Alföld folyóirat - Nem félni tilos
86355
post-template-default,single,single-post,postid-86355,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nem félni tilos

Pornó – Feleségem története

A XI. DESZKA Fesztivál ötödik napján két Visky András-dráma színpadi adaptációjával is találkozhatott a közönség. Ám amíg a Júlia című, Ráckevei Anna csodálatos színészi képességeiről tanúbizonyságot tevő egyfelvonásos produkció tartja a monodráma műfaji jellemzőit, a PornóFeleségem története című Visky-műből készült előadás – a darabban megfogalmazottak minél hangsúlyosabb, a nézőket szinte már sokkoló kifejezése érdekében – a dokumentumdráma stílusjegyeit magán viseli.

Majdnem húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Visky András az 1989 őszén és telén Romániában megélt személyes, családját érintő drámáját, harmadik gyermeke magzati korban történő elvesztését papírra tudja vetni. Az apropót ehhez egy 2008-ban a Nemzeti Színházban meghirdetett drámapályázat szolgáltatta, amely a bibliai tízparancsolat egyikének színdarab formájában történő kidolgozására szólította fel a szerzőket. Visky András egyfelvonásos darabjának címét olvasva talán arra gondolhatnánk, hogy a 6. parancsolatra helyezi az írásában a hangsúlyt, de szövege középpontjában nem a 6., hanem a 8., a Ne lopj! parancsolat áll. A Pornó cím ugyanis ezúttal nem a paráználkodásra utal, hanem egy fedőnevet: egy titkosrendőrség által megfigyelt asszony aktákban szereplő fedőnevét takarja.

Azt a nőt akarták ezzel a névvel ellehetetleníteni 1989 Romániájában, aki minden szempontból rendszerellenesnek bizonyult: azon túl, hogy a ’80-as évek Bukarestjének utcáit ellepő nincstelen gyermekeknek utcaszínházat csinált, s nemcsak szórakoztatta, de etette és itatta is őket, egész lényével: jelenségével, habitusával, gondolkodásmódjával gyanúsnak bizonyult. Nem volt hajlandó félni, amikor a társadalom arra volt berendezkedve, hogy „nem félni tilos”, s hivatását, a színészetet minden körülmények között se adta volna fel. Ahogy fogalmazott: „azért, hogy színésznő lehessen, mindent elvisel”. Mert abban lel szeretetre. S ő is ezáltal szeret.

20161017-DSC_9439CL

A hatalom pedig mindezt szisztematikusan el akarta lopni tőle. Szisztematikusan, módszeresen, kegyetlenül. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának ebből a drámából készült színdarabja ennek az embert ellehetetlenítő lopásnak a történetét tárja elénk hihetetlenül hatásos színészi játékkal és színpadi effektusokkal, egy nagybőgő vészjósló hangjainak folyamatos kíséretében. Ahol már rögtön az első, kezdő jelenet megtöri a monodráma stílusjegyeit: egy fiatal nőt (Albert Csilla) látunk a színpadon, aki mindenféle kacat között turkálva ruhát keres magának: mint az később kiderül, az épp aznapra szükséges, aktuális fellépő ruháját. A kacatok mellett azonban – a műfajhoz képest szokatlan módon – a háttérben ott áll a másik, vagyis a nagybőgőn játszó Antal Attila, és még valaki. Egy Picur névre hallgató csontváz, akinek legalább akkora – személyes – szerepe lesz a darabban, mint a színművészt játszó színésznőnek. Miután értesülünk arról, hogy az asszony hogyan gyűjti maga köré nap mint nap az utcagyerekeket, az általa „kis koszosoknak” hívott szerencsétlen sorsú apróságokat, s hogy egy Anti nevezetű öregember hogyan szolgáltatja az előadásaihoz a fényt és a technikát (Anti a másikkal ellentétben nincs ugyan a színpadon, de a nő folyamatos párbeszédet folytat vele, pontosabban vele is), egyszer csak épp Antitól fogunk értesülni arról, hogy a nőnek figyelik minden lépését, lehallgatják, felvételeket készítenek róla. Nagyon hatásos megoldás, hogy Anti színpadra vetített fénye és a „szekusok” vakujának fénye egyfelől érkezik ugyan, de az asszony reakcióiból mindenki tudja és érzi, melyik az, amelyik a gyerekeknek segítő, őket szolgáló színésznőt világítja meg, s melyik az, amelyik a megfigyelt személyre irányul.

20161017-DSC_9524CL

Mivel az asszony egyáltalán nem törődik vele, hogy valakik árnyékként követik, ezzel a magatartással még tovább bőszíti a hatóságokat. A monodramatikus jelleg újabb színpadi megoldással oldódik, amikor ezt a felbőszült hatóságot is észleljük, mégpedig a dokumentumdrámát időző módon: a kacatok, a másik, Picur, Anti és a nő mögött egyszer csak „nagytotálban”, Bukarest utcáinak képét idéző, egész falnyi kivetítés társaságában a besúgó, egy Kispap fedőnevű ember hangját kezdjük hallani, aki elmondja, hogy eddig mi mindent tudott meg a Pornó fedőnevű célszemélyről és tevékenységéről. A technikai megoldás azért bravúros, mert a hatalmas kép és a piciny színpad közötti méretbeli különbség a hatalom mindent elnyomó, mindent maga alá gyűrő természetét is szimbolizálja. S ettől kezdve folyamatosan váltja egymást a nő monológja és a maga mellé képzelt emberekkel folytatott párbeszéde, valamint a besúgó bejelentkezése. Az ellenpontozásos módszer azért kiváló, mert az egyre sűrűbb Kispap-jelentések a hatalom zabrálásáról is árulkodnak: arról, hogy tényleg mindent el akarnak ettől a nőtől lopni. Poloskát helyeznek el a lakásában, ahol azzal az Emberrel él, akitől addigra már gyermeke is fogant. A nő iránta szerelméről szintén az Emberrel folytatott képzeletbeli párbeszédekből értesülünk, ami Albert Csilla remek színészi teljesítményét tükrözi: minden általa megszólítottat más-más hangon tud megjeleníteni. Ám a hatalom nem tétovázik: a gyermeket váró nőtől először az Emberét veszik el, akit elzárnak előle, bezárnak egy lépcsőházba, s aki, mivel „lefelé már nem mehet, fölfelé megy”, és végül leugrik az épület tetejéről. Miközben a magzat minden körülöttük zajló borzalom ellen azzal tiltakozik, hogy folyamatosan vérezteti az anyját.

20161017-DSC_9568CL

Ám az anyjában lakozó szepszises magzat ellenére, a mindentől és mindenkitől való megfosztottsága ellenére ezt a nőt egyvalamitől, a szabadságától mégsem lehet megfosztani. S továbbra sem fél. Hogy miért nem? Azt Picurhoz, a csontvázhoz fűződő filozófiája érteti meg velünk: a diktatúrában mindenkinek bele akarnak nézni a koponyájába. Csakhogy nem tudják – mert nincsen Picurjuk –, hogy a csontvázéhoz hasonlóan minden ember koponyája üres. Abban és ott nem találnak semmit. Az igazi értékek, a valóban ellopható kincsek a szívben őrződnek. Azt pedig a legvérmesebb, a bukása előtti hetekben talán még a szokásosnál is kegyetlenebb hatalom sem képes kitépni.

Visky András: Pornó – Feleségem története; Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat, Víg Kamaraszínház, 2017. március 31.

Rendező: Visky András; a főszerepben: Albert Csilla

A képeket Czinzel László készítette.

Gyürky Katalin

szerző: Gyürky Katalin
honlap e-mail
Gyürky Katalin 1976-ban született, irodalomtörténész, műfordító. A Debreceni Egyetem magyar-történelem-orosz szakán végzett, Dosztojevszkij művészetéből szerzett doktori fokozatot. Kutatási területe a klasszikus és kortárs orosz próza, illetve más, szláv nyelvterületeken megjelent regényekkel is foglalkozik. Írásai és novellafordításai az Élet és Irodalom, az Új Könyvpiac, a Kalligram, a Jelenkor és az Irodalmi Szemle hasábjain jelennek meg.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések