Alföld folyóirat - Száz oldal karácsony
85589
post-template-default,single,single-post,postid-85589,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Száz oldal karácsony

Térey Jánossal beszélget Herczeg Ákos

A Legkisebb Jégkorszak a nagyon közeli jövőben játszódik: az olvasó egyszerre érez­heti magát otthonosan és idegenül. Az lehet az érzésünk, hogy ez na­gyon is a mi világunk, miközben mintha egy hollywoodi világvégefilmet néznénk. Me­lyikhez van több köze a regénynek az ábrázolt Budapestet és a benne élőket néz­ve, a mához vagy az elképzelt, de nem elképzelhetetlen jövőhöz?

A létezőhöz van köze, de a létező ország az mindig egy modell. Ennek a könyvnek minden sorát a létező Budapest ihlette, magyar a múzsája, mégis teremtett vi­lág. Nem azt mondom, hogy „így lesz” vagy „így is lehetne”; még csak azt sem: „le­gyen így”. Nem kiiktatni szerettem volna a valóságot, hanem szabadon kezelni. Ala­­kítani. Ugyan nem hiszek mélyen a nemzet- vagy osztálykarakterológiában, de bi­zonyos tulajdonságokat, mondjuk a középosztállyal kapcsolatban, olyannak áb­rázoltam ebben a könyvben, amilyennek jelenleg látom őket. És hogy Deb­re­cen­ből hogyan fogható meg ez a könyv? Arra is van magyarázat. Eredendő ihletem az a bizonyos 1987-es január-február, az a bizonyos nagyon-nagy tél, mindannyiunk leg­nagyobb tele, kivéve azokat, akiknek Kanadában vagy Észak-Európában volt sze­­rencséjük eltölteni egész teleket. Nekünk ez lett a genezisünk, tulajdonképp kamaszkorunk záróköve, felnövésünk alapító eseménye – valamiképp együtt tartjuk számon a rendszerváltozással, pedig semmi köze hozzá. Pusztán csak annyi, hogy lehetett látni: válságban, vészhelyzetben elég esendően működnek a szolgáltatások vagy épp sehogyan: napokig nem járnak járművek, bezár a bolt, és kenyeret is csak a város túlsó feléről lehet hozni. Igaz, ez jóléti társadalmakban is megtörténhet. Ezt a telet itt éltem meg, a közelben, a Kétmalom utcában. Anyám akkor ke­rült először hetekre a klinikára, ahol mellrákkal műtötték. Kint hóhelyzet volt, húsz­fokos fagy, korcsolyapálya a város. Bent először az életben apámmal kettesben, rumli, szorongás, félelem. Cserépkályha, favágás. Az orvosok még kecsegtették a családot némi reménnyel. A közhangulat egyáltalán nem volt levert, dacára an­nak, hogy milyen Magyarországon éltünk, milyen politikai berendezkedésben. Azon akkor már nyíltan lehetett röhögni. Ilyesmire törekedtem ebben a könyvben is: villantsa föl a télidillt, és annak az alján azt az agressziót, azt a tömérdek rémséget, amit a jelenkor mutat. Megint csak Debrecen tehát az ugródeszkám. Még ha ez a könyv mesterséges világ is, mesterséges nyelven, a kiindulópontom a jelek sze­rint ugyanaz, mint Tar Sándoré. Ő a világnak egy másik régióját tárta fel – én, ami­kor Debrecenről írtam, metrót építettem a város alá, de azt hiszem, mindketten rá­ismernénk a másik Debrecenére.

TereyJ_ALegkisebbJegkorszak_300dpi

Az idill tényleg nem hiányzik a könyvből, s különben is,  mindenki arra vágyik, hogy egyszer le­gyen egy fehér karácsonya…

Igen, és itt száz oldalon keresztül karácsony van.

Miközben persze az is igaz, hogy aggasztó képet fest a könyv az európai civilizáció válságkezelési po­tenciáljáról. Valahogy úgy képzeljük, az előző jégkorszak embere jobban fel le­hetett készülve egy klímaváltozással együtt járó életmódváltásra, míg a mi minden ké­nyelemmel megáldott életvitelünk mintha túlzottan is a gondtalan életre lenne rá­épülve, csak akkor működőképes. Úgy látod, a hamis biztonságérzet lenne a 21. szá­zadi ember egyik legfőbb hübrisze?

Mindig vágytam rá, hogy téli könyvet írjak. A magam téli regéjét vagy karácsonyi éne­két. Nem sziruppal nyakon öntve, természetesen. A hótakarónak megvan az a jó tulajdonsága, hogy egy darabig minden emberi tevékenység nyomát elfedi, ugyan­akkor meglátszik rajta a legcsekélyebb szennyeződés is. Az ősember sokkal ki­szolgáltatottabb volt nálunk, de a mostani halandó látványosabban zuhan, ha zu­han, mert a tökéletes technikai beágyozódottságából zuhan a semmibe. Ezer elá­ga­­zás, vezetékek és csövek hálózata az, ami egy mai otthont jellemez. Ha ebből csak egy is megszűnik, mondjuk az internet, akkor – vegyük egy átlagos irodalmár he­lyzetét, aki könyvet ír, lapot szerkeszt, számlákat fizet be stb. – nagyon reménytelen lesz a helyzet pillanatokon belül. És ő nem fordulhat a muzeális értékű Erika író­gépéhez, hogy folytassa a könyvét, mert az már csak gépen létezik, papíron töb­bnyire nem, legfeljebb pendrive-on. Én nem ábrázoltam olyan vad fokozatot, amikor minden technikai tevékenység leáll, csak néhány másodlagos életföltételt ik­tattam ki. Egész a végkifejletig alapszinten üzemel a város.

Az olvasó úgy érezheti, egy ilyen tartósabb hóval és faggyal együtt járó klíma­vál­to­zás könnyűszerrel bekövetkezhet, miközben a következmények sem tűnnek való­sze­rű­tlennek, és igazi malter híján látszólag egyhamar összeomlik az, ami a ma em­berét emberré teszi. Hogy látod, Budapest vagy akár Európa fel lenne erre készülve?

Európa alig valamire van úgymond „fölkészülve”, technikailag sem, és főleg nem er­kölcsileg, ez látható jól, és nem csak a migránsválság kezdete óta. Egzisztenciális ér­telemben nincs olyan, hogy Budapest. Egy esetleges fölmelegedést vagy lehűlést Bu­dapest (vagy Prága vagy London) egyes részein meg sem éreznének, másoknak az életébe vagy legalábbis a vagyonukba kerülne (ami sok esetben ugyanaz). Bu­da­pest nem tengerparti város, tehát jégsapkaolvadás esetén nem kell tengerszint-emelkedéstől tartania, szemben például Amszterdammal vagy Velencével. Ha valamiről szerettem volna még beszélni, az az életrevalóság. A jég hátán is eléldegélnek itt sokan, ez egy leleményes nép.

Az indítás összeurópai perspektívát ígér, aztán fokozatosan szűkül a látószög, vé­gül az európai közösség helyett a budai elit mikrovilága lesz a célkeresztben. Fel­me­rült, hogy több helyszínt megmozgatsz, hangsúlyosabb lesz az, mit lép az EU vagy más nyugati nemzet a klímaváltozásra mint az életét bizonyos értelemben ellehetetlenítő akadályra, vagy fontos volt, hogy Budapestet – és főleg Budát – ismerjük meg ebben a helyzetben minél jobban (és ne mondjuk Pestet, mint az Átkelésben)?

Térey-János-ff-Valuska-Gábor-felvétele

A kérdésedre a válasz egy nagyon tapintatos bírálat is, hogy miért fordultam el et­től az európai perspektívától. Sokat őrlődtem azon, hogy az egész könyv legyen-e „roadmovie”, amilyen a Protokoll volt, vagy sem. Sem. Mert olyan már volt. Csak a kortárs orosz irodalomban tizenvalahány katasztrófaregény jelenik meg évente, nem beszélve a kommersz amerikai filmről, ezek nyilvánvalóan hatottak erre a könyv­re. Olyat már láttunk, hogy Los Angeles alatt kettéreped a föld, és a fél város a mélybe zuhan – én olyan részt szerettem volna megmutatni Magyarországból, amit nem merített ki teljesen az irodalom. Azaz a szegénység esztétikai kultuszából, a Nincstelenek bizonyítási kényszerétől szerettem volna másfelé menni, szeret­tem volna olyan földrajzi tájat bevilágítani, amely nekem is ismeretlen volt, mielőtt fog­lalkoztam vele.

Debreceni fiúként emlékszem, a Rómer Flóris utcában lakott a rokonunk, Klá­rika néni, ez a Rózsadomb alja, az ő utcája került a szemem elé először, meg óhatatlanul a Normafa. Zöldterületek közül inkább a Margitszigetre jártunk vagy a Du­na­kanyarba. A pesti nagynéném a Rákóczi úton lakott, ami igazi metropolisz-főutca, nagy barna meg szürke háztömbökkel, akkor már villamos nélkül. Mi vendégként végigutaztunk a Körúton villamossal, majd befordultunk a Rákóczira, és mentünk tovább gyalog. Aztán meghatározó élmény tizennégy évesen egy végigszenvedett (és -röhögött) csillebérci táborozás. Sokáig nagyon kevés Budát láttam, lak­ni csak a feleségem révén kerültem oda. Érdemes elővenni azt a huszonéves versemet, amelyik most jelenik meg újra az Őszi hadjáratban, a Budaiak címűt. Épp egy női magazin szerkesztője voltam, és olyan éttermekbe vittek minket munkava­csorákra, mint az akkor divatos Cyrano (ez pesti), a Remiz meg a Monarchia. Egy al­földi legény teljes vonzódásával meg berzenkedésével figyeltem ezt a fancy éle­tet, ami az egykori albérleteink, az Egyetemi Színpados fölolvasások meg a Tilos az Á! bárpultja felől szemlélve fényév távolságban volt. De tapasztalat. Idegen szép, ide­gen csúf. Ott is az emberek érdekeltek, a működés olajozottsága, a gyomor és az ágyék szükségletei, a gondokat nem feledtető maximális kényelem stb. És hogy mi­csoda nők mindenütt! Annyi minden vonzó az egzisztenciális „hegyen”, az egész va­lahogy mégis zavarba ejtő. Hányingert keltő. Mikor mi. Ott is emberek élnek.

 Az Átkeléshez hasonlóan itt is foglalkoztat Buda elfeledett vagy épp fel nem tárt múl­tja, az épületek sötét világháborús, gestapós történelme. Miért fontos reflektálni a városnak erre a mélyrétegére?

Közérzeti tényező, milyen házba mész naponta dolgozni vagy haza. A múltunk fö­lött élünk. És helyenként benne, gondolj a csak manapság fölrobbanó, 1944-es szov­jet repeszgránátokra vagy akárcsak a hármas metróra. Hiszek abban, hogy a te­reknek kisugárzása van. Barabás Miklós villájába öröm belépni, de vajon létezik-e a budai Városmajor utca Kun Páter, ostrom és kitörés nélkül? Hiszen úgy néz ki a mai nap­ig, amilyenné az egykor itt gyilkoló vagy harcoló felek tették, azt az állapotot örökölte a szocializmus ingatlankezelő vállalata. Önáltatatás, hogy ezt meg le­het úszni. Hatással van ránk, milyen térben élünk, akkor is, ha ez nem tudatosul.

Meg­lehetős iróniával fordulsz a hőseidhez, akik nem feltétlenül találják a kiutat saját életük zsákutcájából. Persze, vannak, akik mi­att kevésbé aggódunk (Mát­ra­i­ék­ért például). Unatkozók és halálra untak. A regény han­gulata így nem nélkülözi a derűt, e mögött viszont nem mindig érezni az optimizmust, hogy ez a világ lenne minden világok legjobbika, hogy magától értetődően talál benne az ember értelmes elérendő célokat. Mennyire látod borúsan a felső kö­zéposztály érzelmi, intellektuális állapotát, értékrendjét? Valóban jól-létet jelent ma a jólét?

Részben nagyon is igen. Gazdag és olvas, bankár és színházba jár, van ilyen. Nem bo­rús világ, és nem is „a legjobb”. Éppen azért sem, mert nem egy masszáról be­szé­lünk. Vannak szakadékszerűen lefelé ívelő sorsok, mint Henriké, akiről az Asz­ta­lizenéből tudható, hogy erdélyi származású színikritikus. Ebben a könyvben már haj­léktalan, de jól érzi magát, van egy csapata, járják az erdőt, gyűjtik a fát. Ő például a lakásmaffia áldozata lett. Ilyet is látunk, meg az üres budai telkeken pillana­tok alatt emelkedő, háromszintes csodapalotákat is lifttel, ez is egy működő dolog. Nem korholom azt sem, aki ilyet épít. Önmagában, csak ezért nem. Íróként nem sze­retnék igazságot tenni, ahogy piedesztálra se szeretnék emelni senkit. Az iróniámat meg éppúgy szokták humornak olvasni, mint cinizmusnak – ez tényleg az ol­vasó vérmérsékletétől függ. Ki is szoktam kapni érte, meg is dicsérnek, változó.

13418381_1283518255010100_3037944349664269670_o

Visszatérő szereplőkkel dolgozol, miközben előzékeny maradsz azokkal az olvasókkal szemben, akik nem ismerik a korábbi köteteidet. Miért volt mégis fontos, hogy fel­­vegyél történetszálakat, és ne tiszta lappal indíts? Egyszerűen foglalkoztatott a gon­dolat, hogy merre tartanak korábbi hőseid?

Az érdekelt, hogy az adott figura megmozgatja-e a fantáziámat. Győző, aki handabandázó vendéglős volt a White Box nevű étteremben, most meg a Művész úti villájában küzd a látomásaival és a migrénjével, megmozgatta. Annak idején egy ba­rá­tom valós karaktere alapján elképzeltem egy figurát, ami mostanára teljesen le­vált róla. Az énekesnő Delfin, akinek ebben a könyvben már énekiskolája van, szin­tén nagyon elrugaszkodott „valóságos mintájától”. Kitaláltam egy miniszterelnököt, nem egy majdani magyar kormányból – mivel nem jósolni, hanem elképzelni akartam egy soha meg nem valósuló nagykoalíciót. A mai magyar émely-közérzet nem ennek kedvez. Mindenesetre nem gondolom azt, hogy ez az elképzelhető jövők legvalószínűbbike. Sőt, már a lehűlés is kérdés, mert nem afelé mutatnak az időjárási folyamatok. Ha az elmúlt napok időjárását figyelem, szélsőségeket ta­pasztalunk: tegnap sál nélkül fáztam, ma meg május van (április 28-án – a szerk.). Ha a visszajáró szereplőkre gondolsz, akkor nyilvánvalóan Balzac ciklusa jár a fejemben (de nem akarok és nem is tudok hasonlítani rá). Ha léhaságnak te­kin­ted az ál-elit, vagyis a szépek és gazdagok ábrázolását, akkor szappanoperának is mondhatod néhány könyvemet. Mindkettőt örömmel vállalom, ugyanis A Nibe­lung-lakópark is olyan szappanopera volt szándékom szerint, ami az angol reneszánsz bosszúdrámából meg a goethei drámai költeményből táplálkozott. Hogy ez életképes keverék-e, azt mindig az olvasó dönti el.

Előszeretettel keversz műfajokat és regisztereket a Jég­kor­szak­ban. A popkulturális rétegzettség talán már nem is meglepő, ismerve korábbi műveidet, de a prózai történetbe ágyazva találni rövid, dramatizált jelenetet, versbetétet, sőt önálló műfajt is al­kotsz (Fogaskerekű-haláldal), némely megoldás pedig a szórakoztató irodalom mű­fa­ját integrálja a helyenként sűrű líranyelvbe. Mi áll e sok­színűség hátterében? Érdekelt, mi történik, ha a történetmesélést megakasztod lát­szólag nem odaillő elemekkel?

Ki dönti el, mi az odaillő? Nekem például tetszik az íráskép változatossága, akár Es­terházynál, akár Pynchonnél nézem – nem baj, ha nem költészet. Ez a vizuális gyö­nyör nem öncélú: hogy kisebb vagy nagyobb méretűnek szedeted az adott szö­veget, betűt (mint Esterházy a Harmóniában), hogyan tördeled, az jel­zés­ér­té­kű. Azt, amit ebben a könyvben versbe tördeltem, azt nevetve tördelhettem volna pró­zába is – kísérletképpen, hírlapi közlések alkalmával meg is tettem –, csakhogy ezek mégsem prózamondatok. Még. Az, hogy egy regény hirtelen drámába fordul, és egyszer csak elkezdenek áriát énekelni a szereplők, az valamilyen operai jelleget erősít. Az opera világát mint naiv hallgató és rendszeresen visszajáró néző, na­gyon szeretem. Vagy elfogadja a kultúra élvezője, hogy az opera a valóság ábrázo­lására is alkalmas, vagy nem. Számomra ez evidencia.

A Jégkorszak óhatatlanul szatírának tetszik, mikor a város ismerős díszletei közt fel­tűnik az Elvis-hajú főpolgármester vagy épp a fiatal nőcsábász szocdem miniszterelnök. Mennyire olvasható bele a politikai szcéna karikatúraszerű ábrázolásába va­lamiféle állásfoglalás, a mai állapotok feletti ironikus kritika? Vagy pusztán, ahogy mondtad, a „valószerűtlen forgatókönyvre” törekvésből következett mindez?

Nem szatírát „határoztam el”, de arról írva, ami mindannyiunkat körülvesz ebben az országban, nálam ezúttal a szatíra késztetése bizonyult a legerősebbnek. Ne­vesd ki az egészet, vagy maga alá temet, gondoltam. Jóllehet a jeremiádák ideje sem lehet olyan távol. Minden beleolvasható ebbe a könyvbe, én ezt a folyamatot nem is szeretném kontrollálni. Szabadság van, és az irodalom világában csak a mű a tárgyalási alap, nem a szándék, az óhaj vagy a „mögöttes állásfoglalás”.

És mi a helyzet a szórakoztató irodalmi fordulatokkal? Van a könyvnek számos, kvázi ponyvaszerű fordulata. Hogyan jöttek be ezek a könyvbe?

Sosem voltam ilyen értelemben finnyás. Semmilyen életanyag nem trash önmagában, a megformálása teheti azzá. Korunk regénye a lektűr, mondta Szilasi László, ezt én is fájdalmas változásnak tartom, és időnként kétségbe ejt, milyen csacsiságokat vásárolnak tízezerszám Magyarországon vagy bárhol. Krimit legutóbb Deb­re­cenben olvastam, tizennyolc évesen. Horrorfilmet huszonévesen néztem. A mos­tanság divatos biohorror vagy a skandináv krimik felé egyszerűen nem hajt kí­váncsiság. Viszont mindez a levegőben van, és a médiából akaratlanul is elér. Nem mondhatom szoros olvasatnak ezek ponyvának titulálását. A Radák elleni me­rénylet a bálon napnál világosabban idézi Verdi Álarcosbálját, az óriási ében óramű Ste­phen King A ragyogását (ami mégiscsak egy műfaji csúcsmű), és akkor Jókai Mór­ról és Dieter Wislicenyről még nem is szóltam. Ez az egész azért nem pop. Egész más, mint ahogy Tarantino eljátszik a maga – nekem light – módján a ná­ci ve­zérgyilkosság gondolatával a Becstelen brigantikban. Ha meg valaki azt mondja, hogy ennek a regénybeli „leányszöktetésnek” van némi lektűr-stichje, hadd hivatkozzam nyugodtan Mikszáthra és Tóth Marira. Továbbá a hétköznapiságot szokta hang­súlyozni a kritika, „itt ilyen triviális dolgok történnek katasztrófába ágyazva”, hát igen. De hát az Olümposzon talán nem történnek banális dolgok? Számtalan ese­mény tetszik porszemnyinek a szomszédunk életében; saját szféránkba kerülve ugyanaz a porszem boldogság vagy tragédia forrása lehet. Ami azonban magánügy. Az irodalomban nem elsősorban a téma, hanem a földolgozás mikéntje az ér­de­kes.

A verses regény műfaját nem sokan művelik ma, de minden bizonnyal téged sem el­sősorban a hiánypótlás (vagy az eladott példányszám utáni honorárium) motivált. Miért épp ez a műfaj tűnt legalkalmasabbnak, szokták kérdezni, én ezt úgy gon­dolnám tovább, hogy mit nyújt művészileg a műfaj, miféle kihívást jelent – írás köz­ben mozgástér inkább vagy kötöttség? Mit ad hozzád és te mit adsz mai íróként hoz­zá a verses regényhez?

Valószínűleg ezt a kérdést válaszoltam meg legtöbbször életemben. Persze, én te­hetek róla – a Paulus idején számomra is érdekes volt a műfajt újradefiniálni, Byron és Puskin kimeríthetetlen kulúrtörténeti kincstár. A mai tizenévesekkel el­mondhatom, hogy azóta kimaxoltam a műfajt: nem lesz több verses regényem. Ha írok még egy történetet, az biztos, hogy faltól falig próza lesz. Lapozzunk tehát. Aki olvas kortárs európai prózát, annak eszébe juthat például Christoph Ransmayr A repülő hegy című regénye is – hoppá, az hogyan is van tördelve? Versben. Rá­adásul nem úgy, mint a dilettáns költők szokták, hogy mértanilag középre, hanem bal­szélre, mégsem foglalkozott ezzel a párhuzammal senki. Ő ezt a hegymászós könyvét úgy írta meg, hogy valamiért oszlopszerű szövegre volt szüksége. Engem Már­ton László fordításában egyáltalán nem akasztott meg a szöveg versközelisége. Ransmayr számára egyszeri kirándulásnak tűnt ez a forma; én sem merültem volna el benne, ha kötöttség lenne, és nem a szabadság maximumfoka. De sem a középosztálynál, sem a verses regénynél nem horgonyoztam le végképp.

Most épp a vers vagy a próza irányába tájékozódsz, esetleg visszatérsz a drámához?

Drámáról nem merek felelős kijelentést tenni, öt éve nem volt színpadon saját da­rabom, én tehát most mintha parkolópályán lévő drámaíró lennék…; de ez nyilván „bár­mikor”, „pillanatokon belül” megváltozhat. Most versek jönnek. Leadtam azt a kor­rektúrát a kiadónak, ami az összegyűjtött verseimet tartalmazza (Őszi hadjárat cí­men jelent meg az idei könyvhétre a Jelenkor gondozásában – a szerk.). Lesz az új könyvben egy ciklus az új versekkel, az utolsó három-négy év termésével. Jó lesz egy darabig újra versekről beszélgetni. De soha nem volt ennyi örömteli föllépésem, mint az elmúlt fél évben – az biztos, ha regényt ír az ember, még ha ilyen öszvér-jellegű regényt is, mint én, valamiért ezzel a műfajjal sikerül kimozdítani a kom­fortzónájából azt az olvasót, aki nem jönne el, ha azt hallaná, egy szonettkoszorút készülök fölolvasni.

tereyest4

Az újrafordítások korát éljük – és sokszor, ha az egykori és új verziót kézbe vesszük, lát­szólag köszönő viszonyban sincs a kettő. Nádasdy írja az idén megjelent Isteni Szín­játék újrafordításának vonatkozásában, hogy Babits verziójával az a gond, hogy egyetlen hosszú versként tekint a műre, hűen kívánja fordítani, miközben a kul­­túrtörténetileg gazdag világ, amit feltár, ezáltal hozzáférhetetlen lesz a mai ol­vasó számára. Hogy látod ezt a fordítási elvet? Helyes eljárás azt mondani, hogy az eredeti versforma idegen a mai fülnek, és ezért el lehet (el kell) hagyni? Személy szerint mit értesz fordítói hűség alatt?

Gyakorlatban ez úgy fest, a legkisebb négysoros esetén is, mintha egy hatlovas hin­tót kéne átszállítanod a folyón. Minden lovat kikötsz, szétszeded a járművet, és a válladra kötve az egész hóbelevancot, átúszol. Aztán ugyanúgy kell mindent össze­raknod. Ott ugyanolyan fogatot kell látnunk, ugyanannyi lóval és ugyanazzal fölszereléssel, mint amilyen az eredeti parton állt. Ez volna a jó műfordítás. De nincs két olyan nyelv, még rokon idióma sem, amelyek esetében a szabályok szakasztott ugyanúgy működnek. Leszámítva a fiatalkori, nemrégiben újraírt Verlaine-fordításomat, amit – más versfordítás mellett – saját vonzalom alapján határoztam el, minden fordításom színházi fordítás. A fölkérést a saját gyakorlatomban nem ismerem – nem szoktam pénzért alkalmi verset írni. Így viszont olyan műveket fordíthatok, mint Szophoklész Oidipusz királya vagy Calderón Az élet álom című, annak idején kö­telező, de soha el nem olvasott darabja, vagy ez a legutóbbi, debütáló Schiller-da­rab, a vitatott című, Haramiáknak már aligha fordítható, de a színházba járó számára csak így fölismerhető mű (A rablók címmel készült a magamé). Abban a pillanatban, mikor elvállalok egy fölkérést, tudom, hogy a nyár ki van lőve (ami legtöbbször májusban derül ki), nem tudok majd mást csinálni, vagy nagyon sok nap kell hozzá, hogy napi két órában boldoguljak vele. De az rendesen egy kalandtúra. Sokszor nyersfordítást kérek és kapok, mert pont a két, általam ismert nyelvből nem szoktak fölkérni gyakran: angolból egyszer, oroszból eddig kétszer. Még ha rész­ben el is felejtettem az oroszt, sokat segít, hogy olvashatom Puskint eredetiben.

A munka során hogyan jelentkezik a különbség, ha egy 20. századi vagy egy ókori, na­gyon távoli darabot fordítasz? Az előbbi hasonlatnál maradva: nem elég összerakni a szekeret, de annak gurulnia is kell…

Pontosan. Azért nehéz válaszolni a kérdésedre, mert elenyésző számú kortárs mű­vet fordítottam, az is inkább cseh, bolgár, francia költők műve volt, dráma nem ke­rült az utamba. A számomra legnagyobb örömmel fordított darabok a tragikus triász tagjainak, Euripidésznek és Szophoklésznek a művei voltak. Amikor ezek nyom­tatva meg­jelennek, hirtelen rengeteg elvárással szembesül az ember, filológusi és színházi irányból is. Például valakinek sok az információ szó, mikor a görögben csak hír van. Mégis olyan a szituáció, hogy én információt mondanék, mert tulajdonképpen sajtóértesülésről van szó, „hírnök jő, és pihegve szól”. Színházban mondva nagyon életképes, de olvasva nem mindenkinek az. Más meg azt hiányolta, mi­ért nem ilyen az egész. Vagy a szemét szó (a „gonosz” értelmében): talán gazember van a görögben, de én szemétnek mondom, mert leginkább így használjuk ma­napság, de ez is soknak bizonyult – ezekkel dekázgatsz egy ideig. Az Oresztészt be­mutatta a Nemzeti, Alföldi rendezésében. Horváth Csaba szin­tén megrendezte a Radnóti Színházban, és túlságosan egyikőjük dramaturgja sem húzta meg. Nyolc­van oldalnál nem hosszabb, és színházi szempontból hálás darab, jól ki lehet osztani. Nem olyan társulatépítő szöveg, mint a Sirály, ami mintha erre lett volna kitalálva. Jó látni, hogy él valami tovább, nem egyszer születik meg, hanem sokszor, és az embernek nincs több dolga, mint hátradőlni a zsöllyében. Ha meg egy-egy szónál korrekciót kérnek, azt elvégzed ott helyben és fejben.

Mikor drámát fordítasz, már eleve látod magad előtt a színpadon a végeredményt? A fordításnak az is feltétele, hogy az ne csak szövegként, hanem vizuális hatásként ép­púgy működőképes legyen?

Szoktam mondogatni otthon magamban a készülő szöveget (még szerencse, hogy nem kávéházban vagy járműveken, mert furcsán néznének rám). Amúgy manapság már májusban tudod a szereposztást, azt, hogy ki lesz októberben Oidipusz. Bár az például nem megrendelésre készült. Karsai Gyuri nagyon szerette volna, hogy legyen új Oidipuszunk lassan száz évvel Babits után. Emlékeztem, László Zsolt ho­gyan játszotta a klasszikus szöveget annak idején a Nemzeti stúdiójában. Lehet, hogy Zsolt ilyen szempontból visszahatott rám, de minthogy ő már nem fogja eljátszani, ezért olyan nagyon nem kellett a személyére figyelnem. Aztán végül, számomra elég döbbenetes módon, nem kellett senkinek, a Holmi alig akarta közölni egy részletét, majd miután leszavazták a tiltakozó szerkesztőt és megjelent, rögtön a lapon belül megtámadta egy háziszerző… Hoztam egy döntést, konkrétan azt, hogy a kardalok daktilikus szabadversben szólaljanak meg. Ugyanis a görög ere­detiben a kardal minden egyes verssora más és más képletű, de ezt egyrészt a szín­házi néző nem hallja ritmikusnak, másrészt a laikus olvasó nem érzékeli versnek. A daktilust vi­szont igen. Ezt az eljárásomat vitatta olyan harcosan Kőrizs Imre. Az­tán végül bemutatták a Szophoklészt a mi szövegünkkel Székelyudvarhelyen. Ez volt az ősbemutató, ők boldogok voltak vele, mi meg föllélegeztünk. Aztán be­mu­tatták még a József Attila Színház földalatti stúdiójában is nyolcvan ember előtt, Quin­tus Konrád rendezésében. Ez volt a magyarországi bemutatója, beavató diákszínházként a mai na­pig játsszák.

A Verlaine-fordítással kapcsolatban kérdezném, hogy is volt ez. 1994-ben nagyon fiatalon nekiugrottál a Szaturnuszi költeményeknek. A dolog háttere érdekelne. Azt lehet tudni, hogy nem volt még lefordítva egyben az egész. Ez volt a fő motiváció, vagyis az, hogy csak válogatott kötetekben fellelhető, el­szórt fordításokból ismerhető az európai modernség egyik keveset emlegetett kötete? Vagy maga az átültetés eseménye volt számodra vonzó? Az, hogy a fordítás mit hoz ki belőled?

Szó szerint. Ez a jó szó rá, hogy nekiugrottam. Én vadóc, fésületlen tizenhétévesként vetettem erre a könyvre magam az első ta­lálkozás után. Itt történt, még Debrecenben, az akkor a Kossuth téren lévő Megyei Könyvtárban. Jártam intenzív francia tanfolyamra, de akkora volt a türelmetlenségem, hogy úgy döntöttem, nem is kell megtanulnom rendesen franciául. Mert azt az em­ber úgyis érzi… Nem zavart, hogy annyi ragyogó előd járt már előttem, hogy a negyvenvalahány versnek nagyjából a fele létezik „nyugatos nyelven”, magyarul. Min­den úgy történt, ahogyan tilos. Somlyó Györgyhöz került az anyag, aki egyvalamivel értett egyet ez egészből: azt, hogy valaki egy az egyben egy egész verseskötetet A-tól Z-ig le akar fordítani – rá­adásul nem is akarja saját képére gyúrni, mint Faludy Villont –, ezt támogatni kell. Volt egy elég link kontrollszerkesztőm, aki nem törődött vele igazán, megjelent egy elég gyarló változat a Cserépfalvinál, majd tizenvalahány éven keresztül szemeztem vele, mindig belejavítottam, ha eszembe jutott valami. Aztán Bárdos Lász­ló, egykori tanárom az egyetemen, Isten nyug­tassa, megnézte az aktuális változatot. Már nyersfordításokkal dolgoztam ek­kor. Addig csiszoltam, kalapálgattam, míg kiadóhoz kerülhetett, ez lett a He­li­kon. Aztán volt egy szigorú szerkesztőm, Je­ney Zoltán. Ha saját versről van szó, azt is sokáig írom, de ha egyszer elkészült, ak­kor elkészült.

Akadályt képez inkább, mint segít, ha egy versről már van(nak) magyar for­dí­tás(ok)? Könnyű ezekről leválni?

Inkább kihívást jelent. Nem zavar a meglévő fordítás, de az expanzió, a fölfedezés iz­galma olyankor nincs meg. Illetve máshogyan van. Imponálnak azok, akik még éle­tében, „élesben” fordítanak egy fontos kortárs költőt, mint mondjuk legutóbb Ge­revich és társai Seamus Heaney verseit. Primőrt is fordítani, ez a nyugatos szerzők gyakorlata volt. Hiába, hogy más Baudelaire, nem önmaga Tóth Árpád vagy Ba­bits nyelvén. Szabó Lőrinc fordítása közelít a valóságos költő puritán nyelvéhez. Őnála a mai napig nem tud pontosabbat senki. A romlás virágaiból a Halál-ciklust for­dította le Somlyó György – neki kellett volna az egészet, mert ami Tornaitól meg­jelent, az nem éri el Babitsék színvonalát. Egyrészt fölfedezés a fordítás, másrészt, persze, verseny is. A gyakorló versfordítónak éjjel-nappal külföldi folyóiratokat és website-okat kell bújnia; az én rendszeres műfordítói tevékenységem a színházra korlátozódik. Ha verses drámát fordítasz, akkor – az eredeti grammatikai és sze­mantikai megfejtésén túl – két dolog számít: az, hogy milyen a beleérző képességed, magyarán milyen színész vagy. És hogy miként működik a nyelvérzéked, mondjuk egy klasszikus szerzőt a jelenkor viszonyaihoz és beszélt nyelvéhez kö­zelítve. Aktualizálva erőlteted Shakespeare-t, ráhúzva Julius Caesart a Nemzeti Együtt­működés Rendszerére, vagy természetes hangon szólaltatod meg? Magyarán, hogy mi­lyen költő vagy.

maxresdefault

Az idei könyvhétre jelent meg Őszi hadjárat címmel egy bő 800 oldalas merítés az ed­digi költészetedből. Az összegyűjtött művek mint műfaj legtöbbször a pálya végéhez kapcsolódik. A terjedelmes és a korai kötetek tekintetében már nehezen hozzáférhető korpuszon túl mi szolgáltat apropót egy ilyen kiadványhoz?

Min­denekelőtt a fölismerés, hogy manapság alig írok verset. Füllentenék, ha azt mon­­danám, hogy a piaci igények szorítása vagy a közönség állandó ostroma kény­­­­szeríti ki ezt a könyvet. Inkább az igény, hogy rend legyen körülöttem. Ilyen igé­­nyhez kell a kiadó bizalma is. Szerencsémre megvolt. Végre láthatóvá vált egy ív. Olvashatóvá egy költészet majdnem egésze.

Hogy tekintesz vissza az elmúlt 30 évre? Nosztalgiával, értetlenséggel, megrökönyödéssel? Milyen volt újraolvasni magad ennyi év és kötet után?

Mindez együtt. És jó. Akkor kezdtem el a munkát, amikor meglett hozzá a találó cí­mem. A meghatározó évszak ugyanis ezekben a költeményekben az ősz. A korai sze­replőim habitusa pedig gyakran militáns. Ez amúgy nonszensz cím. Hadjáratot ősszel indítani abszurd gondolat, sőt a klasszikus hadviselés szabályai szerint őrültség, hiszen senki sem akarja sárba és sötétbe, kisvártatva pedig hóba-fagyba vezetni az embereit. Tudunk persze Zrínyi téli hadjáratáról, amely a költő és hadvezér rend­kívüli éleslátásáról tanúskodik. De az is inkább taktikai szükség, mint egy át­fogó stratégia része. A bécsi udvar nem támogatta és nem is épített rá. Legkésőbb az első világháború végén azonban megváltozott minden. És mivel a korszerű ha­dá­szat­ban a légifölény dominál, lehetett (villám)háborút kezdeni ragyogó szeptemberben már 1939-ben is. Villámháborúnak volt szánva a Szovjetunió nyári meg­támadása is, és bukásának csak egyik, igaz, nem lényegtelen oka volt az orosz tél. Napóleon is, Hit­ler is elbukta Moszkvát. Gondolhatunk itt nem utolsósorban szep­tember 11-ére, amely so­kak szerint az új, a terrorizmussal folytatott háború első napja volt.

Ami a ki­dolgozást illeti: szép dolog a nosztalgia, de engem elsősorban az anyag és a kom­po­zí­ció viszonya érdekel. Ha Csokonai elővehette iskolai fogalmazványait, hogy újragondolja őket, ha Caravaggiónak szabad volt belejavítania évek óta kész fe­stményei­be, ne­kem miért ne lehetne utólagosan javítanom? Annak a költőtársnak, aki szerint így ma­gunkat és az olvasóinkat csapjuk be egyszerre, talán men­t­he­tet­le­nül pocsék volt az első könyve, és ezért gondolja így. Én egyszerűen csak régi ver­seket akartam ho­nosítani egy új könyvbe, az évszámok pedig világos ki­lomé­ter­kö­vek.

Ami pedig a megszólalásról elmondható: az a magatartásmintázat, az a hányatott sorsát és függetlenségét sulykoló, nagyszájú férfi- és művészimágó, amit a ko­rai beszélőm képvisel, bevallom, sokszor késztet pirulásra. Önérzet, kis csatározások, sértődékeny akarnokság. Merevgörcs és modor. És a magatartást nem tudom ja­vítani – az tényleg hamisítás volna –, csak a beszélő(k) mondatait. Egykori magamat főleg nem. Mert hitelesnek azért hitelesek voltak ezek a figurák. És azért be­csúszott egy-egy Hátrébb az agarakkal és Beharangozás, na, ilyen versekre mindig jólesik gondolni. A Térerő sokkal jobb, mint emlékeztem, a legnagyobb baj az volt vele, hogy nagyon szószátyár. A valóságos Varsó-könyv meglepetése pedig az volt, hogy néhol az érthetetlenségig stilizált, pedig lehetne élményszerű is. Ak­ko­riban, húsz-huszonöt évesen aztán tényleg történtek a dolgok. Nem mintha ma nem. Szégyenről szó sincs, csak milyen jól esett most, hogy a mai eszemmel is el­gon­­dolható kijelentéseket olvashattam a kamaszkori magamtól.

(Megjelent az Alföld 2016/12-es számában.)

Herczeg Ákos

szerző: Herczeg Ákos
honlap e-mail
Herczeg Ákos 1983-ban született Budapesten, Egerben nőtt fel, Debrecenben él. Kritikus, irodalomtörténész, a KULTer.hu és az Alföld, valamint a FISZ Hortus Conclusus sorozatának szerkesztője. 2015-ben irodalomtudományból doktorált a Debreceni Egyetemen, a JAK tagja. Írásai többek közt az Alföld, az ItK, a Tiszatáj, az Irodalomismeret folyóiratokban jelentek meg.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések