Alföld folyóirat - Jókai a „változékony” időben
86425
post-template-default,single,single-post,postid-86425,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Jókai a „változékony” időben

„…író leszek, semmi más…”. Irodalmi élet, irodalmiság és öntükröző eljárások a Jókai-szövegekben

A kötet végén áll Hansági Ágnes tanulmánya: A magyar Bouvard és Pécuchet – Egy ember, aki mindent tud? Meghökkentő ötlet: Flaubert utolsó, befejezetlen re­gé­nyéhez mérni Jókai Mór nem is igazán jelentős szatirikus kisregényét (Egy em­ber, aki mindent tud?) azon az alapon, hogy mindkét szöveg olvasható a „dilettáns” születését elbeszélő narratívaként. (A „dilettáns” ezúttal a modern tömegmédiumok, a printmédiumok „termék”-ét jelenti.) Mindkét regény tárgya az, hogy a könyv, az újságok, a könyvtár nem kellőképpen szelektív használata olyan mediá­lis hálózatot teremt, melynek az emberek válogatás nélkül mindent elhisznek: „A fő­hősök számára mindkét regényben modellé válik a napilapok és könyvek piaca: a tudáshoz, tudományhoz való viszonyukat ennek mintájára képzelik el.” (219.) A ki­­bontott párhuzam azonban túlmutat önmagán: az autodidaxis veszélyei nem csak a széles kínálattal nem boldogulókat érintik, hanem egy másfélszáz éves fo­lya­­ma­tot (a felvilágosodástól a technikai forradalmon át a 20. századvégbe torkolló mo­der­nizációig) tesznek mérlegre, mellyel véglegesen a posztmodern számol majd le.

iro_leszek_semmi_mas

Ebből a szempontból az összehasonlítás nagyon is termékeny. Mert bár roppant távol áll egymástól a két mű írói módszer, emberszemlélet, gondolkodásmód dol­gában, a viszonyítás nagyon is távlatos. Miután 1970 táján vagy attól kezdve a poszt­modern felmondta ennek a „nagy történet”-nek az érvényességét, milyen ta­nul­ságokkal szolgál Flaubert és Jókai ez ügyben? Míg ugyanis Jókai több művének (Fe­kete gyémántok, Eppur si muove) jövőlátomásában változatlanul bízik a világ (de legalábbis a magyarság) előbbre jutásában, addig Flaubert szkepszise általános. Amit tehát Rousseau-tól Leninig különböző formában jövőbizalommal hirdettek (ha­la­dásról, osztály- és vagyonkülönbségeket eltörülő szellemi, erkölcsi emelkedésről), az Flaubert szemében elveszítette vonzerejét. Jókai viszont a magyar nemzet (relatív) függetlenségének és magára találásának reményében szilárd jövőhitet sugall mű­veltségről, iparosításról, nemzeti összefogásról stb. A „grand récit” tehát végleg ér­telmét veszíti Flaubert-nél 1880-ra, viszont a magyarság felemelkedésének ga­ranciájaként működőképesnek kell mutatkoznia Jókainál. Ha ebben az irányban fej­lesztjük (módosítjuk?) Hansági Ágnes párhuzamát, akkor a tanulmánykötet több kér­dése is majdnem rendszert alkotva jelez új eredményekhez vezető utat.

Az Előszó a mai mediális „robbanás”-nak s Jókai kora hasonló folyamatainak kö­zös vonásait jelöli meg aktualitás gyanánt, joggal. Aligha vonható kétségbe, hogy a mai mediális „forradalom”, a hagyományos elbeszélhetőség válsága is kö­zel visz Jókaihoz, akinek regényhősei valami hasonló átalakulás részesei (vasút, tö­megtájékoztatás, fénykép, folytatásos regény), ámde nemcsak az analógiák, az el­térések is elgondolkodtatóak. Annak idején a fényképezés elterjedése új funkciókkal gazdagította a festészetet, a „tömegirodalom” mellett az elit művészet is új len­dületet kapott (Flaubert-től Proustig és tovább). Ahogy majd a film a 20. század má­sodik felére már nem háttérbe szorítja a színházat, hanem kiemeli azt, amiben az ókor óta helyettesíthetetlen.

A mediális „robbanás” következményeinél azonban szélesebb a kötet láthatára. Fried István a végzetdráma nyomait kutatja a Párbaj Istennel című Jókai-elbeszélésben a reá jellemző imponáló olvasottság és ötletgazdagság birtokában. Vele még vitázni is gondolatébresztő: szerintünk például Camus Félreértés című 1949-es drá­májának több köze van az antik sorstragédiához, mint a romantikus rémtörténethez (16–17.). Szilágyi Márton (Jókai, a pályakezdő novellista) a szokásos gondossággal, meggyőző erővel érvel. Viszont hiába várjuk tőle azon – bizonytalan – meggyőződésünk megerősítését, hogy Jókai hibátlan remekműveket éppen a no­vella műfajában produkál majd (például A struccmadár), minthogy a regényekből hi­ány­zó átgondoltság, megtervezettség, következetesség nélkül is tökéletes mű szület­­het a rövid forma keretei között. Újvári Hedvig dolgozata: Több (kevesebb?) mint a nagy elbeszélő (Jókai drámái Bécsben és Budapesten) az eddig kevés figyelemre mél­tatott német nyelvű fórumok számbavételével (nem csekély új eredménnyel) egé­szíti ki néhány drámájának fogadtatástörténetét. Látszólag még in­kább periferikus Török Zsuzsa témája: Öregkor és az életút elbeszélése (Öntükröző eljárások Jó­kai kései verses önéletrajzában). A valóságban nagyon is izgalmas, tény­feltáró cikk in­kább az életrajz, mint az életmű nyereségével jár. Jókai tehát a ma­ga di­adalmas és sokarcú művészetének birtokában mintegy szükségképpen hisz ama „nagy történet” reményteljes voltában.

Hites Sándor is meglepően új terepet választ: A pénz mint papír és írás: Jókai esete a bankjegyekkel 1848-ban című írás az életrajzi tényektől A jövő század regényéig követi a témát. A Politikai divatokkal két tanulmány is foglalkozik, nem is ok nél­kül. A roppant kíváncsiságot ébresztő történet (Petőfi, Szendrey Júlia, Jókai, La­borfalvi Róza és mások főszereplésével) meglehetősen nívótlan feldolgozása ugyan­is nemcsak csalódást, de fejtörést is okoz immár másfélszáz éve. Hermann Zoltán műfaji dilemmákból indul ki (kulcsregény? irányregény? családregény? regényes kor­rajz?), s innen jut el a konklúzióhoz, mely szerint a Politikai divatok „a politikai ér­telemben megosztott elitekről és az elitek felé tájékozódó laikusokról, dilettánsokról szóló szatíra” (93.). Török Lajos a Politikai divatok keletkezéséről értekezik (Volt egy / két / három regény…) kivételes distinkciós érzékkel. (Joggal nem hiszi el Jókainak, hogy a mű kidolgozatlansága, következetlenségei miatt a cenzúra hi­báz­tatható.) A pénzvilágtól a politikai divatokig olyan intenzitással élteti Jókai mű­vé­szetét a „grand récit”, hogy szinte személyes üggyé válik számára a feltartóztathatatlan „haladás”.

Vaderna Gábor a Sárga rózsáról, Jókai sokak által legtökéletesebbnek tartott re­gényéről ír. Egyetért azokkal, akik e mű fő értékét valószerűségében, a népélet, a hortobágyi pásztorélet hiteles rajzában látják. Sok új szemponttal gazdagítja az ed­dig elemzéseket, kiváló érzékkel mutat rá az elbeszélés és a jellemzés értékeire. Ta­lán egyetlen kérdés fűzhető mindehhez: valóban csak nyert azzal Jókai, hogy ilyen, az ő alkatától idegen, bár a későbbi időszak alkotásmódját megelőlegező rajzát adja a népéletnek? Mire mentek volna, mondjuk, a Nyomorultak olvasói, ha Vic­tor Hugo a szökött fegyencek átlagos sorsához közelebb álló, hihetőbb, „hétköznapibb” történetet alkot, kevesebb túlzással, kevesebb véletlennel, viszont ke­vesebb költői, katartikus erővel, felkavaróan „szakrális” újdonsággal. Nyilván­va­ló­an hibátlanabb mű született volna ily módon, amelyet azonban Dosztojevszkij so­ha­sem nevezett volna grandiózus fordulatot hozó olvasmányélményének. Bizony­ta­lanul, de talán mégiscsak megkockáztatható: a Sárga rózsa minden bizonnyal Jó­kai leghibátlanabb műve, ugyanakkor hiányzik belőle mindaz, ami Jókai életművét a maga eszmehitével, erkölcsi példázatosságával, végleteivel, „vulkáni” erejű nyelvi gazdagságával (Liszt, Chopin zenéjét idéző páratlan érzelmi-hangulati árnyalataival, szenvedélyével) a mindenkori magyar széppróza bámulatos csúcsteljesítményévé teszi. (Tegyük hozzá: Hugo sem kisebb súlyú, csak más funkciójú óriása a francia prózának, mint Flaubert.)

Margócsy István már megint olyan tanulmányt közöl, melyből monográfiát ír­hat­na: „és mégis mozog…” – de miként? (Az irodalom funkciója Jókai gondolatrendszerében, az Eppur si muove! című regénye alapján). A regény zárójelenetéről elmondja, hogy Jókai az 1870-es éveket, a liberális-nemzeti közéletet, a jólétet úgy mutatja be, mintha ez Jenőy Kálmán és társai nagy erőfeszítésének eredménye len­ne. Tehát: ama „nagy történet”-et, a „szabadság” eljövetelét a magyar reformkor kul­turális erőfeszítéseire vezeti vissza. Jenőy Kálmánék önfeláldozása egyenesen krisztusi megváltó áldozatnak mutatkozik: a költészet „teremti meg a nemzeti élet alapjait” (128.). Oly megindító Jókai eszmehite, oly sokoldalú és beleélő voltában is higgadt Margócsy előadása, hogy szinte nincs kedvünk közbeszólni: ugyanez a fo­lyamat, a magyar nyelv hivatalossá tétele, a ’67 utáni nemzeti „integráció” nem volt tekintettel a lakosság több mint felét kitevő nem magyar ajkú nemzetiségekre. Te­hát az eufórikusan megidézett magyar szabadság mámora vezetett a veszélyérzet kihagyásaihoz, majd Trianonhoz. Ebből a szemszögből olvasva sem vész el az Eppur si muove értéke és igazsága, legfeljebb kiegészülhetne egy olyan olvasattal, mely jövendő „csalálmok” ellenében tartalmazhat nagyon is életmentő és aktuális im­munitást a 21. században.

Eisemann György kiváló tanulmányában ismét csak a közvetítés, az archiválás kér­­dése kerül előtérbe: A „csittvári” krónikától a papirográf hírlapig. Szajbély Mi­hály (pontosan és finom érzékkel kapcsolódva a fő témához) szöveg és hang, írás és belső hallás összefüggéseit vizsgálja: Jókai, felhangosítva (Történetek egy ócs­ka kas­télyban). Surányi Beáta egy korai Jókai elbeszélés (Adamante) „gramofóniájá”-ról írt („Mert vannak betűk, amik nem hallgatnak”) elemzésével keresi a vá­laszt arra: hang és betű, beszéd és írás milyen módon kap szerepet a történetmondásban. Gyimesi Emese A lőcsei fehér asszonyt választotta tárgyul: Értékrendek és (rög)eszmék „boszorkánytánc”-a. Politikai (kuruc-labanc), erkölcsi (hazaszeretet-áru­lás) szembeállítások rendszeréből vezeti le a regénybeli eszméket és rögeszméket, legfőképpen Korponayné nehezen megfejthető viselkedésére keresve magyarázatot. Steinmacher Kornélia Nóra írása („Egy ember, aki mindent tud”) a Jókai-szö­vegek spiritizmussal kapcsolatos motívumaival foglalkozik. Ennek érdekessége, hogy Jókai, aki oly sokféle irracionális tényezőben hitt, s olyan kivételes képzelőerővel, intuitív kreativitással volt megáldva, ez irányú érdeklődésében eléggé köz­helyesnek mutatkozik.

Visszaérkezve Hansági Ágnes záró tanulmányához: bizonyíthatónak, vagy legalábbis szóba hozhatónak látszik kiinduló tézisünk: Jókai fenyegetett sorsú nemzetének felemelkedésében reménykedve (és azt szolgálva) hitt a „haladás”-ban. Flau­bert, miután az érzelmi romantikával (Bovaryné) és a politikai romantikával (Ér­zelmek iskolája) korábban, ezúttal (a Bouvard és Pécuchet-vel) a tudományos il­lúziókkal is leszámol. Két együgyű könyvfaló hőse (akik ásatásban, kémiában, földművelésben stb. remélik a „nagy megoldás”-t, utóbb gyakorlati népboldogítóvá válnak, például gyógyítanak, majd a zülléstől mentenek meg gyermekeket) min­denből kiábrándulva tér vissza párizsi irodai munkájához. Ezzel ellentétben Jókai hisz a politikai liberalizmus, a találmányok, a felfedezések hasznában, egyebek mel­lett azért, mert a magyarság felemelkedéséről nem akar lemondani. Flaubert és Jó­kai egy-egy művének összevetése tehát több önmagánál: mintha jelképezné a több szempontból is „zsákutcás” magyar utat. Ugyanakkor felmentést sem nehéz ta­­lálni Jókai számára: ahogy Jean Valjean az (aktualitását soha el nem veszítő) er­kölcsi felemelkedés, „feltámadás” allegóriája, Jókai nemzeti jövőképe is olyan moz­gósító erejű látomás, mely egy időtlen (mindig aktuális) hűség és hivatástudat pá­toszától nyeri igazolását, s amelyből a jövendő ma nem ismerhető pontjain me­ríthető ihlet és erő.

„…író leszek, semmi más…”. Irodalmi élet, irodalmiság és öntükröző eljárások a Jókai-szövegekben, szerk. Hansági Ágnes és Hermann Zoltán, Tempevölgy, Balatonfüred, 2015.

(Megjelent az Alföld 2017/1-es számában.)

(Borítókép: cultura.hu)

Imre László

szerző: Imre László
honlap e-mail
Imre László 1944-ben született Csornán. Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a 19. századi és a 20. századi magyar, valamint a 19. századi orosz irodalom.

Hozzászólás elküldése

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések