Alföld folyóirat - Múltunk — kortárs rálátásban
86383
post-template-default,single,single-post,postid-86383,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Múltunk — kortárs rálátásban

XI. DESZKA Fesztivál

Fortélyos félelem igazgat minket” – e József Attila-verssor motoszkált végig a fejemben, miközben a kortárs magyar drámáért Debrecenben, a Csokonai Színházban idén 11. alkalommal megrendezett DESZKA Fesztivál előadásait néztem. „S nem csalóka remény” – folytatódik a költemény (Hazám), de ez olyan nagyon már nem áll azokra a (közel)múltunkat feldolgozni szándékozó darabokra, amelyek az idei fesztivál repertoárjának egyik tematikus egységét képezték. A „remény” sokkal inkább a másik blokk, a szintén a múlttal megbirkózni igyekvő, női sorsokat bemutató darabok meghatározó jegyeként értelmezhető.

A 11. DESZKA Fesztivál huszonhat előadása közül számos olyan hazai és határon túli produkciót láthatott a közönség, amely a (közel)múlt mindeddig feldolgozatlan, s számos ma is feltáratlan összetevője miatt teljes mértékben talán soha fel nem dolgozható részletével foglalkozik. Ezek az előadások azt érzékeltetik velünk, hogy a múlt elemeinek feltáratlan és titokzatos jellege miatt mind a mai napig félünk vele szembenézni, ám ha mégis legyűrjük a saját félelmünket, nem mást, mint a múlt borzalmait megélt embertársaink rettegését láthatjuk magunk előtt. S érdekes módon a DESZKA záró előadásából, Dragomán György Kalucsni című írásából készült, Visky András rendezte színpadi adaptáció volt az, amely ráerősített erre a kétoldali félelemérzetre, s lehetővé tette, hogy visszafelé olvasva még inkább átérezzük az egész héten látott darabok rettegésszintjét. A történet a nyolcvanas évek Romániájában, egy értelmiségi család panellakásában játszódik, igazi „retró” díszletelemek között. Az írással foglalkozó családapa, Gyuri hatóságoktól való félelme uralja az egész család hangulatát, miközben az orvos feleség – szintén kétségbeesésében – mindent elkövetne annak érdekében, hogy útlevelet kapjanak, s elhagyhassák az országot, maguk mögött tudva a folytonos házkutatásokkal terhelt életüket. Ám a félelem megbénítja őket. Gyakorlatilag nem tesznek semmit, pontosabban, a férj még azt a hibát is elköveti, hogy épp a „főszekus” lányával kezd viszonyt, akit teherbe is ejt. A szekus haragját a nagymama próbálja enyhíteni, csak épp erre irányuló kísérlete egy modern Iphigeneia-történetet fog eredményezni: az unokáját dobja oda szexuális értelemben, őt áldozza fel annak érdekében, hogy elhagyhassák végre az szülőhazájukat. A hatalomtól való rettegés tehát nem ismer sem Istent, sem embert, sem hazát, sem családtagot – összegezhetnénk az előadás mondandóját. S ez a mondat igaznak tűnik a Katona József Színház Ménes Attila írta és Máté Gábor rendezte, Tar Sándor életrajzának elemeit feldolgozó Bihari című produkciójára is, ahol a hatalom a főhőst, Sándort azzal tudja megfélemlíteni, hogy ország-világ, de még az édesanyja előtt is feltárja a múlt rendszerben az egyik legnagyobb bűnnek vélt másságot, a fiatalember homoszexualitását. Ám a „fortélyos félelem” itt már nem pusztán menekülésre készteti a hőst, hanem sokkal súlyosabb elhatározásra, a hatalommal történő lepaktálásra: titka kifecsegését megakadályozandó a hős képes aláírni a beszervezési nyilatkozatot, s besúgóvá válni. Az előadás mindezen túl a hatalom képviselőinek korruptságára, „bunkóságára” s határokat nem ismerő kegyetlenségére is rávilágít. Na meg arra, hogy nem kevésbé fél a hatalom maga sem. A mindent és mindenkit átható besúgórendszer ugyanis felfalja önmagát: már senki sem lehet biztonságban, már senki sem tudhatja, hogy mikor és ki hallgatja le, s mi a célja a vele történő – ártatlannak tűnő – beszélgetésnek.

kalucsni_bi-1525

A hatalom rettegésének érzékeltetésére kiváló példa a szintén Visky András írta és rendezte, önéletrajzi elemekből táplálkozó Pornó – feleségem története című előadás, amely a szocialista éra besúgóktól hemzsegő, a megfélemlítés összes eszközével élő hatalom „utolsókat rúgásairól” tanúskodik. 1989 őszén és telén játszódik ugyanis Romániában a történet, amikor és ahol a Bihari című darabban szereplő Sándorhoz hasonlóan egy a hatalom sémáiba semmilyen szinten bele nem illő színésznőt figyeltet meg a titkosrendőrség. S az, hogy már a fiatal nő egyébként ártatlan tevékenységét is, azaz a nincstelen gyerekek sorsát egyengető utcaszínházi ténykedését is rendszerellenesnek, veszélyesnek és felforgatónak látja a rendszer, egyértelműen arról árulkodik, hogy tudja és érzi: ütött a végórája, s már nagyon kevés ideje maradt arra, hogy hatalmával visszaélve kegyetlenkedjen. Sőt, arra is, hogy megússza elszámoltatás nélkül, ép bőrrel.

S ha az eddig említett darabok a kisember kontra hatalom szembeállásáról tanúskodtak, szintén a sajátos félelem bemutatása volt a központi témája azon DESZKÁ-s előadásoknak is, amelyek egy családon belül kérik számon a rettegés vezérelte elvtelen és dicstelen cselekedeteket. Esterházy Péter utolsó színpadra szánt műve, a Mercedes Benz azon túl, hogy szinte egész történelmünk feldolgozását tűzi ki célul az Úr és Lucifer között megköttetett új paktumon keresztül, a darab (a Javított kiadás folytatásaként is értelmezhető módon) megpróbálkozik – a főhős grófot a szerző alteregójaként láttatva – szembenézni az apa besúgó mivoltával. S az apa (és most már sajnos Esterházy Péter) halála miatt is ténylegesen feldolgozhatatlan múlt feldolgozására a darab szimbolikus, sokat mondó megoldási lehetőségeket vázol fel előttünk: „Ha élnél apám, meg kellene ölnöm téged. Vagy most kezdődne a megbocsátás lassú, hosszú, nehéz processzusa. Az áruló megmentése.” A szlovák nyelvű, ezért a fesztivál egyik kuriózumaként számon tartott, a pozsonyi Nemzeti Színház megvalósította produkció azt üzeni számunkra: akármelyik megoldást is választja (választaná) a gróf, az bátorságra, nem pedig félelemre vallana a részéről.

A félelem és a bátorság furcsa elegyét tapasztalhattuk a Bartis Attila írta és életében először ő maga rendezte darabjának főhősénél, a Rendezés Jánosánál is. A rendező János darabjának témája a saját élete – visszafelé, a halálától kiindulva –, azokkal a szereplőkkel a színen, akikkel a magánéletében is kapcsolatban áll(t). S Jánosnak – mindeddig titkolt ügynökmúltja miatt – nyilván van félnivalója attól, ha az életéről szóló darab színrevitele közben kiderül róla az igazság. De pökhendiségében, „Istent játszó” helyzetében nem is gondol bele mindebbe: ő sokkal inkább a saját sérelmeit akarja megtorolni a többieken a múltbéli történések újrajátszatásán keresztül. Van bátorsága felhánytorgatni a múltat, ám ki is derül róla minden. Ő az, akiről azt mondhatjuk: jobb lett volna, ha fél egy kicsit. Ha nem annyira vakmerő. Kollégái és családtagjai ugyanakkor épp az ő félelmének hiányában szembesülhetnek végre a letaglózó igazsággal.

161017_1320x

Amíg a hatalommal szembeni félelem – láttuk – egyéb körülmények között talán soha nem vállalt cselekedetekre jogosít, annak hiánya – s itt nem János vakmerő pökhendiségére gondolok, hanem a nemes bátorságra – hatalmas személyiségmegőrző, integritásképző tényezőként van jelen a múltban. A régmúltban éppúgy, mint a közelmúltban. Ezt két – tematikája szerint párhuzamba állítható – előadás láttatta velünk. A Shakespeare királynője című, a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata játszotta produkcióban I. Erzsébet zsarnoki, az országa bel- és külpolitikája mellett a kultúra minden szféráját is irányítani óhajtó hatalmával szemben ott áll az írói zsenialitás biztosította szabadság és bátorság. Amely feljogosítja Shakespeare-t arra, hogy ne politikai megrendelésre készült bóvlikat gyártson, hanem örökérvényű műveket, még akkor is, ha ezzel az uralkodónál – aki kegyetlensége folytán bármire képes – esetleg nemcsak kegyvesztett lesz, de az életével is játszik. Ám Shakespeare-nek van tartása. Ahogy volt tartása és bátorsága annak az Eörsi Istvánnak is, aki az élete legnehezebb szakaszát – a börtönben töltött éveit – írta meg Emlékezés a régi szép időkre címmel, amely művet a fesztiválon monodráma formájában az Örkény István Színház oszlopos tagja, Znamenák István előadásában tekinthetett meg a közönség. Az 1957-ben az ’56-os tevékenységéért öt, majd másodfokon nyolc évre bebörtönzött fiatalember bátor szókimondása, a börtönéletben és kint, a szabad életében zajló konszolidáció árnyoldalainak és borzalmainak a kendőzetlen felvázolása még 1986-ban, a mű papírra vetésének idején is hőstett volt. Ennek a műnek a szemtelen, a hatalomtól már nem tartó, mert a halál torkában már a félelem értelmétől is megfosztott szerzőjét hitelesen, a szövegben megfogalmazottakhoz hű „szemtelenséggel” tárta elénk a fesztiválon Znamenák. Azt mutatta meg, amit Shakespeare is: így is lehet élni, így is lehet írni a hatalommal szemben.

De a legnagyobb bátorságról a nők tettek bizonyságot ezen a fesztiválon. Pontosabban az ő hatalommal szembeni bátor kiállásukat felvázoló előadások. Rájuk igaz a József Attila-féle „csalóka remény”: ők azok, akik bízva a sorsuk jobbra fordultában, a szerelemben vagy pusztán az életerejükben, a legvégső elkeseredésükben ezek egyikébe mint utolsó szalmaszálba bele tudtak kapaszkodni a hatalommal folytatott legádázabb küzdelmükben. A bátor nők között feltétlenül meg kell említenünk a Kalucsni tizenhat éves Annamariját, aki – szemben a családja gyávaságával – merte odaadni magát a „főszekusnak” – épp a családját megmentendő. De ott a Pornó – feleségem története című előadás főszereplő színésznője is, aki mer nem félni akkor, amikor „nem félni tilos”. Erről a hatalmas bátorságról tanúskodik a szintén Visky András írta, szintén önéletrajzi ihletésű, édesanyja sorsát és a saját gyermekkorát feldolgozó Júlia című monodráma is, ahol a hétgyermekes édesanyát játszó Ráckevei Anna megrendítően szép előadásában arról győződhettünk meg: a szerelem a bebörtönzött férj és a Jóisten iránt érzett szerelem és a hét gyermek iránti felelősségérzet és szeretet a legnyomorultabb körülmények között is képes éltetni a nőt, az anyát, Isten bárányát.

_JAN7621

A soha fel nem adás motívumát azonban más nősorsokat ábrázoló előadásban is megtapasztalhattuk. Az ’56-os tematika miatt az Eörsi-darab után közvetlenül bemutatott Pali című monodráma a címe ellenére csak közvetetten, a mai is élő feleségen, Gyenes Judithon keresztül szól az egykori ’56-os hősről, Maléter Pálról. Sokkal inkább beszél magáról a feleségről, az ő szubjektív beszámolójában ’56-ról, valamint a forradalmat megelőző és az azt követő szerelmükről és házasságukról, s férje elvesztéséről. A Palit nézve a síron túl is tartó, mindmáig reményt adó szerelemmel, ennek a szerelemnek az erejével találkozhattunk Szamosi Zsófia szívbemarkolóan hiteles közvetítésében.

A hatalom aljas módon épp az ilyesfajta szerelemben rejlő erőt próbálja kihasználni, a maga oldalára fordítani Zelei Miklós Hubertusz című drámájában, amelyet a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadásában, Berettyán Nándor rendezésében láthatott a fesztivál közönsége. A huszonöt évet élt ’56-os hős, Montág Ernő szerelmét, Kapás Julit teszi itt próbára a hatalom: a közben Amerikába disszidált, mert tévesen eltemetett szerelmes férfi Újvilágból történő hazacsábítása a Julira kiszabott feladat, s így épp a szerelem erejét felhasználva tudná a hatalom a fiatalembert ismét kézre keríteni. Az előadás ily módon komoly erkölcsi kérdéseket feszeget: meddig tiszta a szerelem, s mikortól csaljuk meg, intellektuális értelemben is, a párunkat? Meddig cselekszünk pusztán a szerelmi érzéseinktől vezérelve, s ez mikortól számít az önös érdekeinken túlmutató árulásnak?

Hasonló kérdéseket a magánélet szintjén is feltett számunkra a DESZKA Fesztivál idei repertoárja, szintén egy női sors láttatásán keresztül. Závada Pál a megírása óta szinte kultikussá vált nagyregényét, a Jadviga párnáját a Csokonai Színház társulata Mezei Kinga rendezésében vitte színre, ahol a főhős, Jadviga a rákényszerített házasságában vergődve próbálja megőrizni integritását, miközben tudna ő szeretni, csak épp nem azt, akihez hozzáadták. A szerelem visszautasításának képességéhez pedig – ugyanúgy, mint a megőrzéséhez – óriási bátorság kell, illetve a férjtől – a zárt közösségben mégiscsak a nő felett hatalmat gyakorló úrtól – való félelem hiánya. A Sárközi-Nagy Ilona megformálta Jadvigában ez mindvégig megvan, sőt, egyre inkább erősödik.

IMG_1203

A (közel)múlt eseményeit feldolgozó daraboknak mintegy a tükrében az idei fesztiválon láthattunk néhány mai, a jelenkori magánéleti és társadalmi problémáinkkal foglalkozó előadást is. S a repertoárt végignézve ki lehet jelenteni, hogy a mai problémák nem másként, mint a múltbéli feldolgozatlan traumák és félelmek következményiként, egyenes összefüggéseiként értelmezhetők. A múltbéli félelmek modernkori feldolgozásának lehetőségeiből és módszereiből kínált számunkra egy csokorra valót a szívszorító Addikt című előadás, amely egy drogrehabilitációs központban játszódva azt tárja elénk, hogy a szüleik által magukra hagyott fiatalok, akik senkitől sem kaptak válaszokat az élet nagy kérdéseire, a kérdéseiktől is félve miért és hogyan lesznek a különböző függőséget okozó szerek rabjaivá. S fájdalmas, de valóságos tény, hogy ahogyan a Pécsi Nemzeti Színház társulata előadta, Anger Zsolt rendezte darabban, úgy a valóságban is ezeknek a válaszok nélkül hagyott fiataloknak a kiútja sokszor az öngyilkosság – rehabilitáció ide vagy oda. A FÜGE Produkció Pass Andrea rendezte Napraforgó című előadásának szereplői ugyanezen problémákból kiindulva a mikrokörnyezetüket, a családjukat mérgezik: hallgatásukkal, elfojtott indulataikkal, ilyen-olyan mondvacsinált és produkált betegségeikkel önmaguk és a mellettük élők életét teszik tönkre, miközben nem volna másra szükség, csak egy alapos és mindent feltáró beszélgetésre.

A múltbéli feldolgozatlan traumák a jelenünkben különféle ideológiákba, ideológia síkon mozgó gyűlöletkeltésbe is átfolyhatnak, amiről az Idegenek – négy politikai gyerekdarab című, egyáltalán nem gyerekeknek szóló produkció számolt be, ahol napjaink migránsproblémája a kirekesztés, a másság el nem fogadása tükrében értelmeződött a színpadon a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulatának román nyelvű játékában. Az idegengyűlölet távlatából volt érdekes nézni a Kutyaharapás című koprodukciós, Szikszai Rémusz rendezte előadást is. A Quentin Tarantino kultikus filmje (Kutyaszorítóban) nyomán készült műben egy bankrablás kellős közepébe csöppentünk, ahol ugyan mindegyik bankrabló magyar, de van, aki Romániából, van, aki Szerbiából, van, aki Ukrajnából, és van, aki a Felvidékről érkezve az. Az anyanyelvük tehát közös, de az útlevelük nem. S a közös nyelvük ellenére más-más kultúrájuk és szociális hátterük megléte az oka annak, hogy egymástól merőben eltérően reagálnak az összezártságuk miatt kialakuló konfliktusokra. Az idegek pattanásig feszülnek, ám végül mégis kimondatik az IGAZSÁG. Az az igazság, amelynek kimondásától a múltban és a jelenben egyaránt félünk – vonhattuk le a következtetést a DESZKA Fesztivál repertoárját végignézve.

Kutyaharapas_06

A kortárs drámáért létrejött találkozó azonban a GÖRDESZKA programsorozat keretében a fiatalabb nézőkről sem feledkezett meg. A felnőtt előadások tematikáját követve a fiataloknak szóló műsortárból sem maradhatott ki a hatalom torzító jellegének bemutatása., mégpedig a jól ismert Grimm-mese, Az aranyhalacska, avagy a halász meg a nagyravágyó felesége Kuthy Ágnes rendezte és a kecskeméti Ciróka Bábszínház előadta darabján keresztül. Ahol a halász nem, a felsége viszont annál inkább kihasználja a tengerből kifogott aranyhalacska ajánlatát: azt, hogy az életéért cserébe minden kívánságukat teljesíti. S az asszony mind többet és többet akar… A debreceni Vojtina Bábszínház pedig, szintén Kuthy Ágnes rendezésében azzal A só című mesével várta a négy éven felüli színházkedvelőket, amelyben a király szeretetéhségének csillapíthatatlanságával és annak következményeivel szembesülhettek az apróságok. Ám a fesztivál szervezői idén is gondoltak a kamaszokra is, amikor a Peter című tantermi nevelési előadáson keresztül ismertették meg a fiatalokkal a korai kiégés, valamint a Pán Péter-szindróma jelenségeit, vagy amikor Az időnk rövid története című Gimesi Dóra-mesét feldolgozva egy bábjáték formájában érzékeltették az öregedés kamaszoktól ugyan még messze lévő, de a nagyszüleik miatt a fiatalokhoz is közel hozható témáját. A Tengely Gábor rendezte, Csokonai Színház előadta Hessmese pedig a felnőtteknek szóló produkciók örök szerelemre vonatkozó tematikáját folytatva és kiegészítve azzal szembesítette a kamaszokat, hogy kisiskolás kortól aggastyán korig bármikor lehet az ember szerelmes. Csak hinni kell benne.

XI. DESZKA Fesztivál – A kortárs magyar drámáért, Csokonai Színház, Debrecen, 2017. március 27.–április 2.

Borítókép: Andrej Čanecký (Mercedes Benz című előadás)

Gyürky Katalin

szerző: Gyürky Katalin
honlap e-mail
Gyürky Katalin 1976-ban született, irodalomtörténész, műfordító. A Debreceni Egyetem magyar-történelem-orosz szakán végzett, Dosztojevszkij művészetéből szerzett doktori fokozatot. Kutatási területe a klasszikus és kortárs orosz próza, illetve más, szláv nyelvterületeken megjelent regényekkel is foglalkozik. Írásai és novellafordításai az Élet és Irodalom, az Új Könyvpiac, a Kalligram, a Jelenkor és az Irodalmi Szemle hasábjain jelennek meg.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések