Alföld folyóirat - A nagy zöld táska
86436
post-template-default,single,single-post,postid-86436,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A nagy zöld táska

Szilasi László: A harmadik híd

Hogyan lesz valaki hajléktalan? Hogyan lehet túlélni akár éveket az utcán? Van-e visszaút a polgári életbe? Szilasi László regénye a második kérdés körül forog, az elsővel csak néhány mondat erejéig, a harmadikkal érintőlegesen foglalkozik. A re­gény úgy ábrázolja a hajléktalanságot, mint egy választható és legitim életformát. Azoknak az embereknek az életformája lehet ez, akik nem szeretnének a munka és a pénz körül keringő kapitalista rend részei lenni, akik többre tartják a szabadságukat és a függetlenségüket, mint a létbiztonságot és az ehhez a biztonsághoz elengedhetetlenül szükséges mindennapos robotolást. A szöveg épp ezért kerüli a „lecsúszás” vagy a „visszakapaszkodás” szavakat, de még a hajléktalan-hajléktalanság szópárt is, hiszen ezekkel épp az életmódok közti alá-fölérendeltségi viszonyt fejezné ki. Sőt: a visszatérés inkább bukást, kudarcot jelent ebben a logikában, nem pedig happy endet.

szilasiharmadikhid

De mivel ez egy kifejezetten okos, tehát körültekintően megírt, cselesen szerkesztett, több műfaj mintáit is újszerűen felhasználó, kreatívan átformáló, gondos és alapos írói felkészülésről árulkodó regény, ezt a kérdést sem zárhatjuk le ennyivel. A könyv ugyan erős állításokat tesz az utcai élet választhatósága és tisztelhető­sége mellett – és még azzal a nyilvánvaló logikai bukfenccel sem törődik, hogy ha egy életmód szabadon választható, akkor az azt választó nem tarthat feltétlenül igé­nyt mások segítségére –, azért azt is tudja és meg is mutatja, hogy vannak, akik nem önszántukból kerülnek ebbe a helyzetbe, akikre épp ezért – ahogy már az aján­lás is jelzi – vigyázni kell, akiket kísérni kell. A regény a saját eszközeivel még azt is elmondja, hogy mivel lehet őket a leginkább segíteni: nem alamizsnával, ha­nem például a hajléktalanok felkínálta újságok, tárgyak, munkaórák megvásárlásával – vagy például az utcai élethez szükséges ruhák és eszközök eljuttatásával. Sőt, a történet egyik tanulsága, hogy a városi társadalomban is megvan a hajléktalanok sze­repe, hiszen jelenlétükkel „a reggel munkába igyekvők” félelmeit, azzal pedig a mo­tivációit erősítik: figyelmeztetik őket a létbiztonság határaira, illékonyságára, fel­­számolhatóságára, a társadalmi csoportok közti gátak átszakíthatóságára. Az már Szi­­lasi iróniája, hogy a robotolás elől menekülő Foghornnak épp a „Robot” becenevet ad­ja, amivel mintha azt mondaná, hogy a két világ ebben mégis összeér: nincs me­­nek­vés a munka és a napirend elől, merthogy a hajléktalan élet is olyan, mint egy teljes munkaidős állás, menni kell, cselekedni kell az életben maradáshoz.

A szegénység és a nyomor irodalmi ábrázolhatósága, a társadalom perifériájára sod­ródó emberek nézőpontjának, „hangjának” megjelenítése nemcsak az egyes em­berek elesettségének, kiszolgáltatottságának és az elesettség okainak, hátterének vizsgálatát jelenti, hanem egyben a centrum és a perifériára szorult ré­tegek kap­csolatának, az alá- és fölérendeltségi viszonyok szabályszerűségeinek, il­letve a periférián élők egymás közt kialakuló hálózatának a megértését is. Szilasi feltétlen érdeme, hogy egyáltalán a téma felé fordult. A nincstelenek világának be­járása még a fikció keretein belül is a társadalmi, vagy még inkább a művészi, írói fe­lelős­ség­vállalás fontos megmutatkozása, az érzékenység és a szolidaritás kifejezése, az arra va­ló felszólítás eszköze. Nem egyszerű azonban megtalálni azt a hangot, mely az együttérzés lehetőségét kölcsönözheti az elbeszélésnek, és amelyben a tár­sadalom alsó rétegeibe került emberek nemcsak megszólalhatnak, hanem a mél­­tóságukat is megőrizhetik, vagy még inkább: visszakaphatják. Más kérdés, hogy bár a regény tétje éppenséggel az lenne, hogy az egyes szereplőknek arcot és személyiséget adjon, hogy az olvasás során egy-egy hajléktalan szemébe nézhessünk, Szilasinak nem sikerül valódi karaktereket ábrázolnia, pláne nem tudja az egyes szereplők mo­tivációinak, gondolkodásának, múltjának különbségét megmutatni. Ezeket a kü­lönbségeket csak megvillantja, de Márs és Engels története és ar­ca teljesen egybemosódik, és még Foghorn vagy Noszta sem kellően élő és különböző karakter, a sokszor emlegetett dzseki nem teszi azzá őket. Ez a vad, diszkom­fortos világ az idegszálakkal is érzékelhetően jelenik meg a regény lapjain, más szem­mel jár az ut­cán, aki a könyvet elolvasta, de nem azért, mert az utcán élő szereplők az elbeszélés során egymástól megkülönböztethető arcot kaptak.

A regény kerettörténetének helyszíne, ugye, egy osztálytalálkozó, ahol a narrátor, egy bizonyos Sugár Dénes, azaz Deni meghallgatja a főtörténetet Nosztávszky Fe­­ritől, vagyis Nosztától. A regény teljes szövege Denié tehát, az ő elbeszélésének egyik szereplője és megszólalója Noszta. Ez azért érdekes, mert a Noszta által előadott történetet maga Deni is ismerte legalább nagyvonalakban, hiszen rendőrként a szegedi hajléktalanokat ért atrocitásokkal foglalkozott, és közben ő maga is ba­rát­­ságba került Noszta történetének főszereplőjével, közös gimnáziumi barátjukkal, Foghorn Andrással. A fikció szerint Noszta egy éjszaka alatt, jó sok ital mellett me­séli Deninek a Foghorn és a köré gyűlt hajléktalancsapat történetét, majd ezt De­­ni lejegyzi – de joggal feltételezhetjük, hogy ehhez saját előzetes tudását is hasz­nálja, és alkalmasint meg is változtatja a hallottakat. Noszta elbeszélői hitelessége azért is megkérdőjeleződik, mert, mint maga is utal rá, részegen, nagyon ré­szegen merül az éjszaka és a történet mélyére, ahová egyébként a hallgatósága is vele tart. Furcsa, hogy Deni sohasem kérdez vissza, nem helyesbít, nem pontosít soha, pedig van, amit elvileg jobban tud. Mé­g­is végig passzív – és bár a szövegből aztán olyannyira kiveszi az élőbeszédre jellemző fordulatokat, hogy Noszta szövege stílusában, mondatépítkezésében tökéletesen idomul a saját, ujjlenyomatszerűen jellemző beszédmódjához, egy-egy neki cím­zett összekötő kifejezést („azt még el kell mon­danom neked, Deni”) azért ben­ne hagy a szövegben. Talán csak azért, hogy a pár­beszéd illúziója fennmaradjon, ta­lán csak azért, hogy saját jólértesültségét és be­avatottságát hangoztassa. Noszta tör­ténete tehát Deni talált szövegekeként kerül pa­pírra, ő az, aki lejegyzi a történetet és előtte, utána, sőt közben is kommentálja. Ő a regény valódi elbeszélője, Nosz­ta csak egy idézett szereplője ennek az elbeszélésnek. Ha nem így lenne, nem tudnánk válaszolni azokra a korábbi kritikákban egyébként már felbukkant kér­désekre, hogy hogyan tudott Noszta órákon át ilyen összeszedetten és pontosan fogalmazva beszélni, ahogy az is megválaszolhatatlan kérdés lenne, Deni ho­gyan emlékezhetett erre a beszélgetésre ilyen tökéletesen. A mondatok lejegyzése és megformálása, a dramaturgia fenntartása Deni ér­deme. Az író Szilasi, a szerző De­ni, az ő elbeszélője Noszta, a főszereplő pedig Foghorn.

47999_Szilasi_Magyar Zoltán és Godó Klára fotója

Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a nagy beszélgetés egy érettségi találkozón zajlik, ahol mindig és mindenki megpróbálja értékesnek, boldognak és si­keresnek mutatni magát, még ha ehhez néha nem is szabad az igazság minden ré­tegét kibontania – ez eleve gyanúra adhat okot, ha egyébként a mindenkori egyes szám első személyű elbeszélő igazmondását eleve nem kellene megkérdője­lez­nünk. Az időbeli távolság, a személyes érintettség, az emlékezés megbízhatatlansága, a hiúság, aztán a pletykaéhség – hiszen Foghorn története ebben a közegben pletykaként működik –, a társaság középpontjába vágyás, amit épp a beavatottság-illúzió segíthet elő, ugyancsak felvet a történet „igazságával” kapcsolatos kérdéseket. Külön csavar, hogy Deni a legfontosabb kérdésben, Foghorn halálának ügyében ki is igazítja Nosztát, mégpedig a szöveg végén elhelyezett kommentárral. Ez mellesleg egy másik alapkérdést is érint: ha Foghorn valójában nem lett ön­gyilkos, miért szerepel a regény alcímében Foghorn halála? Csakis azért, mert a re­gény nézőpontja szerint Foghorn számára a munkavállalás és a lakbérfizetés bu­kást, s így a személyiség halálát jelentette. Ő ugyanis épp az a lázadó, aki inkább az utcát választotta a mindennapos munkába járás helyett, a szabadságot a biztonság he­lyett – az, hogy végül vissza kell térnie a polgári életbe, meghasonlást, betörést, ku­darcot, átvitt értelemben halált jelent. De azért nekünk, olvasóknak, nem kell ez­zel feltétlenül egyetértenünk.

A hajléktalanság ügyében valóban alapvető kérdés, lehet-e visszatérés onnan. Szi­lasi a nyolc szereplőjéből hármat visszajuttat, ami nyilvánvalóan messze meghaladja a valós lehetőségeket, ami inkább százból egy lehet. De közben azt is nyomatékosítja, hogy az érintettek többségében nincs is vágy a visszatérésre, inkább a min­dennapi élelem és az aznapi alvóhely megszerzésére van igény. A túlélésre van – holott a történethez képesti külső személőkben az a kérdés is felmerül, miért szeretne valaki még élni, ha már utcára került, miért nem lesz inkább öngyilkos, ha az élete reménytelen. Szilasi ezekre a kérdésekre is reflektál, pontosan az­zal, hogy szereplőit állandó mozgásban tartja, és a könyv ezzel az egyik túlélési stra­tégiát mutatja meg. A Foghorn által vezetett kis hajléktalancsapat túlélése és vi­szonylagos stabil helyzete a csoporthoz tartozás felfelé hajtó erején túl épp annak köszönhető, hogy a tagok nap mint nap képesek végigjárni a szállások, a koldulási és más pénzszerzési lehetőségek, illetve az ételosztó helyek közti útvonalakat. Min­dennap ugyanazt az utat, egyes állomásokhoz óraműpontossággal, szigorú rend szerint érkezve – Szilasi pedig követi az útjukat, a mondatok ritmusa érzékelteti a lépések ritmusát, a mindennapos vonulások lendületét és monotóniáját, a vá­ros térképszerűen megjelenő tere pedig az életteret. Ha néhol unalmasnak érezzük a vo­nulás leírását, akkor épp a vonulás unalmát és üres, mégis létfontosságú ru­tinját él­hetjük át. A regény szociológiai érintettségű rétege ráadásul épp azt su­gallja, hogy a városban mozogni képes hajléktalanok, azok tehát, akiket városlakóként mi is na­ponta látunk, e társadalmi csoport felső-középosztályát jelentik, ne­kik vannak egyáltalán információik a szociális eláttórendszerről, és ki is tudják hasz­nálni azt. De talán tízszer annyian élnek az erdőkben, vagy a város olyan el­du­gott helyein kalyibákban, sátrakban elbújva, vagy csak nejlonba meg rohadó ta­karókba burkolva, a normál társadalom számára láthatatlanul – az olvasók számára viszont szinte ta­pinthatóan –, ahová már nem jut el semmilyen segítség, és ahon­nan csak a gyors halál felé vezet az út. A vonulás, a jövés-menés, a mozgás tartja életben ezeket az embereket, de tartja életben a civil életbe való visszail­leszkedés reményét is, vagyis a társadalmi mobilitás reményét.

Szilasi érzékenyen, belátással és kifejezetten szépen ír erről a világról. Szépen ki­dolgozott mondatokkal a koszról és a nyomorról, mit sem törődve a használt nyelv és az ábrázolt világ ilyen nagy kontrasztjával. Láthatjuk, hogy a szemétből ki­ko­tort ételmaradékokon és a tablettás borokon élő emberek néha tényleg állati sor­ba süllyednek, de láthatjuk azt is, hogy az alapreflexek továbbra is ugyanúgy mű­ködnek: folynak a hatalmi játszmák, zajlanak a viharos szerelmek, a létszükség­letek mellett mindenki barátságra, jó szóra és gyengédségre vágyik, vannak rutinok, hisztik, rossz szokások, sőt vannak viccek is. Szilasi tárgyilagosan, szenvtelenül, tabuk nélkül, de nagyon is kidolgozott nyelven, gondosan formált mondatokkal ír, a szereplőit is így beszélteti. Sikerül nem meghatnia, nincs se szomorú vég, se happy end, nincs ellágyulás – ennél sokkal áttételesebben gondolkodtat el az oko­kon és a megoldási lehetőségeken, finomabb eszközökkel kelti fel az együttér­zést, simítja el az esetleges ellenérzéseket, vagy mozdítja ki a megrögzült előítéleteket. Jelzi például, hogy az utcai életbe is beszűrődhet a művészet, Droll néni fo­tó­kat készít, Foghorn hegedül, Anna kis, egyszerű hangszereket készít és árul, Nosz­­ta pedig a graffitiket csodálja – ők együtt pedig a kirakatokat, mert a kirakatablakban elhelyezett cipők, vagy inkább maga a kirakat mint rámázott kép is mű­tárgyként tűnik fel számukra. Az író tehát maga is segítő: felerősíti a regénnyel azok hangját, akik ugyan el tudnák mondani az életük történetét, de akiket csak ke­vesen hallanak meg. A regény próbál mellérendelő viszonyból, a hajléktalanság okát megértve, a hajléktalanok valódi szükségleteire figyelve, érzéseiket, kínjaikat, öröm­forrásaikat, vágyaikat és lehetőségeiket kendőzetlenül feltárva beszélni. Szi­lasi szereplői feltétlenül szolidárisak a hajléktalanokkal: Noszta maga is hajléktalan volt, méghozzá nagyon magas társadalmi pozícióból került alulra, Deni pedig rendőrként annak ellenére foglakozott ezzel a réteggel, hogy főnökei és a főnökök fő­nökei, tehát a politikusok egyébként rendszerszerűen a szőnyeg alá söprik az ez­zel kapcsolatos kérdéseket.

A beszélők kiválasztása épp ezért volt fontos poétikai döntés: a hajléktalanok vi­lága is olyan világ, amiről leginkább azok tudnának beszélni, akik benne vannak, még inkább azok, akik végigjárták az életforma minden szintjét, de ők, akik egé­szen alul vannak, talán már nem is élnek. Pedig a kö­zösség is alapvető megtartó erő, a közösséget pedig a folyamatos kommunikáció köti össze. A regényben a hajléktalancsapatot a belső hierarchia, a kialakult és sta­bil szerepek, az egymás iránti tisztelet, a finoman ábrázolt, testvéries osztozkodás, a másik szükségleteinek elfogadása tartja egyben, valamint az egymás iránti gyen­gédség, amelynek még a szexualitás is része. A regény az ellenponttal mutatja meg mindennek az erejét: amikor Foghorn kilép a csapatból, a tagok szétszéled­nek, és állapotuk rohamosan romlani kezd. A másik ellenpont az egykori osztályközösség, mely nem elég erős ahhoz, hogy megvédje egyik vagy másik tagját az el­szegényedéstől, ahogy a még nagyobb közösség, a város vagy az ország sem tud kel­lő biztonságot, támogatást, segítséget nyújtani az akár saját döntésükből, akár a kül­ső körülmények miatt bajba került polgárainak. A regény határozottan állást fog­lal az ezzel kapcsolatos, valóságos társadalmi-politikai kérdésekben, néhol egyéb­ként didaktikusan, esszé­sze­rűen és nem csak az elbeszélés eszközeivel.

Egy fiktív, de a valóságosra nagyon emlékeztető, bizonyos elemeiben mé­gis va­­lószerűtlen történetet olvasunk, kitalált, de akár a valóságban is elképzelhető fi­gu­rákkal, de úgy, hogy a regény az elbeszélők megbízhatóságát folyamatosan meg­­kérdőjelezi. Szilasi egy krimiszálat is beépít, ami elemeli a valóságostól a törté­ne­tet, mert az azért nehezen elképzelhető, hogy egy jómódú helyi politikus épp egy hajléktalan lányba szeret bele, és lejár hozzá a híd alá szeretkezni. Ez azért túlzásnak, regényesnek és legalább olyan meredeknek tűnik, mint a híd alá levezető töl­tésfal. Szépen kidolgozott kép a híd képe, mely már a címben megjelenik. A vá­rosi élet fontos része, de a hajléktalanok számára nem pusztán a két partot összekötő funkciója van, hiszen a harmadik dimenziója is fontos, az, hogy alá is be lehet men­ni: menedéket nyújt legalább az eső elől. A magyar nyelv egyébként is ezt a ki­fejezést használja a hajléktalanná válásra: a „híd alá kerülni” – a regény egy fontos szála, Anna tragikus története pedig a híd alatt játszódik.

szilasi_210115_4c_1_custom_1024x582

A hídhoz hasonlóan jelentőségteljes motívum a hajléktalanokra annyira jellemző nagy vászonszatyor, amelyben a mindenüket cipelik. A regény két lényeges pont­ján tűnik fel a „nagy zöld táska”, mindkétszer a be- és elfogadást jelzi, de közben az utcai élet kezdetét és végét is. Először meleg ruhákat hoznak benne, aztán pe­dig tisztát. Érdekes, hogy bár a bankkártya is meghatározó, önmagán túlmutató sze­repet kap a történetben, az inkább vesztese lesz a fontossági listának, hiszen nem sikerül vele és az általa hozzáférhető pénzzel megoldani a csoport életét, sőt vég­ső soron bajt okoz. Nem is pontosan érthető, miért gondolta az író jó ötletnek be­hozni a kártyát a történetbe: életszerűbb, hogy egy gazdag ember készpénzt ad a nyomorult szeretőjének, hiszen annak nincs úgy visszakövethető nyoma, mint ahogy a bankkártyás tranzakcióknak van – ahogy az sem világos, miért nem egy a töb­bieknek is menedéket nyújtó albérletre költi Anna a Bartáktól kapott pénzt, ami­kor az összeg arra is elég lenne. Félő, hogy Szilasi itt a szöveg élvezhetőségének tett engedményeket, a bankkártya mint tárgy a mai középosztály elengedhetetlen eszköze, ezért tartotta fontosnak mondani róla valamit, valami rosszat.

Ez az indokolatlan írói döntés azt a kérdést érinti, hogy vajon érdekes lehet-e ön­magában egy hajléktalan élete. Nem az a része, hogyan és miért lett valaki hajléktalan, mert az nyilvánvalóan érdekes és tanulságos, bár a történetek bizonyára nem egyediek, hanem nagyon is tipikusak: munkanélküliség, válás, devizahitel, az ál­lami gondozás vége, szabadulás a börtönből. De érdekes lehet-e maga a hajléktalanlét, a mindennapok megszervezése, az étkezés, a tisztálkodás, a pénzszerzés és főleg a meleg alvóhely megszervezése, a sorstársakkal kialakuló kapcsolatok tör­ténete? Azt hiszem, lehetne ez is érdekes, és az odaforduláshoz már ennek is ele­gendőnek kellene lennie. Szilasi azonban úgy gondolhatta, ez kevés, ettől nem lesz regény a regény, és kell valamilyen cselekmény is: szerelem, gyilkosság és bér­gyilkosság, álneves nyomozó, korrupció, erőszak, hídrombolás és -építés, valamint átjárás a felső és a legalsó társadalmi csoportok között. Regényesíteni igyekezett a bizonyára nagy körültekintéssel, érzékenyen, alapos szociológiai előtanulmányokkal megtámogatott történetet. Egyrészt tehát egy nagyon fontos, mondhatni, hiánypótló, gyökereivel erősen a valóságba kapaszkodó szöveget olvashatunk, de kapunk mellé egy olyan történetet is, amely több elemében is valószerűtlen. Ez­zel a regény két szintje feszültségbe kerül: a hitelesnek tűnő és a regényes, a va­ló­szerű és a valóságtól elrugaszkodott történetszál nem tudja egymást erősíteni, in­kább zavart okoz, kényelmetlenséget szül. De valahogy a reálishoz közelebbi szint az erősebb, efe­lé húz inkább a könyv. Az a szál, amelyik hajléktalanok és általában a kilátástalan sze­génységben élők iránti együttérzésre sarkall, ami tehát úgy hat ránk, hogy aztán másként járunk-kelünk az utcán, másként nézünk és gondolunk a fedél nélkül élőkre.

Amiatt kérdeztem rá az érdekesség problémájára, mert úgy érzem, az író azért ra­­gaszkodott a krimi- és a városházi szálhoz, sőt azért hoz vissza a nyolc hajléktalan szereplőjéből hármat is a civil életbe, mert szórakoztatni akar, érdekes és fordulatos könyvet, egy jó regényt szeretett volna írni, és jobban érdekelte a szöveg él­vezhetősége, mint az ábrázolt világ. Tehát nem annyira az együttérzés és a figyelemfelkeltés motiválta, mint inkább a jó téma, amelyből jó történetet lehet kreálni. Ter­mészetesen ilyesmit nehéz egy írótól számon kérni: neki nem a társadalmi szerepvállalás, nem az elnyomottak szóhoz engedése a célja, hanem elsősorban egy jó regény megírása. De az utóbbi időben megjelent, hasonló dilemmákkal szembe­sülő könyvek esetében mégis azt láttuk, hogy a szegénységábrázolásnak vannak más lehetőségei is. A Nincstelenek, az Aludnod kellene vagy az Artista más-más mó­don, de ugyanazt a választ adták: elsősorban a közegről beszéltek, a kiúttalanságról, a szenvedésről, és nem áldozták fel mindezt a cselekmény oltárán – vagy in­kább: találtak olyan történetet, amelyet ezek a szűk keretek is elbírtak.

Szilasi László: A harmadik híd, Magvető, Budapest, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/2-es számában.)

Bedecs László

szerző: Bedecs László
honlap e-mail
Bedecs László 1974-ben született Budapesten. Kritikus, irodalomtörténész, 2009 óta a Szófiai Egyetem vendégtanára. Könyvei: A példának oka (2003), Beszélni nehéz - tanulmányok Tandori Dezső költészetéről (2006), Nyelvek a végtelenhez (2009), Mi volt a kérdés? Beszélgetések költőkkel (2011), Egy lehetséges változat (2016).

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések