Alföld folyóirat - Szaturnuszi mesék
86430
post-template-default,single,single-post,postid-86430,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szaturnuszi mesék

Perzselt a késő délutáni nap. Szájharmonikázva mentem keresztül a lucernáson. A ve­tés végében erdő kezdődött. Ahogy fölpillantottam, szivárványszín legyezőformák bomlottak ki a hígkék égen.

Volt ott az erdő és a lucernás között egy elvadult szőlő is, fehérre meszelt prés­házzal. Megint a napba néztem, és kinyílt a legyező, mint egy pávafarok.

– Hány éves is voltál, amikor megjelent az első regényed?

Szúrta már egy ideje valami a jobb lábfejemet.

– Huszonkilenc – válaszoltam rövid töprengés után.

Megálltam, leguggoltam, és kibányásztam a cipőm oldalából egy kóródarabot. Igye­keztem arra tartani a mezőn, ahol viszonylag gyéren nőtt a lucerna. De ott meg a száraz növényszárak szurkálták a bokámat.

– Miért ölöd meg a hőseidet?

– Nem mindegyiket öltem meg.

Nevetés harsant a nézőtéren.

Elvettem a tenyeremet a harmonika hátuljától, és éles visítássá hajlítottam egy összhangzatot. Fölpillantottam a mérgeszölden bolyhosodóerdőre. Hosszúkás szivárványlegyező.

– Tényleg nem ölöm meg mindegyiküket.

Visszafogottabb nevetés.

– Maguktól is meghaltak volna. Ti is meg fogtok halni mind.

Kipillantottam a közönségre.

– Én is.

Ránéztem a moderátorra.

– Vagy az irodalmi hősök szerinted örökké élnek?

Beszélgetőpartnerem zavartan vigyorgott. Kedves fiú volt. Frissen borotvált arc, szemüveg mögé bújtatott, fürkésző tekintet.

– Az egyik kritikusom írt valami olyasmit a Folyamistenről – folytattam –, hogy re­méli, a regény utolsó mondatát ironikusan gondolta a szerző. Kölcsönvehetem egy pillanatra? – böktem az alacsony asztalon fehérlő kötetre. Hiányzott róla a vé­dő­borító, a könyvjelzője kívül lógott.

– Persze – bólintott a moderátor.

– Nem tudom fejből a zárómondataimat.

Elszórt kacaj.

– Tehát, így szól: Ami a helléneknél, rómaiaknál a Sors volt, a keresztényeknél a Sátán; milyen nagyszerű, hogy nekünk már egyiktől sem kell tartanunk.

Megint be kellett látnom, hogy kissé affektálva olvasok föl. Vagy ha nem affektálok, akkor hadarok, ami talán még rosszabb.

– Látom, te is aláhúztad. Igazából nem is ez a regény utolsó mondata, hiszen van még utána egy vers – mondtam álmélkodva.

– Kulcsfontosságú mondat.

– Én ezt itt véresen komolyan gondoltam – néztem ki megint a közönségre.

Vijjogni kezdett egy vércse. A hátam mögül hallottam. Kerestem a tekintetemmel, aztán megláttam; jó magasan keringett, túl az akácoson. A finomabb hangok után megint élesen megvisíttattam a harmonikát.

– Kifejtenéd ezt bővebben? Mármint, hogy pontosan mit jelent neked ez a zárómondat. Vagy nem zárómondat.

– Most már semmit – válaszoltam közönyösen. – Egy egyszerű ténymegállapítást.

Válaszolt a vércse.

– Most már valami egészen másban vagyok.

– Megtudhatjuk, miben? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a beszélgetőpartnerem.

Szuszákoltam egy darabig a harmonika legalsó lyukába, aztán kiszívtam egy egé­szen magas ívű hangot.

– Maradt a sors. De már nem a sátánnal vagy a maga leértékelődésével összefüggésben. – Szünetet tartottam. – Megbizonyosodtam róla, hogy nekem van sorsom, és kész. A többiek meg le vannak szarva.

– Akkor most magadról írsz?

– Lehet mondani. – Kinéztem a közönségre. – Sors és fikció kapcsolata érdekel. Ezek itt most mind kisbetűvel vannak.

– Hogyan? – nézett rám udvarias értetlenséggel a moderátor.

– A Folyamisten végén nagy S-sel írtam le a Sorsot és a Sátánt.

– Miért? És most miért a kisbetű?

– Hadd folytassam onnan, ahol az előbb abbahagytam – feleltem. – A két fogalom egymás elleni kijátszásában vagyok érdekelt. A küzdelmük érdekel. Sors versus fikció. Ez a két dolog nálam össze van láncolva. Egymást feltételezik. Szeretve gyű­lölik egymást, mint a szüzességüket együtt elvesztő kamasz istenek.

– A regényben, amin jelenleg dolgozol – nyomatékosította kissé tudálékosan a be­szélgetőpartnerem.

– Így van – bólogattam.

– Van ennek azért valami posztmodern… – a moderátor összeráncolt homlokkal kereste a megfelelő szót, aztán kibökte: – stihje, nem?

– Ugyan, hol van már a posztmodern? A posztmodernt én megeszem, megemésztem, kiszarom.

Néma csönd volt a teremben, ami akár azt is jelezhette, hogy ezzel a kijelentés­sel azért túllőttem a célon.

– A lehetséges életpályáim lesznek itt kibontva. Amelyeknek megvolt a lehetősége, hogy valósággá legyenek. De végül nem lettek azzá. És megint előjönnek az ál­maim, mint a Folyamistenben. Hadd olvassak föl egy verset.

Fölvettem az asztalról a válogatott verseim kötetét, a tartalomjegyzékhez lapoztam, aztán a Slovenskievro című költeményhez. Olvasni kezdtem, lassan, tagoltan:

 

Hová lesz egy le nem élt élet,

meg kell-e gyászolni azt a le nem élt életet,

hisz az enyém volt,

és nem akként vagyok most itt, kivé lett,

és nem látom be, ez mivé lehet.

 

Ahogyan a friss hó csikorog a cipőm alatt,

fogam ahogyan megcsikordul,

friss, ropogó,

és megcsikorgatom a fogamat;

ki veszt, és újra koldul,

 

és köszönöm, hogy láthatom magam,

hogy élek, így halottan:

élőn. Te zord, feltétlen,

meg-megcsikordulsz, mint fogam,

a hó, a hattyú lába dupla nyommal a jégkása-vízbe lottyan,

 

egyszer, kétszer, nyolcadszor is,

majd néhány szárnycsapás, és egy finom kanyarral

lefékezi magát.

Csak amikor nagyon szorít

a köd, akkor száll föl: csapkodva, láthatatlan.

 

– Ebben az időben még nem kezdtem nagybetűvel minden verssort – jegyeztem meg álmélkodva, majd becsuktam és visszatettem az asztalra a kötetet.

– Van ennek jelentősége? – kérdezte a moderátor.

– Minek? A kisbetűvel kezdésnek?

– Igen.

Elbiggyesztettem a számat. – Biztosan. Vagy nincs. Nem tudom.

Ittam egy kortyot a boromból. Karakter nélküli tömegtermék volt, túl gyümölcsös, jellegtelenül gyümölcsös, csak hogy valamivel leplezze a közönségességét. Ez volt a legelfogadhatóbb fehérbor a büfé kínálatából.

– Nézd – folytattam –, ha nagyon sarokba szorítanának, azt mondanám, hogy ezt az új könyvet én valamiféle intelligens képződményként képzelem el. Élőlényként. Nem pusztán szimbolikusan, hanem igazából – nyomtam meg a végét. – Va­la­mi olyasminek, ami mindent fölzabált, ami nem lettem, csak lehettem volna.

A narrátor bólogatott, mint aki mindent ért. Följogosítva éreztem magam, hogy foly­tassam a monológot.

– A második verseskötetemet, a Fehér Daloskönyvet én testetlen könyvként kép­­zeltem el annak idején, egy könyv ideájának, persze erős összefüggésben a ben­ne lévő szerelmes versekkel, amelyekben a szerző mélységesen vágyódik egy test­re, egy valódi testre. Történetesen egy lány testére. Elérhetetlen a számára. Ezért is volt, hogy nem akartam fizikai formában megjelentetni ezeket a verseket, ezért tettem ki őket az internetre.

– A saját weboldaladra.

– Igen. Akkoriban még nem indult be nálunk az e-könyv biznisz, és táblagépek sem voltak a piacon. Miután többen jelezték, hogy nem igazán szeretnek monitoron verseket olvasni, végül is föltettem az oldalamra PDF-ben is a kötetet, hogy egy­szerűbb legyen a nyomtatás. Amivel tulajdonképpen beismertem a kísérletem ku­darcát, legalábbis praktikus szinten; elvi szinten nem. Később aztán, amikor meg­­keresett egy kiadó, már én is akartam, hogy a Daloskönyv könyvalakban is ki­jöjjön. Akkor már mindegy volt.

Vártam kérdésként a miértet.

– Csak e-könyvként adod ki az új regényt? – kérdezte a moderátor.

– Nem, dehogy. Könyvtárgyban gondolkodom. Olyan könyvtárgyban, aminek van egy őspéldánya. Ami még nem könyv. Már nem könyv. De beszéljünk inkább más­ról, jó? – mondtam elbizonytalanodva. – Erről a formaproblémáról nem na­gyon akarok most többet mondani.

– Mert még nincs kész a regény?

– Így van – hódoltam az éleslátásnak álcázott empátia előtt.

– Rendben. Említetted az előbb az álmokat mint analógiát. Mint a meg nem élt tör­téneteid analóg formáját.

Bólintottam. Ittam egy korty bort. Aztán fölvettem az asztalról a Folyamistent. Míg lapozgattam a könyvet, azt mondtam:

– Megint a Folyamisten epilógusából fogok olvasni, mint az előbb. Abból az epi­lógusból, amit többen kidobattak volna velem a könyvből – mondtam mosolyra húzódott szájjal. Hadarva kezdtem bele:

– Az álmok kollektív emlékezete sem szükségtelenebb, sem valószerűtlenebb, sem fik­tívebb nem volna, mint magáé a történelemé. Már csak azért sem, mert emez fo­ly­amatosan át- és átüt az utóbbin; jobbára láthatatlanul, de ha itt és ott mégis va­lamiféle nyomot hagy, úgy rögtön azt a benyomást kelti, hogy kettejük közül az övé a folyamatos mély szólam. Kettejük alkalmi és radikális egymásra másolása, a tiszta ész álma persze szörnyeket szül; avagy a természetben rögzött babona társadalmi manifesztálódását. Az álomkollázs megmintázása során az merült föl bennem, ugyan miért ne tekinthetném a mindenkori társadalmat puszta fikciónak, sőt, ko­holmánynak, amit gyáva írók ötöltek ki, valahogy úgy, mint a kultúra fogalmát a gö­rögöket feltétel nélkül csodáló latinok.

Becsaptam a könyvet.

– Én bátor író vagyok – mondtam. – Most már tényleg bátor vagyok.

Mintha csak magamnak bizonygatnám.

Fölértem az elvadult szőlő aljáig. Egy rézsűs vadcsapáson átvágtam a nadrágom után kapkodó szederindák között.

– Hallhatunk valamit ebből a készülőszövegből is? – kérdezte a moderátor.

– Persze – feleltem.

(Megjelent az Alföld 2017/1-es számában.)

(Borítókép: Bárkaonline)

Lanczkor Gábor

szerző: Lanczkor Gábor
honlap e-mail
Lanczkor Gábor 1981-ben született Székesfehérváron. Többek között Solitude- és Móricz Zsigmond-ösztöndíjjal, Gérecz Attila-, Faludy György-, Sziveri János- és Gundel művészeti díjjal kitüntetett író, költő, műfordító. Kötetei: A tiszta ész (2005), Fehér daloskönyv (2007), Vissza Londonba (2008), A mindennapit ma (2010), Hétsarkúkönyv (2011), Folyamisten (2014), Apás szülés (2016). 2015-ben Caravaggio című verséért elnyerte a Salvatore Quasimodo-emlékdíjat.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések