Alföld folyóirat - Szubverzív felszínesség?
86304
post-template-default,single,single-post,postid-86304,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szubverzív felszínesség?

Magolcsay Nagy Gábor: Második ismeretlen

A „kommunikáció materialitásai” (Hans Ulrich Gumbrecht) felé forduló értelmezések elszaporodásával egyre gyakrabban találkozni az irodalomértés fő csapásának sze­gezett váddal, hogy az, miként Richard Shusterman fogalmaz Deep Theory and Sur­face Blindness – On the Aesthetic Visibility of Print című írásában, vakká vált a tex­tus „felszíne” iránt, figyelmét a „mélyben” rejtőző jelentések felé fordítva, avagy, jobb esetben, a hangzásra redukálva a költészet érzékiségét. Minthogy e vakság ki­váltó oka, érvel Shusterman, mindenekelőtt az irodalmi szövegek vizuális mintázatokba rendeződése, e konvencionális mintázatok széttörésével, lebontásával, majd új­­rarendezésével „a látható ismét láthatóvá lesz”, s ezzel együtt feltárul a felszín mé­lysége és a mélység felszínessége, azaz a nyelv vizuális médiumának lényegi hoz­zájárulása az esztétikai jelek sokrétűségéhez és a jelentéstulajdonítás folyamataihoz. (Vö. Shusterman: Surface and Depth. Dialectics of Criticism and Culture, Cor­nell UP, Ithaca–London, 2002, 159–172.) A textus vizualitásának szubverzív újra­rendezése, a vizuális irodalom gazdag hagyománnyal rendelkezik, amelyhez Má­sodik ismeretlen című 2015-ös verseskötetével Magolcsay Nagy Gábor is csatlakozott. A kérdés mármost az, hogy a szövegek materialitására helyezett hangsúly milyen strukturális jelentőséggel bír, és hogy mennyiben képes szubverzív erőként hatni a kötet szövegeiben?

mng_második-ismeretlen_borító

A látható nyelvvel történő műveletek nem számítanak újnak Magolcsay mű­vészetében, noha az első, 150° (Palatinus) címet viselő és igen tudatosan a történeti (kassáki) avantgárd irányába tájékozódó kötetéből még hiányoztak. E versek nem pusztán a vizualitás miatt tűnnek távolinak: örvendetes, hogy Magolcsay hátrahagyta az első kötetében megszólaló, óriásira puffasztott én magabiztos (néhol már-már romantikus) hangját és gyakran reprezentatív pozícióját, mely legalább annyira ismerős a klasszikus avantgárdból, mint amennyire komikusan hat napjainkban. A nyelv láthatóvá tétele felé vezető út egy jelentős állomása a 2014-ben Pán­tya Bea animátorral közösen a kArton Galériában berendezett Metanoia Park cí­mű multimediális tárlat, melyben Magolcsay (Papp Tibor-i) logo-mandalái kitüntetett szereppel bírtak. A Második ismeretlen vizuális költeményei nem a logo-man­dalákhoz hasonló kombinatorikus struktúrák szerint szerveződnek, azoknál sok­kal hagyományosabb, lineáris költeményekkel van itt dolgunk a nyelv grafikai komponenseinek felfokozott működtetésével, mely karakteres tipográfiai megoldások kivételesen igényes, hatásos, ám mértéktartó és letisztult megjelenése Szabó Imola Julianna munkáját dicséri.

Éppen ezért érdekes, hogy a kötet apropóján Magolcsay – és a nyilatkozataira rá­kapcsolódó recepció ugyancsak – lépten-nyomon már-már úgy beszél az „interaktivitásról”, az olvasói aktivitás megköveteléséről, mintha ezek a versek is a logo-mandalákhoz hasonló „több bejáratú versek” (Papp Tibor) volnának. Csehy Zoltán a fülszövegben „versgenerátorokról” és „saját képünkre szabható” líráról, míg a kö­tetről szóló kritikájában már „felnőtteknek írt »foglalkoztató könyvről«” ír (A megtestesült logográfia, Irodalmi Szemle, 2016/2, 83.). És valóban, a kötet szövegeinek nagy része sokkal inkább „rejtvényvers”, mintsem „versgenerátor”. Ma­gol­csay pe­dig – kontaminálva az instrukcióira figyelő recepciót – pontosan a szövegek vizuális megformáltságának, pontosabban a kötetben uralkodó rejtvénystruktúrának tu­lajdonítja a sokat emlegetett interaktivitást egy vele készült, a SZIF­on­line-on megjelent interjúban: „néhány rejtvényverssel arra szeretném rábírni az ol­vasót, hogy beleírjon a kötetbe. Ezzel többek közt arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a szerző versben megfogalmazott üzeneteinél legyen előbbre való egy az olvasó és a szöveg közti termékeny viszony kialakítása. Szerintem a befogadás kü­lönösen izgalmas és perspektívaváltásra ösztönző aktussá válhat, ha az olvasó a köl­teményt a saját írásjeleivel stigmatizálja, ráadásul úgy, hogy azzal újabb jelentésrétegeket tár fel. Így az olvasó egyszerre válhat interpretátorrá és egy kicsit társszerzővé is. […] Az interaktivitással azt akarom fizikailag is észlelhetővé tenni, hogy a lírai szöveg lényegében attól válhat igazán fontossá, hogy az olvasója odaadja magát neki, beleteszi magát.” (Kiemelések tőlem – Cs. B.)

DSC_2520

Mindez nagyon jól hangzik, és egészen addig hihető is, amíg ki nem nyitjuk a könyvet, vagy bele nem gondolunk, hogyan is működik a rejtvény. A rejtvényversek ugyanis valóban bizonyos betűk beírására kényszerítenek, s a kötet többi szövegének többsége is hasonló logika alapján működik: a sorokból tipográfiai megoldásokkal (felnagyítás, megvastagított vonalvastagság) kiemelt betűk összeolvasása kiad egy új szót vagy szintagmát. Ez tehát a „stigmatizálás”, a „társszerzőség” és az „újabb jelentésrétegek” feltárása. De valóban az olvasó önodaadásához és egy „ter­­mékeny viszony” kialakításához, azaz valódi interakcióhoz vezetne mindez? Hi­­szen sokkal inkább instrukciók követéséről van itt szó (behelyettesítés, egybeolvasás) – akár a rejtvényfejtésben. Ugyancsak ez a rejtvénystruktúra az oka annak, hogy a szövegek megőrzik linearitásukat: a kiemelt és egybeolvasandó betűk vagy az üresen hagyott négyzetek (vagy az esetenként a számokkal felcserélt betűk visszaalakítása) mintegy leszögezik a szavakat, szintagmákat, sorokat. Összevetve pél­­dául Papp Tibor vagy akár magának Magolcsaynak a kombinatorikus költészeti alkotásaival, a logo-mandalák új szókombinációk, új struktúrák létrehozására ösz­tönző szöveg/képeivel, a Második ismeretlen szövegei nem olvashatók minden irányból – nem „több bejáratúak”, amint a matematikában is megoldóképlet vezet a második ismeretlenhez. Ugyancsak a befogadói aktivitás ellenében működik a kö­tet végén található jegyzetapparátus, amely sok esetben magyarázza vagy akár el is árulja a megfejtést – elrontja a játékot.

A szövegek láthatóvá tett materialitása tehát éppen a linearitásnak, a hagyományos struktúrák rögzítésének lesz eszköze, az interaktív olvasat ösztönzőjeként mél­tatott rejtvénystruktúrák pedig mindössze a szerzői instrukciók követését teszik le­hetővé: ahol pontosan lehet tudni, milyen betűnek melyik helyre kell kerülnie, hogy kiadja a megfejtést, melyet ráadásul jegyzetapparátus magyaráz, ott aligha be­szélhetünk valódi interakcióról és „társszerzőségről”. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kötet ne venné igénybe az olvasót, hogy ne kényszerítené újabb és újabb ér­telmezői erőfeszítésekre, ahogy azt sem, hogy ne járulna hozzá ezekhez a textus lát­hatóvá tett vizualitása. Én mindössze arra kívánok rámutatni, hogy a Második is­me­retlen szövegeinek tipográfiai megoldásai egy igen korlátozott értelemben ve­zetnek olvasói aktivitáshoz (behelyettesítés, egybeolvasás), s hogy az olvasó önodaadásáról nem a grafikai komponensek, nem az anyagszerűség ki- és előállítása mi­att beszélhetünk e szövegek esetében. Vagy, Umberto Eco felől: noha a szövegek játszanak a térközökkel, a vonalhosszúsággal és -vastagsággal, a betűk és hátterek színeivel és egyéb grafikai elemekkel, a rejtvénystruktúra kiegészítő/beleíró lo­gikája nem ösztönzi az olvasót valódi komponálásra a befogadás során, azaz Ma­golcsay szövegei nem tekinthetőek „mozgásban levő műveknek” (mint például a logo-mandalái), hanem pusztán abban az értelemben „nyitottak”, ahogy minden mű nyitott, minthogy „ezernyi – megismételhetetlen egyediségét érintetlenül ha­gyó, ám egymástól eltérő – értelmezés lehetősége”. (Vö. Eco: Nyitott mű, ford. Dobolán Katalin, Európa, Budapest, 2006, 74.)

Ám egy másik értelemben nagyon is tágra nyílik e szövegek tere az olvasás so­rán. Ez azonban a szövegek túlhajtott tropologikussága értelmében vett vizualitásnak, a merész és túlhabzó képalkotó szövegműködésnek tulajdonítható, valamint az összefüggések hiányának: az alakzatok, a szintagmák vagy verssorok között nyí­ló szakadékok láttán tótágast állnak a jelentéstulajdonítás aktusai. Folytatva Eco ka­tegorizálását: Magolcsay versei egyfajta „szuggesztió-poétika” szerint íródnak és nyíl­nak meg: a „szuggesztió-poétikában a mű szándékoltan nyitott a használó szabad válaszával szemben, sőt mindenkor az értelmező érzelem- és képzelettöbbletével telítve valósul meg. […] [S]erkenteni kívánja a személyes világot, azt, hogy az értelmező a maga bensőségében reagáljon, mélységes, titokzatos konszonanciák szerint.” (Eco, i. m., 82.)

2

Az idézett interjúban Magolcsay a „kognitív szűrő kikapcsolásáról” beszél, a je­lentések helyett a jelenlétről, egyfajta zeneiségről, valamint az abszolútum megragadásáról. Mindezek mögött ott munkál a kötet mottója Menyhay Imrétől, mely az emberi létezés „vertikális dimenzióját”, az abszolútum iránti nyitottságot „irracionálisként” és „transzcendentálisként” értelmezi (mely azonosítás persze minden filozófiailag képzett olvasónál kiveri a biztosítékot, a kantiánusok pedig különösen bor­zonghatnak a transzcendens és a transzcendentális lépten-nyomon történő felcserélésétől a kötethez kapcsolódó interjúkban és kritikákban, de hát ugye minek ol­vasnak ők annyit?). E dimenzió, olvassuk a mottóban, „nem közelíthető meg lo­gikusan, mert nem érvényesek a kauzalitások, s a fogalmak elvesztik érvényességüket. Ez a dimenzió csak képzeletben, érzelmekkel és szimbólumokkal közelíthető meg.” (5.) Akármit is gondoljunk erről az állításról, ennek talaján egy kogníciót kioltó szuggesztió-poézist hirdetni mintha azt célozná, hogy kihúzza a talajt pél­dául a szövegek strukturáltságát érő kritikai megjegyzések alól. Arról nem is be­szélve, hogy a „kognitív szűrő kikapcsolása” (akármit jelentsen is ez) megint nem vezetne aktív olvasáshoz, sem interakcióhoz: nem önodaadás, hanem önfeladás lenne ez, szellemi lefegyverzettség hangulatok és képek generálta tripek közben, ami persze érdekes feszültségben áll a rejtvénystruktúrák kötött instrukcióival, valamint azzal a korlátozott értelmezői térrel, melyet utóbbiak az olvasó számára nyitnak meg.

A kötet szövegei és az olvasó közötti „termékeny viszony” ugyanis éppen ak­kor alakul ki, ha nem kapcsoljuk ki a „kognitív szűrőnket” (ami persze amúgy is le­hetetlen), hanem elmerülve a szövegek széttartó alakzataiban, változatos, egymásba játszódó képzetköreiben (a mágikus-mitikustól a tudományosig és a vallomásosan személyesig) – erős affektív telítettségükre és láthatóvá tett anyag­sze­rű­sé­gük­re is érzékenyen – olvassuk és értelmezzük őket. Magolcsay szuggesztív képei gaz­dag asszociációs folyamatokat indíthatnak el, szétvetik a jelentéstulajdonító ak­tusokat, újabb és újabb horizontok felé fordítják az olvasót, aki alig tudja összetartani a kitermelődő kép- és gondolatalakzatokat. A szövegek affektív han­goltsága is széles spektrumon mozog, hol meghitt-gyengéd: „testeden kigombolt nyár fény­he­gedű / hímző karnevál amíg nem vigyáz rád senki / bennem al­máskertek csöndje virul” (Bio tattoo, 9.), hol lidérces: „mézcsík és kamrazaj valaki matat az egyirányú ajtón / valaki holt madárral kergetőz a kút körül” (Köd, 16.), hol kísérteties-sivár: „mert húgylében szűköl ez az emberpusztító vidék / mert ha­ris­nyagyárak szelleme szükséglakások éjdenevére vagyok” (AEB-komplexum, 36.) han­got ütnek meg. A já­tékba vont képzetkörök már jóval egységesebb képet adnak ki, noha Magolcsay sok helyről markol: a kissé romantikus, titkokat feltáró ter­mészetélményből, ezzel összefüggésben a mitikusból és a mágikusból (bizonyos versekben az animék világával összekötve), a Másik, a nő mitikussá nagyításából (Chava, Éva, Mária megidézésével), néhol a kortárs vagy a klasszikus kultúra felé tett gesztusokkal (hommage-ok például Kassáknak, Borbély Szilárdnak, Tar­kovszkijnak) és természettudományos allúziókkal téve mindezt komplexebbé (mint a Fibonacci szekvenciák cí­mű szövegben, mely a kötet egyik legszebb grafikai megoldásával áll elő).

Magolcsay Nagy Gábor második kötete kivételesen igényes grafikai és tipográfiai megmunkáltságával felhívja ugyan a figyelmet a nyelv materialitására, láthatóvá téve a textus láthatatlanná süllyedt anyagiságát, ám a felszín e szubverziója még­sem bír olyan jelentőséggel a befogadás folyamata és a szövegek struktúrája szem­pontjából, amint arra sokszor utalás történt. A szövegek többségének rejtvénystruktúrája korlátozott teret nyit az olvasásnak, hiszen behelyettesítésről, ki­egészítésről, egy megoldóképlet instrukcióinak követéséről van szó. Hasonló­kép­pen nem nyitja ki e szövegeket ez a struktúra: éppen hogy a tradicionális-lineáris po­ézis biztosítéka lesz a sorok vagy szintagmák helyhez rögzítésével. Magolcsay ra­dikális képtermelésével, a szöveg kohézióját szétszakító, a lehetséges jelentésvázlatokat szétszóró és a személyes-bensőségest átmozgató szuggesztió-poétikával állítja kihívás elé és ösztönzi aktív értelmezői kontribúcióra az olvasót, s költészete ott válik igazán érdekessé, ahol ennek ellenére képes megőrizni a szövegek kog­nitív vagy affektív mezejének összetartottságát. És mikre lenne még képes ez a köl­tészet, ha valóban felismerné és kihasználná a látható nyelv újrarendezésének szub­verzív potenciálját?

Magolcsay Nagy Gábor: Második ismeretlen, AmbrooBook, Budapest, 2015.

(Megjelent az Alföld 2016/12-es számában.)

Csuka Botond

szerző: Csuka Botond
honlap e-mail
Csuka Botond 1987-ben született Kaposváron. Az ELTE BTK esztétika, valamint irodalom- és kultúratudomány mesterképzésén végzett, 2013-tól az Esztétika Doktori Program doktorandusza. Kritikái, esszéi és tanulmányai 2010 óta jelennek meg, 2011 és 2015 között az ÚjNautilus kritika rovatának társszerkesztője volt.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések