Alföld folyóirat - Már csak egy embert kell kivárni, és gazdagok leszünk
86450
post-template-default,single,single-post,postid-86450,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Már csak egy embert kell kivárni, és gazdagok leszünk

Valaki követ bennünket a kerítés túlsó oldalán. Mi a gödrökkel szabdalt betonúton ha­ladunk, a másik a zárt udvaron lépked, az egymásra hajigált szemeteszsákok fe­lé. Amikor ő beleütközik a zsákokba, akkor mi még mehetünk tovább, egészen a fa­lu széléig. A kutyák sem mernek majd megugatni minket, mindenki tudja, hogy itt a nagyapám az úr. Vannak dolgok, amiket a kutyák jobban tudnak, mint az em­berek. A másik váratlanul megszólal, Laci bá, legalább az üres üveget adja már oda, két forintot kapok érte a boltban. Nagyapám mereven bámul maga elé, mint a versenyagarak a futópályán. Alig tudom tartani vele a lépést, közben maga elé mo­rog, mindig így beszél velem. Csak foszlányokat hallok, a szél elfújja a szavait. El­hagy­juk az intézet kerítését. Mindjárt letérünk egy ösvényre, leülünk a kidőlt fá­ra. Nagy­apám elő fogja venni a féldecis üvegeket, az egyiket felbontja, gyors mozdulattal le­húzza. Én majd nézem a gigáját, hallgatom, ahogy nyel, krákog. A megmaradt üve­geket elrejtjük a bokrok között, erről nem beszélhetek senkinek. Ha­marosan megkapom a nyalókát.

A padlószőnyegen ülünk, a negyedik emeleten. Amikor kinézünk az ablakon, a fák koronái már nem látszanak, csak a szemközti házak ablakai. Ötszáz ablak. Egy­más kezébe adjuk a dobókockát, lépegetünk a színes figurákkal. A budapesti víz Európa egyik legjobb ivóvize. Gondtalan utazás az IBUSZ-szal. Rendszeresen tisz­tálkodsz. Az olvasás szórakoztató és hasznos időtöltés. Rejtvénypályázaton or­szágjáró utazást nyertél. Lépj előre három mezőt, kétszer dobhatsz. Mindenki a szo­babútorra hajt, az a legdrágább, huszonötezer forint, és akkor kész, be van rendez­ve a lakás. Mert mindenki ezt akarja, porszívót, hűtőszekrényt, mosógépet, kerékpárt, szobabútort, szépen berendezett lakást. Ez az élet értelme. Felnézek a játéktábláról, ugyanolyan szobabútor néz velem szembe, mint a kartonpapíron. A mi la­ká­sunkban a másik fajta szobabútor van, a házmesternél a harmadik. A panelházakban a konyhabútorok egyformák. Mindenki ezekben a panelházakban lakik, ez a lépcsőház a világ. A földszinten az órás. Egész nap otthon dolgozik, néha kiordít az ablakon, hogy ne pattogtassuk olyan hangosan a labdát. A negyediken az egyetemi tanár, az ötödiken az Újpesti Dózsa edzője. Mi fradisták vagyunk, ez Fe­renc­város, a kilencedik kerület. A Dózsa edzője kénytelen meghúzni magát, nem tehet ró­la, hogy itt kapott lakást.

Száz koronával vágtam neki Dániának tizenkét éves koromban. A busz a Nép­ligetből indul, hajnalodik, a stadion kandeláberei között feltűnnek az első halvány nap­sugarak. Az indulás előtt anyám még egy százkoronást begyömöszöl a pénztárcámba, csak apám meg ne tudja. Legót vettem belőle, mentőkocsit és rendőrautót. A dobozt csak otthon bontottam ki, miután hazaérkeztünk. Jól esett megajándékozni magamat. „Pali bá, kimegyek pisálni” – kelt föl a matracról a csendes pi­henő alatt Lakatos Atesz, jobb oldali középpályás, cserejátékos. Röhög az egész csa­pat. Menjél, Atesz. Pár nappal később, egy országgal odébb, nem találom a má­sik százkoronásomat. Kétségbeesett arccal kutatom át a csomagjaimat, a kamionsofőr gyereke vigyorog.

Nekünk már nagyon régóta van színes tévénk, ITT Nokia, húszcsatornás, a Sky Channel épp ráfér. Apámmal nézzük a tévét, angolul beszélnek benne. Semmit sem értünk belőle, apám mégis úgy tesz, mintha pontosan tudná, miről van szó. Ha a szereplők nevetnek, ő is elmosolyodik. Ritkán látom mosolyogni. Ülünk a té­vé előtt, és bámuljuk a videoklipeket, naponta ötször, ugyanazokat. Unbelievable, Joy­ride, Shiny Happy People. Meghal Freddie Mercury. Nézzük a Família Kft-t, irigyeljük a szereplőket, csak leugranak a garázsban berendezett non-stopba, és meg­van mindenük, Milka csoki, téliszalámi. Frici, a vállalkozó szellem, egy új korszak hajnala, de a távirányító továbbra is apámé. A tévéállvány középső polcán egy portörlő szivacs és egy Panasonic videomagnó. Néhány évvel korábban hoztuk Svájcból, amikor meglátogattuk a nagynéném családját. Nekik BMW-jük volt, ne­künk Wartburgunk. Pedig apám szerint a nagybátyám csak egy tanulatlan se­gédmunkás, mégis tízszer annyit keres a nyomdában, mint ő a gyógyszergyár kertészetében egy diplomával. Mindent neki kell csinálnia, elülteti a gyógynövényeket, beáll a rotációs kapa mögé, üzletel a sporttelep gondnokával. Évekkel később le­jár a disszidensek büntetése, hazajöhetnek Svájcból. Apám és a nagybátyám együtt járnak kurvázni a Méta utcába.

Tízméteres sor áll a Szigeti úti OTP-automata előtt, pedig késő este van, tizenegy is elmúlt. Csupa fiatal, egyetemistának tűnnek. Úgy húzzák ki a kártyájukat a gépből, mintha megnyerték volna a lottóötöst. Karneváli a hangulat. Hárman állnak előttünk, alig várjuk, hogy sorra kerüljünk. Akkoriban nem volt internet meg okostelefon, mégis mindenről tudtunk. Kornél csöngetett fel a kaputelefonon há­romnegyed tizenegy körül. Hallottátok, hogy a bankautomata ezresek helyett ötezreseket ad ki a Szlivennél? Már csak egy embert kell kivárni és gazdagok leszünk, mi­énk az ingyen pénz. Legalább a következő néhány hétben főzhetünk valamit, elegünk van a konzerv babfőzelékből meg a műbeles virsliből. Juhbeles virsli? Álom, édes álom. Veszünk egy könyvet a jegyzetboltban. Megújítjuk a videokölcsönző bérletét. Fagyi, tölthető akku a walkmanbe, Kinga elmehet szolizni. Csak azt nem értjük, mit szarakodik még mindig előttünk az a csávó. Újra és újra bedugja a kártyát a gépbe, sóhajtozik, egyre idegesebb. Aztán elfehéredett arccal bámul a buszmegálló felé, megjöttek volna a rendőrök? Ezrest ad, szótagolja, kibaszott ez­reseket. Vége a bulinak, Kornél mosolyog, ő időben érkezett. Pluszban van, negy­venvalahányezerrel.

Remeg a kezem, ahogy megszámolom a pénzt. Negyvenöt húszezres, alig tu­dom begyömöszölni a pénztárcába. Dagad a bukszám, ilyen se volt még. Nézek kör­be, nehogy valaki észrevegyen. Két furcsa figura áll a zebránál, mintha engem néz­nének. Próbálok fesztelenül viselkedni, nincs nálam majdnem egymillió forint, á, nincsen. A pénztárca nem fér bele a belső zsebembe, a kabátom oldalzsebének vi­szont nincs cipzárja. A táskába nem merem tenni a tárcát, ott könnyebben szem elől téveszthetem. Berakom az oldalzsebembe, tovább szorongatom. A két figura el­indul felém, felgyorsítok. A Centrum parkolójába beszéltük meg az Oszkárt. A szakadt Volkswagen Vento mellett hárman állnak, úgy néznek rám, mintha nem lát­tak volna még fehér embert. A sofőr ellenszenves alak, a lány hamar beletemetkezik a mobiljába, a díjbirkózó tekintetű pasiban nem bízom, mintha összenézne a ve­zetővel, aki aztán elkezdi leszedni a kocsi ablakáról az „ELADÓ” feliratot. Min­denki nagyon gyanús. Mi az, hogy eladó kocsi, talán tudják, hogy én is kocsiért me­gyek Budapestre? Az biztos nem lesz ilyen szar. Kilencvennél sípolni kezd a mű­­szerfal, Szekszárdnál jövünk rá, hogy a levegő fütyül a rések között. Pa­pír­zseb­kendővel próbáljuk betömni. Paksig kiderül, hogy a díjbirkózó valójában postás, és Pestre jár szakácsiskolába. A lány csendben ül, csak a telefonja pittyegését halljuk. Nem szólunk neki, úgyis elnyomja a sípolás. Dunaföldvárnál a zsebkendő be­esik a műszerfal mögé, Dunaújvárosnál kiveszem a kezemet a zsebemből. Elkép­ze­lem az új autó illatát. A szervót meg a tolatókamerát, a luxust, a fényűzést. A háttérben füstölnek a gyárkémények.

Tomi bejelentkezik a cseten. Nem beszélgetünk túl gyakran, mikor lesz az edzés, meddig tart az edzés, nem tudok jönni edzésre, ilyenek. A nevét folyton cse­­rélgeti, volt már Ördög Tommy és Superstar Tom is. Most Pumped Tomiként kér köl­csön tőlem ezer forintot. El nem tudom képzelni, hogy mire kell neki ezer fo­­rint. Gyorsan végigpörgetem a lehetőségeket, egy doboz cigi? Valami cucc, ha van egyáltalán ilyesmi ezer forintért. Mobilt se lehet feltölteni ennyi pénzből. Vál­tunk még egymással néhány szót, Tomi tesz egy szerencsétlen kísérletet arra, hogy vi­­gyem el neki a város másik végébe az ezrest, de azért mindennek van határa. A ta­xiállomásnál beszéljük meg a találkozót. Korábban érek oda, beülök az egyik ká­vé­zóba, nincs kedvem fagyoskodni. Hárompercenként kimegyek az épület elé, de Tomi sehol. Negyed óra is eltelik, mire meglátom a százforintos bolt előtt, ott téblábol valakivel. Kimegyek a kávézó elé, integetek nekik. Kicsit megalázó, biztos azt gondolják, hogy nem akarok együtt mutatkozni velük a kávézóban. Tomi ha­verja kábé nyolcéves, nem először portyáznak együtt. Most még csak az orrát túr­ja, de öt év múlva már tudni fogja, hogy az élet kemény. Miközben előveszem a pénz­tárcámat, Tomi köhécselni kezd. Tudom, mit akar mondani, már akkor tudtam, amikor elindultam otthonról. Nem tudnál adni mégis inkább kétezer forintot? De, tudnék, csak senkinek ne mondd el, nem vagyok bank. Kicsit megemelem a han­gom, a nyolcéves összerezzen. Mi a szart csinálnak kétezer forinttal, el sem tu­dom képzelni. Csak azt tudom, hogy ezt nem szabad megkérdezni tőlük. Semmi kö­zöm hozzá, most már az ő pénzük, különben sem vagyok az anyjuk. Jövő héten meg­adom, gyűrögeti a kezében a kétezrest Pumped Tomi. Aha.

(Megjelent az Alföld 2017/2-es számában.)

(Borítókép: gazdagnok.hu)

Kiss Tibor Noé

szerző: Kiss Tibor Noé
honlap e-mail
Kiss Tibor Noé 1976-ban született Budapesten, jelenleg Pécsen él. Újságíró, prózaíró. A Magyar Narancsnak zenekritikákat írt, külsős újságíróként dolgozott a Magyar Hírlapnak, jelenleg pedig a pozsonyi Új Szónak. A Jelenkor folyóirat tördelőszerkesztője és az online kiadás szerkesztője, a pécsi Irodalmi Diszkó programszervezője. Első regénye Inkognitó címmel jelent meg az Alexandra Kiadónál 2010-ben, következő kötete, az Aludnod kellene 2014 nyarán jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések