása, újraértékelése iránt is. Érdekes lett volna annak számbavétele, hogy a francia kultúrán iskolázott esszéista mit tartott méltatásra érdemesnek a magyar irodalom történetéből, hiszen így kirajzolódhatott volna egy sajátos, franciás orientáltságú alternatív magyar irodalmi kánon. A hazai irodalmat európai távlatból szemlélő Gyergyai, aki még Király István Mikszáth-monográfiájáról írt kritikájában – az 1950-es évek kurzusideológusával szemben – is fel merte vetni a komparatisztikai szemlélet hiányát, jelentékenyen vett részt Am­brus Zoltán kanonizálásában, de Kosztolányiról írt sorai is jócskán kiállják az idők próbáját. Gellért Oszkár munkásságára jóformán csak Gyer­­gyai látószögéből kaphatunk rálátást, A falu jegyzőjéről írt értelmezése pedig olyan izgalmas francia filológiai hátteret ismertet, ami csak kevéssé került át az irodalomtörténeti köztudatba.

A második tanulmányt a kötet egyik szerkesztője, Szávai Dorottya jegyzi. Ő is a sze­mélyes ismeretségből indítja sorait, amelyekkel az esszéíró Gyergyai portréját rajzolja meg. Ez a családi kapcsolat azonban nagyon visszafogottá válik, nem az em­lékező személyesség beszédmódja hatja át a szöveget. Különös szerénységre vall, hogy szóba sem hozza Gyergyai Dorottya Visegrádon című verses elbeszélését, valószínűleg azért is, hogy az objektív értekező tónusát, ítéleteinek súlyát meg­tarthassa. Itt kerül elő e kötet címének magyarázata (21., 25.), amely ebben a kontextusban mintha magára Gyergyaira vonatkoztatná a hajdani esszé címét. A tanulmány érdekessége, hogy Gyergyai módszere és az utóbbi félszáz év elméletíró iskolái között analógiákat mutat ki. A párhuzamok meggyőzőknek tűnnek, és egyértelműen jelzik a módszertani újrafelfedezés szándékát. Az irodalmat nem el­méleti megfontolások alapján szemlélő irodalmár latens elméleti előfutár jellegének felvetéséhez Gadamer „klasszikus”-fogalma, Roland Barthes Racine-értelmezése és Jean Starobinski szövegelemező eljárása szolgál analógiául, amivel a tanulmány demonstrálja, hogy Gyergyai elméletellenessége egyáltalán nem az elmélet el­lenében érlelődött. Csakhogy ő az élményszerűségből jutott el elméletileg is ér­tékelhető megállapításokig, nem pedig fordítva.

Lőrinszky Ildikó Gyergyai Albert Nyugatban megjelent, a francia irodalommal foglalkozó három esszéjének ismertetését és átgondolását végezte el. A hazánkban ke­vésbé köztudatban lévő Benjamin Crémieux és Charles Du Bos munkásságát mél­tatta ezekben, akik Lőrinszky Ildikó jóvoltából most már jóval inkább isme­rős­nek tűnhetnek. A kötet másik szerkesztője, Szávai János két tanulmánnyal is szere­pel. Az első, a sorrendben a negyedik helyen szereplő (Gyergyai Albert Camus-képe), a fordítói munkásság nyomába ered. Kijelöli Gyergyai főbb érdeklődési köreit – Voltaire, Flaubert, Proust, Camus –, majd az utóbbira szűkíti le a látószöget. Ér­dekes adalék az, amellyel megmagyarázza az oly sokat dicsért és kárhoztatott, az eredetihez (L’Étranger) más jelentéstartalmakat vonzó Közöny címet. Az 1942-ben megjelent francia regényt azért nem Az idegen címen fordította Gyergyai, mert ép­pen akkor, ugyanannál a kiadónál jelent meg Márai Sándor Idegen emberek kö­tete. Az új magyar címet pedig Albert Camus jóváhagyta („bizonyossággal feltételezhető, hogy tudott […] a címváltoztatásról”, 45.), tehát a francia Camus-kutatók szá­mára is elgondolkoztató – a címváltozat kérdését érintő – érdekes filológiai kérdés merülhet fel a magyar fordítás esetében. Ha ugyanis Camus ezt dokumentálha­tó­an jóváhagyta, akkor a hajdani magyar fordítás esetében, ha nem is az ultima edi­tio értelmében, de autentikus címadással kell számolni, amit a regény francia kri­­tikai kiadásának is figyelembe kellene vennie. Szávai János tanulmánya nem pusz­­tán Gyergyai Camus-képéről szól, hanem jóval többről, arról, hogyan határozta meg Gyergyai fordítása a hazai Camus-recepciót, külön kiemelve a Sors­ta­lan­ságra tett hatását. E tanulmány másik érdekessége, hogy az állambiztonsági titkos je­lentések alapján foglalja össze Camus és Gyergyai kapcsolatát, mivel levelezésüket a magyar fordító eladta, így azok francia levéltárakban lelhetők csak fel. Szávai János második dolgozata (A nyugatos és az Eötvös collegista) az utolsó előtti, tizennegyedik helyre került a kötetben. Ebben az Eötvös Collegiumban betöltött munkásság került bemutatásra, valamint egy vitáé, amelyben Gyergyai Illyés Gyula és Ba­bits ellenében védte meg a katolikus költészetet. A személyesebb hangú tanulmányban a szerző meg is említi, hogy Gyergyai keresztfiaként (121.) mennyire be­fo­lyásolta irodalmi ízlését a közvetített, továbbvitt nyugatos és kollégiumi hagyomány.

Az ötödik közlemény Földes Györgyié, aki Gyergyai „világirodalom”-értéséről ér­tekezett. A tanulmány kijelöli azt az európai irodalmi kánont, amely megjelenik mű­veiben, majd szűkítve a nézőpontot kitér a korszakolási technikájában rejlő felfogására. A leginkább lényeges meglátásokat az a rész jelenti, amelyben a Szávai Do­rottya által felvetett szálat (24–25.) bontja ki, azaz Babits európai irodalomtörténetével veti össze a Babits-tanítványnak is tartható Gyergyai 1934-es Nyugat-beli kritikájában, valamint könyvekben, tanulmányokban megbúvó világirodalom-felfogását, és olyan lényegi különbségeket mutat ki közöttük, mint az Európán kívüli látókör és a tömegkultúra számbavételének a többlete. Azaz Földes Györgyi Ba­bitséhoz ké­pest Gyergyai korszerűbb világirodalmi nézeteit hangsúlyozza, bár – ma már azt sem lehet nem észrevenni – azzal, hogy Babits lemondott a Goethe után bevett „világirodalom” kifejezésről, szkepszisét fejezte ki az ilyen jellegű – a ho­mogenitás látszatát és ve­le az egységes szemlélet lehetőségét jelző – áttekintésekkel szemben.

A beérkezett, nagy életművel rendelkező tanulmányírók fő kutatásuk nézőpontjából mutatták be Gyergyai munkásságát. Így Kenyeres Zoltán a Nyu­gat­tal ki­alakított kapcsolatáról értekezett, majd Kabdebó Lóránt a Szabó Lőrinchez fűződő viszonyt részletezte. Kiegyenlítésre törő szerkesztői törekvésre utal az, hogy a Ba­bitscsal vitázó Gyergyai szemléletét megrajzoló tanulmány után következik Kenye­resé, aki éppen a Babitsot védő Gyergyait mutatta be, amikor az 1953-54-ben ki­ala­kult vitahelyzet részleteit és irodalompolitikai hátterét elevenítette fel. Ke­nye­res írása Szegedy-Maszák gondolatmenetére is rímel, a Nyugat-beli munkásság nyi­tá­nya­ként említi (egy kisebb könyvismertetés után az itt megjelent első je­lentősebb cik­keként) a Bérczy Károlyról szóló esszét, de ő nem annyira az innovációt, mint in­­kább a kötelességteljesítést emeli ki azzal, hogy Bérczy közép­szerű­sé­gé­re irányítja a figyelmet. Sőt párhuzamot is vizionál Bérczy és a róla író Gyergyai között, mikor az „előreformkor” (sic!) világába besimuló Anyegin-fordítót a Nyugat „átlagos, preavantgárd” szemléletének megfelelő Flaubert- és Camus­-fordítóval ha­sonlítja össze. Az állítás latensen ugyan, de a radikálisabban formabontó irodalmiságot helyezi a személyes kánonja élére, s talán ebből is származik a Szegedy-Ma­szák ítéletével vitát nyitó, Bérczyt jóval értéktelenebbnek tar­tó beállítása, és egy­ben Gyergyai róla szóló portréjának jóval kisebb jelentőséget tulajdonító ítélete. Kab­debó legendaoszlató írá­sa a Szabó Lő­rinc-kép ár­nya­­lásához járul hoz­zá, amikor arról a „mentőakcióról” tudósít, amellyel a költő a zsidó származású tudóst igye­kezett meg­menteni a zsidóüldözések idején.

Nagyon informatív Józan Ildikó tanulmánya, amelyben a két világháború kö­zötti francia-magyar kultúrközi viszonyokat térképezi fel, és ezzel Gyergyai kultúrpolitikai, kultúraközvetítői szerepvállalását tekinti át. Adatgazdag, levéltári forrásokra támaszkodó szövege a kulturális diplomácia történetéhez nyújt érdekes részleteket. Az Eötvös Collegium franciás vonalát, valamint Gyergyainak a Nouvelle Revue de Hongrie folyóirattal kialakított viszonyát tárja fel, azon belül is a lap szerkesztőjéhez, az újabban hazánkban is felfedezett, a hangos olvasás úttörő teoretikusához, a kommunikációelmélet egyik őseként tisztelt Balogh Józsefhez (1893–1944) fű­ződő kapcsolatát részletezi, kiadatlan levelezésükre támaszkodva. Kár, hogy nem említi Baloghnak az utóbbi tíz-húsz évben hazánkban tapasztalható reneszán­szát, hiszen így jobban érzékelhető volna sokoldalú tevékenysége, mivel itt nem a szóbeliség fogalmának – a másodlagos szóbeliség (secondary orality) elméletét kidolgozó, Walter J. Ong, által is nagyra értékelt – filológus szakembereként, ha­nem szerkesztőként kerül előtérbe. Ebben a tanulmányban is visszaköszön Babits neve, hiszen Gyergyai bábáskodott a Timár Virgil fia francia megjelenése körül, sőt nemcsak fordította műveit, hanem francia nyelvű recenziót is írt Babits könyveiről (az Amor Sanctusról és Az európai irodalom történetéről).

Sipos Lajos Gyergyai önéletírásait dolgozta fel, Philippe Lejeune önéletírás-ku­ta­tá­sai­nak elméleti hátterével felvértezve. Ez a tanulmány hívja fel a kötet olvasójának a fi­gyelmét arra az ellentmondásra, hogy míg Kenyeres Zoltán egy 1921-es, ja­nuár 16-án megjelent recenziót nevezett meg úgy mint az első Nyugatban megje­lent Gyergyai-írást (65.), addig Sipos Lajos 1920. májusi Gyergyai-tanulmányról tu­dósított, ami a Nobel-díjas Carl Spitterelről szólt (97.). Neki van igaza, valóban en­nek az 1920/9–10. számban megjelent írás felett szerepelt Gyergyai neve elő­ször a Nyugatban. A tanulmány egyik fontos részét képezi, hogy ugyan csak egy rö­­vid bekezdés erejéig, de vállalkozik Gyergyai jellegzetes írói stílusának stilisztikai áttekintésére.

Ez után az esszészerű, inkább a visszaemlékezés érzelmi modalitású felhangjait mozgató szövegegység következik, amelyet Szabics Imre sorai nyitnak meg, aki a tanítvány nézőpontjából mutatta be a tanár Gyergyait. Míg Szabics Imre az anekdotikus, a kedélyesebben megelevenítő beszédmódot alkalmazta, addig Karátson Endre rövid esszéje jóval zordabb témát, a 1950-es években a marxizmus dogmáitól oly idegen Gyergyai beszűkült mozgásterét, működési lehetőségeit járta körül. A személyesebben megidéző szövegtömbbe tartozik a filmesztéta Bikácsy Gergely esszéje is, aki egy kis tiszteletkör után szintén a tanári pálya felidézésének keretei kö­zött tért ki az egész életmű újbóli, immár a korábbi tanulmányokhoz képest jó­val egyénibb hangsúlykijelölésű áttekintésére. Ügyes szerkesztői húzás volt ennek a kötet vége felé történő elhelyezése, mert összegzésképpen merülnek fel benne a ko­rábbi megfontolások, köztük a stilisztikai átgondolás is. Végül Szávai János már em­lített második tanulmánya zárja ezt a szövegtömböt.

A kötet utolsó tanulmánya viszont teljesen más beszédmódot alkalmaz. A megelőző írás témáját folytatja, de egyáltalán nem azzal a szemlélettel. A szikár adatközlő szövegben Horváth László Gyergyai és az Eötvös Collegium kapcsolatát mu­tatja be, eddig publikálatlan hivatali iratok segítségével. Ez után már csak adatközlő lapok jönnek, Gyer­gyai Albert életének kronológiája és egy vázlatos bibliográfia zárja a kötetet.

A tanulmányok módszertani és tematikai sokszínűsége, változatos szemléletmódja olyan szövegegységet hozott létre, amely hiánypótló, a hazai irodalomtörténet-írás franciás hagyományának a feltárása számára ad jó és hasznosan informatív ösz­tönzést. Elegánsan elhallgató a kötet életrajzi vonulatának hangneme. Va­lószí­nű­leg a szerkesztők nem akartak a mai szókimonó hírlapírói divatnak teret adni, így az olvasó ebből a kötetből nem tudhat meg sokat Gyergyai magánéletéről, mint ahogy katolicizmusa eredetére és mélységére sem kapunk részletesebb kitekintést. Ez azonban nem baj, mert az elhallgatás jelzi másfajta kérdésirányok fontosabb voltát. Végre a magyar fordításirodalom is a maga jelentőségében kerülhet így elő, ami hazánkban mindig kissé pária-helyzetbe szorult. Az irányok és megköze­lítésmódok finomságát csak az gyengíti, hogy a szerkesztés egy kissé sietősre si­került. Jó lett volna egységesíteni a tanulmányok jegyzetelési technikáját, valamint egy névmutató is hasznos lett volna. Mindez fokozta volna a kötet irodalomtörténeti rangját, ami azonban így is jelentős, hiszen összbenyomásként levonható a következtetés: nemcsak Gyergyai Albertre vonatkozó, de a magyar esszé- is fordításirodalomról kialakított ismereteink is gazdagodnak, illetve rehabilitálódnak általa.

Kegyelmet a klasszikusoknak. Írások Gyergyai Albertről, szerk. Szávai Dorottya, Szávai János, Kalligram, 2015.

(Megjelent az Alföld 2017/3. számában.)

Borítókép: Litera.hu

Tarjányi Eszter

szerző: Tarjányi Eszter
honlap e-mail
Tarjányi Eszter (1962-2017) irodalomtörténész, kritikus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. Főbb kutatási területet a 19. és 20. század irodalomtörténete (főként Arany János és Jókai Mór életműve), műfajelméleti kérdések, a populáris irodalom és az irodalmi népiesség. Utolsó kötete: Arany János és a parodisztikus hagyomány (2013).

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések