Alföld folyóirat - Elvéteni az időt
86442
post-template-default,single,single-post,postid-86442,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Elvéteni az időt

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Nagy téttel bírt, hogy a tavaly Nemzetközi Man Booker-díjat nyert Krasznahorkai Lász­ló új, és többek között az egész életművét összegző regénye, melyben „viszszatér” a korai, világszerte hírnevet és szakmai elismerést is kiváltó művei helyszínére, a „sárba” és a „porba”, a kis délkelet-magyarországi szellemi-egzisztenciális nyomorba, vajon meg tud-e felelni a rá nehezedő elvárásoknak. És noha a Báró Wenckheim hazatér a szerző jól felismerhető védjegyeit ismétli meg (a hosszú, szug­gesztív mondatokat, az apokaliptikus alaphangulatot, az örökké várakozás, a bal­jós félkészség állapotát, egyben súlyos társadalombírálatot és a legtágabb értelemben vett nélkülözést, az ember metafizikai sóvárgását és magárahagyatottságát), sikerült valamelyest elmozdulnia arról az alapállásról, melyben folyton-folyvást valami fenyegetőnek a majdani bekövetkeztébe igyekezett bevezetni az olvasóit. Ebben a könyvében ugyanis a szerző már nem pusztán sejtet, és nem is a mű­vészet vakító fényességű olimposzáról tekint alá a kisvilágba, hanem bevonul a mai Magyarországra, és beváltja legnagyobb, legmélyebb félelmeinket, és kertelés nél­kül elmondja, hogy milyen óriási a baj ma idehaza. Mindemellett felmerül an­nak lehetősége is, miszerint a regényben végső soron bekövetkező kataklizma eset­leg egyfajta transzcendens beavatkozásra való ráhagyatkozásként is fölfogható – a regényt ismerve: korántsem magától értetődő istenbizonyítékként.

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

A regény helyszínének választott város azonos Az ellenállás melankóliája városával, noha a regény egy pontján maga a báró jelenti ki, hogy „ez nem ugyanaz a vá­ros” (219.), de ennek, így, dőlt betűvel szedve, túl kell mutatnia a báró hazatéré­sének kontextusán, mint ahogy ezek a kiemelések a szerzőnél általában valóban a szö­veg metaszintjére kívánkozó kijelentések. És amikor a város Polgármestere be­vezeti a hazatérő bárót egykori lakóhelyére, még inkább nyilvánvalóvá válik a kap­csolat: „ezek itt a híres Béke sugárúti villák, és ez a főút meg nem más, mint amit egykor az ön egyik őséről neveztek el, […] itt meg, fordította el megint a má­sik oldalra a figyelmet, nem más, mint egykori nevezetes zeneiskola-igazgatónk há­za, aki képzelje el a báró úr, még egy mozifilmnek is a főhőse lett” (217.). Eszter úr­ról van szó, és a néhai Wenckheim-sugárútról, vagyis az olvasó ismét ott találja ma­gát abban a „kifűthetetlen, huzatos barakkban” (Az ellenállás melankóliája, Mag­­vető, 4. kiad., 131.), ahonnan a szerző és elbeszélői egykor elmenekültek. A visszavezetés ebbe a világba azonban sokkal inkább bevezetés, szemben a korábbi, vonatkozó regények, a Sátántangó vagy Az ellenállás melankóliája bennfentes be­­szédmódjával, ugyanis a sokhangú, valóban bahtyini értelemben vett polifonikus, karneváli elbeszélésfüzér Wenckheim Béla Argentínából Bécsbe menekítésén, majd Magyarországra utaztatásán keresztül áll össze.

Mindez pedig egy több rétegű, sok-sok szereplőt megszólaltató, sokhangú szöveget eredményez, amelynek a báró hazatérése pusztán az apropóját szolgáltatja: a báró fényes kalapján tartja az olvasó a tekintetét, eközben pedig kézhez kap egy di­namikus-dialogikus, nagyon is aktuális leírást a mai magyarság átlagos állapotáról. Az együgyű, szerencsejáték-adósságokba keveredett Wenckheim Bélát a család bécsi ága menti meg a Buenos Aires-i börtöntől, és támogatja őt hazatérésében, mely­nek valódi apropója az, hogy meglátogassa gyermekkori szerelmét, Marikát, aki­re ő viszont, sajnálatos és végzetes módon, Mariettaként emlékszik. Az utaztatás az első pillanattól kezdve egyszerre komikus és tragikus, a báró mimóza, antiszociális, átlag felett érzékeny személyisége lehetetlenné teszi vele az elemi, érdemi kommunikációt. A szabó így képtelen méretet venni róla, mert az nem bírja az em­berek érintését, halkan beszél, és ha arra kérik, ismételje el, amit mondott, azt még halkabban teszi meg. Emellett pedig gyakorlatilag semmi másra nem vágyik, ki­zárólag magányra. A Bécsből a Keletibe közlekedő vonaton a kalauzok busás bor­ravalóért vállalják el a báró kíséretét, ami a magyar oldalra érve rögtön komédi­á­ba torkollik. A tétova magyar kísérő, nem értvén, hogy miből is áll az ő feladata és rendelkezésre állása, gyakorlatilag nem hogy a segítségére, de terhére lesz a bá­rónak: „Kezeskedik, hogy nem fogja zavarni senki, folytatta, amikor úgy jó húsz perc múlva visszatért, és egy »jajistenem«-mel lehuppant a szembenső ülésre […], s az­tán hosszan kifújta a levegőt, amitől enyhe fokhagymás kolbász szaga csapta meg a szemben ülőt.” (109.) Eközben a hazai, pontosabban a helyi bulvársajtó kü­lön­féle értelmezései látnak napvilágot a báró hazatérését illetően, melyek szük­ség­sze­rűen félreértelmezések. Azt remélik, hogy hatalmas vagyona elosztása miatt ér­kezik, már-már az új Széchenyiként gondolnak rá: „a kártyás báró hazafelé tart a Hawaii-szigetekről” (108.), mégpedig „egy adomány miatt tér vissza, mint igaz magyar, mert […] meg kívánja hálálni a földnek, amelyből vétetett, hogy a fia lehetett, s hogy onnan vihette szét a világban e föld hírét” (123.). Az újabb pletyka, ami történetesen igaz is, miszerint Marikát, gyermekkori szerelmét látogatja meg, két neki kül­dött levél folytán válik világossá, mire fel a boldogtalan nő rögtön helyi látványossággá és az irigység tárgyává avanzsál. Felbolydul az egész város, a vezetők beszédeket íratnak, a náci motorosok az Evita dallamát játszó dudákat szereltetnek chop­pereikre, és nagy ünnepséggel fogadják a bárót, ami viszont a báró személyiségéből fakadóan csakis blamával érhet – és úgy is ér – véget.

Adott tehát annak a lehetősége, hogy ez egy több rétegű hazatérés-történetté vál­jon, mely egyrészt a báróé, aki naiv és könnyes tekintetét örömmel futtatja vé­gig a magyar tájon, illetve a szerzőé is, aki újból magyar hangokat szólaltat meg: vissza a forráshoz, a szerelemhez, a hazához, ám már a regény elején meginduló kvá­zi-kerettörténetből is sejteni, hogy az egész majd túlmutat mindezen. Krasz­na­hor­kai mindenesetre a drámaiság tőle szokatlan vitalitásával készít egy dialogikus kor­rajzot, melynek bravúrja, hogy mindezt az egyes szereplők báróval való konfrontációján keresztül mutatja be. A nincstelenség határán élő kalauz szeme könnybe lábad a száz eurós borravalótól, a hervadó Marikából előbújik a szeretetre éhes nő, a városi középvezetőkből pedig a dörgölőzhetnék, a haszon- és hírnévszerzés, miközben a náci motoros banda is benne látja a hazafi megváltót. A városi vezetők min­denféle versenyeket szerveznek: „üvöltve-tüsszögő versenyt”, „csirkefarhát-ha­jí­tó versenyt” (154.), és közben mindenki meg van róla győződve a maga együ­gyű­ségében, hogy innentől fogva „más lesz minden” (76.). Mindebből pedig kiviláglik valami, ami mindannyiukban közös: a sóvárgás, a vágyakozás, a hiány, valami elemi metafizikai betöltetlenség. Ez a hiányra utaltság pedig a Sátántangó messianisztikus alaphangulatát ismétli meg egyfelől, Az ellenállás melankóliája fenyegető bomlását másfelől.

6152_krasznahorkai_laszlo

Míg tehát a szerző az előző kötete első mondatában kiadta a felszólítást, „[e]l kell innen menni” (Megy a világ, Magvető, 2013, 9.), addig ezt a könyvét arra használja fel, hogy szembenézzen vele, és felmérje a magyarság aktuális szellemi állapotát. A kalauz fellépésétől kezdve sejthető, hogy itt nincs diszkréció, etikett, ud­variasság, tapintat, modor és egy valódi, működő rend, itt faragatlanok, taplók és min­den értelemben kisemmizettek élnek. Mindez a Krasznahorkaitól helyenként szo­katlanul nyílt humorral és iróniával fűszerezve jelenik meg, mely talán jóval meg­engedőbb Az ellenállás melankóliája leheletnyi iróniájához képest. S míg az előz­mények között megtaláljuk Eszter urat, a korábbi regény egyik szellemi origóját, aki a közösségéből való kivonulást választotta, itt van nekünk most a Tanár úr, aki szintén elismert, nemzetközi szaktekintély és kutató, a mohák nagy ismerője, és aki minden vagyonát pénzzé téve hajléktalanként a város széli bozótosba, az úgy­nevezett Csipkebokorba költözik. Ismét kivonul tehát a józan ész az ábrázolt kör­nyezetből, ugyanakkor úgy is felfogható mindez, hogy a józan ész elhagyta őt, az egyetlen józan embert is. Valóban nem ugyanaz a két város, mert míg a korábbi hirtelen támadt valódisága eszméletére hozza a holdkóros Valuskát, addig itt az el­lehetetlenült világ éppen, hogy kihozza sodrából azt, akit mindenki csak „Tanár úr­ként”, tudós férfiként ismer. Így látszólag a korábbi kép a baljósabb, gyakorlatilag éppen fordítva van.

Mindez azonban a regény felszíne alatt bugyogó és a végén elszabaduló armageddon alaphangulatára rakódik rá. Az ellenállás melankóliája félelmetes hangoltsága bár egy céltalan, de jól körvonalazható rombolással és zendüléssel nyeri el a magyarázatát, az anti-messiás (a cingár hangú törpe) tévesen értelmezett aurájából merítette erejét, itt viszont a félelem sokkal súlyosabb, mert önmaga tárgyává válik. Luxusautók konvojában és egy baljós balkáni maffiózóra emlékeztető férfi meg­jelenésében manifesztálódik a rettegés, mely miatt egy pillanatra megáll az élet a dél-alföldi kisvárosban: „leálltak a félelem miatt, mely átsöpört a városon, s no­ha senki nem vesztette el a józan eszét, de ez a félelem, amely rájuk tört, ellenállhatatlan volt, […] puszta félelem valami ismeretlentől” (177.), „elsöprő erejű fé­lelem volt az, és nem hasonlított semmiféle korábbi félelemre” (180.). Ez a tárgy nél­küli, halálos szorongás a korábbi műben még, ha áldozatokkal járt is, feloldódott a honvédség megjelenésekor, a Báró Wenckheim hazatér azonban más vá­laszt kínál erre a negatív töltöttségre.

A báró egy sajnálatos félreértés-sorozat következtében – hogy nem ismerte fel egy­kori szerelmét, és emiatti bánatában nekiindult a síneknek, hogy éppen arra járt a részeg állomásrendezők csapata, akik lámpafény nélkül közlekedtek, és vég­ső soron, hogy nem értették őt valójában meg – meghal. Mindez azonban újabb ap­ropót szolgáltat a környezetábrázoláshoz, mely egyszerre lesz így még komikusabb, ugyanakkor tragikusabb. A városvezetők immár a „vagyon” elhelyezéséről vi­táznak, a könyvtárba pedig sorra viszik vissza az olvasók az Argentínáról szóló könyveket: „ő nem magának kölcsönözte ki az Argentína-útikönyvet, hanem a nagy­mamájának” – mentegetőzik az egyik, „ő meg véletlenül…” – így a másik (382–383.). Szolnoki Dante pedig, aki még a báró odaútján szegődött mellé, mint­egy titkárként, és akiről kiderült, hogy igazi spion, piti törleszkedő, a megbántott Ma­­rika szájából igyekszik kiénekelni a sajtot, feltételezve, hogy a báró súlyos összeget hagyott nála (398–399.). A derű és a reménykedés, a felpezsdülő élet, a fesztiváli hangulat tehát kudarcba fullad, és amennyire várták, hogy a báró majd megváltja őket, annyira gyűlölték most, a halála után. A hajléktalanok darabokra tépik, majd elégetik a báró nekik kidobált ruháit (melyek közben kilenc bőröndben ér­kez­tek meg a Savile Row világhíres szabóságából), mondván, hogy azok rossz szabásúak, rossz anyagból készültek, és nekik semmire sem jók (406–407.).

A kritikai munka csúcsát azonban az a névtelenül beküldött és megjelentetett, egyes szám második személyben kezdett, megosztó cikk jelenti, melyben valaki ker­­telés nélkül gyalázza a magyarságot (A magyarokhoz című fejezet). Mindez vi­szont olyan hiánytalanul illeszkedik a gyakorlatilag monológokból összeálló re­gény­be, hogy képes elkerülni vagy szépen elfedni azt a lehetőséget, hogy abba a szer­ző a saját, magyarságot érintő frusztrációit öncélúan szőtte volna bele. Lényegi mon­danivalója, hogy „a magyar egy seggfej”: „az irigység, a kicsinyesség, a kis­stí­lű­ség, a tunyaság, a sunyi lopózkodhatnék, a szégyentelen gyávaság, a becstelenség, az árulásra való állandó készenlét s ugyanakkor a saját tudatlanságára, a saját mű­veletlenségére, a saját érzéketlenségére gőggel felelő, hol kolbásztól és pálinkától, hol lazactól és pezsgőtől megsemmisítő lehelet egyik kivételesen undorító ala­nya vagy” (430.). Olyan feszültséget enged tehát szabadjára, ami sokakból kikívánkozott már sokféle okból, és bizony itt a kisszerűség ítéletétől, az irigységen, a ta­nulatlanságon és a fél- (vagy inkább negyed-) műveltségen át egy általános felvilágosulatlanságig, embertelenségig és indokolatlan gőgösségig minden igaz. Az egyik legerősebb és legtalálóbb vád azonban az álkereszténységé, hogy „a magyar azt hiszi magáról, hogy ő keresztény” (432.), holott gyűlölettel viseltetik mindenki iránt, aki más, aki máshogy gondolkodik, mást akar, máshogy csinálja a dolgokat: a magyar ember – a nagy többség – gyűlöli felebarátját. A kereszténységre hivatkozva tagadja meg a rászorulóktól a segítséget, arra a kereszténységre hivatkozva, melynek egykori felvételével maga is a rászorulók közül kívánt kiemelkedni, és beil­leszkedni a nyugati kultúrkörbe. És mindez nem is a magas politika szintjén ér­vé­nyes a leginkább, hanem a kisemberekén, akik nem látnak a saját félelmükön túl­ra. Nem is véletlenül mondatja ki tételmondatát erre vonatkozóan a könyv a Ta­nár úrral, hogy nem pusztán arról van szó, hogy a félelem – a nem-léttől való félelem – az, ami táplálja Istent, de egyenesen „a félelem iszonytató ereje hozza létre a kul­túrát” is (323.). A magyarság legnagyobb baklövése azonban, amely magában hor­dozza minden probléma alapját, az időhöz való viszonya, mely egybevág azzal, mi­ként viszonyulnak Krasznahorkai hősei az időhöz: „aki magyar, állandóan elhalasztja a jelenét, és egy olyan jövőre cseréli fel, amely soha nem jön el, így jelene sincs, se jövője, […] de múltja se, az sincs neki, mert azt meg annyira összevissza ha­zudja, hogy lényegében megsemmisíti” (441.). Ha belegondolunk, hogy akár a Sá­tántangó pusztalakói és Az ellenállás melankóliája rettegői vagy az aktuális mű re­ménykedő kisemberei is más-más idősíkra alapozzák érzelmeiket és cselekedetüket, világosan érthető, hogy mit jelent a súlyos bűn: elvéteni a nekünk szánt időt.

cultura-laszlo-krasznahorkai-man-booker-international-prize

A baljós események pedig a báró halálát követően sokasodnak: nőket erőszakolnak meg, szobrokat döntenek le, míg az arcukat beverik, emberek halnak meg, újra meg újra úrrá lesz a polgárokon a félelem, míg azon törik a fejüket, hogy mi le­gyen ezzel a gyalázkodó cikkel, hogyan jelenjen meg, megjelenjen-e egyáltalán. Az­tán már csak olvassák, felmondják egymásnak és kommentálják, miközben vá­ros­nyi üzemanyag-szállító kamion parkol le az addigra már mindentől minden szin­­ten elvágott településen, egyszerre keltve nagy riadalmat és nagy várakozást, hogy „na, most, valami már tényleg történni fog”. „Itt nem lesz sátántangó” (72.), tom­bolja a Tanár úr annak idején, mikor a díszpolgárrá avatási ceremóniájáról ér­te­sítik, és elege lesz, mint ahogy láthatóan elege lett a szerzőnek is, ha szabad egy­ál­talán ilyet mondani, mert ezúttal már nem kegyelmez, míg korábban, ímmel-ámmal, kelletlenül, de megtette. Az antikrisztus jött el első pillantásra, mert a félelem újabb manifesztációja a balkáni olajmaffiózó, aki időről időre átvonul a városon, hirtelen bénulást okozva, de végül csendben, fél szemmel figyelve rájuk, megnyilatkozik, és megígéri, hogy az általa képviselt tárgytalan félelmet előbb vagy utóbb, de beváltja. Mégsem az antikrisztus ő, de nem is a megváltó, egész egy­sze­rű­en egy döntés, egy aktus ágense: „tévedés kettéválasztani engem, mert egy va­gyok, rajtam kívül nincs senki úr egyéb, mert sem teremtő, sem pusztító nem va­gyok, mert mélyebben helyezkedem én el a létben, ma megfoghatatlanban, mindörökkön-örökké – amelyre már nem mondhatjátok, hogy ámen” (413.). Egy isten túl jón és rosszon, egy erő, aminek leginkább jelenléte, egyfajta elkerülhetetlen fak­­tuma van, aki már nem a katolikusok nyugati istene, mert ez az isten úgy döntött, hogy beavatkozik. A nevek alapján Gyulával, a történések alapján azonban sok-sok más magyar várossal is azonosítható települést egyetlen szempillantás alatt borítja be és perzseli fel a láng, elemésztve mindenkit. Ahogy a Tanár úr ko­rábban magára gyújtotta a Csipkebokrot, éppúgy felgyújthatta a kifolyatott több li­ter gázolajjal ezúttal az egész várost is, bosszúból, utálatból, ahogy lehetett ez egy rosszkedvű gengszter, vagy az apokalipszis istene, édesmindegy. Egyetlen ember éli mindezt túl, a bolond Hülyegyerek, aki az intézetből megszökve megmenekült a víztorony tetején. Míg Valuska annak idején elkárhozott, mert az események következtében „észhez tért”, addig itt az események már nem tanítanak vagy figyelmeztetnek: csak a bolond éli túl.

A báróval a nemesség metaforája is csődöt mondott, képtelen volt megváltani a vá­­rost, mert a „rohadt véletlen” közbeszólt (12.). És míg Krasznahorkai Lászlót ko­rábban a „misztikus katasztrofizmus” hírnökének, az „apokalipszis mesterének” tar­­tották, ezúttal eggyel tovább lép, és a sok mindent megengedő átmeneti (rendkívüli) állapotok írója ezúttal nyíltan állást foglal. A Báró Wenckheim hazatér tekinthető a magyarság feletti végítéletnek, emellett istenbizonyítéknak is – le is írja csu­pa nagy betűvel a felgyújtott bozótos kapcsán, hogy ÉGŐ CSIPKEBOKOR (304.) –, ugyanis az egyik leginkább kézenfekvő értelmezés szerint valaki, tegyük hozzá, jo­gosan, megelégelte azt, ami itt folyik, és igazságot szolgáltatott. Mert jól felismerhető az a szorongató érzés, és ez most nem Eszter úr küzdő értelme, ami egy ponton felmondja a szolgálatot, mondván, minden fájdalom és bukás az ész magyarázó indíttatásaiból fakad, hanem az, amikor az ember az ellehetetlenített, a megbántott, a sikertelen, az inhumán események bekövetkeztekor a dolog értelmetlensége és esetlensége miatti sokk hatása alatt csak megáll, és arra gondol: „ez nem lehet igaz”. A magyarok nem jól sáfárkodtak a nekik kirendelt idővel, így Krasz­­nahorkai elbeszéléstechnikai szempontok szerint is gazdag és mozgalmas, több­szólamú regénye az eddig legbántóbb, sajnos mégis mélységesen igaz kinyilatkoztatásával pusztulásra ítél bennünket. De talán azért, mert egyetlen egyszer sem írja le azt, holott világos, hogy hol játszódik (Gyula), mindez talán az egész em­beriségre kiterjeszthető ítélet.

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér, Magvető, Budapest, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/2. számában.)

Makai Máté

szerző: Makai Máté
honlap e-mail
Makai Máté 1986-ban született Veszprémben, jelenleg Budapesten él. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar alapszakon, illetve irodalom- és kultúratudomány mesterszakon. Eddigi írásait az Alföld, valamint az ÚjNautilus portál közölte. Leginkább a kortárs magyar próza és az irodalomelmélet érdekli.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések