Alföld folyóirat - Sal Hungaricum avagy a mesemondás sója
85198
post-template-default,single,single-post,postid-85198,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Sal Hungaricum avagy a mesemondás sója

Nádas Péter: Az élet sója; Forgách András rajzaival

Kénytelen vagyok röviden mellébeszélni a mesélős kedvű Nádas Péter megejtően kar­csú, Forgách András kedves vonalvezetésű rajzaival ékesített esszékötetének, Az élet sójának. Mivelhogy nem tudom nem szóvá tenni a szerző kétezres években szü­letett esszéinek jellegzetes hanghordozását, a jellegzetesen hordozott hang té­makezelésének néhány jellemző példáját.

Horthy István özvegye, vagy ha úgy jobban tetszik, a kormányzó Horthy Mik­lós menye, született Edelsheim Gyulai Ilona emlékiratairól szóló, szellemesen és jo­gosan gonosz kritikájában (Önkéntelen vallomás) beszél Nádas az íráshoz szükséges készségről, nevezetesen „az ember spirituális, történeti, antropológiai és men­tális realitásával szemben tanúsított folyamatos megfigyelői alázatról”, illetve an­nak bántó hiányáról. És nem véletlenül lesz érzékeny a részben személyes, részben történelmi tárgyú visszaemlékezés „megfigyelői alázatának” fogyatékosságaira a Párhuzamos történetek című regény, a Szirénének című dráma és a Világló részletek címen készülő önéletírás szerzője, aki esszéiben is rendszeresen gyakorolja kérlelhetetlenül „alázatos”, egyfajta – ahogyan ő maga mondta – „semleges látásról” árulkodó embertani és történelembölcseleti leírószenvedélyét. Legyen szó akár a New York-i ikertornyok összeomlásának korszakos körülményeiről: „Évszázad- vagy évezredváltástól nem lehet remélni, hogy az ember antropológiai adottságai meg­­változzanak, vagy az emberek nagy tömegei lemondjanak a legkedveltebb gonosztetteikről.” (Csöndes hátországi napló) Akár a haláltáborok borzalmán álságosan elérzékenyülő nemzetiszocialista filmrendezőnő, Leni Riefenstahl „hisztérikus sírásában” megnyilvánuló „antropológiai jellegű adottságról”, miszerint „az ember többnyire olyan nyereségre vágyik és olyan nyereségre törekszik, aminek nincsen fedezete”. (Leni sír) Akár arról a korszakos érvényű belátásról, hogy aki a második világháború után még azt hiszi, „tiszta lapot lehet kezdeni, új aranykor helyett bárgyú humanista illúzióinak légüres terébe ér”, amennyiben „a háborús fajgyűlölet praxisa jórészt reflektálatlanul élte túl a háborút”. (A rasszizmus titkos trezorjai) Akár a faji alapú népirtás történelmi traumájára épülő emlékezéskultúra mentális hát­országának fájó megműveletlenségeiről: „Emlékműveivel a társadalom olyan tet­­tekért kér bűnbocsánatot, amelyeket ma is elkövet és holnap is el fog követni.” (Em­lékmű) Akár a közelmúlt magyarországi demokráciagyakorlatainak tartós torzulásaiban is csak megerősödni kénytelen tudásról, hogy mindig is „előbb van az ani­mális, aztán a humánus”. (Kalandozás a bizalom forrásvidékein) A sort még foly­tathatnám…

A huszadik századi történelmi eseményekre és közelmúltbeli kulturális-társadalmi fejleményekre irányuló „megfigyelői alázathoz” vagy „semleges látáshoz” ta­lán legközelebb álló pályatárs, a holokauszttúlélő Kertész Imre tragikus iróniájáról ír­ja Nádas az alábbiakat: „Kínos felismerés kontinuitást látni ott, ahol mások legfeljebb civilizációs rövidzárlatot, a gonosz megmagyarázhatatlan művét vagy a véletlen munkáját szeretnék látni. A történelmi realitásnak, az ember adottságainak és al­katának ez a [Kertész-féle] felfogása se visszafelé, se a jövőre nézve nem hagy sem­miféle érzelmes illúziót.” (Kertész munkája és témája) Az „ember adottságaiból” fakadó „történelmi realitás” hátborzongató tényegyüttese: megválthatatlan, de leg­alábbis megoldhatatlan; minderre csakis nyelvi (látszat)megoldás lehetséges. A va­lójában megoldhatatlan helyzet látszólagos megoldását nevezzük iróniának. Ker­tész és Nádas esetenként megbotránkoztatónak tűnő látás- és beszédmódjai ebben lesz­nek rokonai egymásnak: ahogyan a Sorstalanság Köves Gyurija beszél a „koncentrációs táborok boldogságáról”; és ahogyan a Párhuzamos történetek tudósít min­­ket szenvtelen hangfekvésben a szélsőséges testi tapasztalatok közösségi lép­tékű förtelmeiről. Vagy ahogyan Az élet sójának elbeszélője mesél nekünk egy „só­járól híres”, meg nem nevezett (ugyanakkor az utalásokból pontosan kinyomozható) délnémet városka történetéről, a kelta kori kezdetektől Luther idejéig – alkalmi ki­tekintésekkel, pontosabban modoros kiszólásokkal a szerző saját jelenére, jelenünkre.

Az irónia retorikai alakzatával rokon attikai szellemességet nevezték a régiek sal Atticumnak, attikai sónak, vagyis olyan nyelvi-szemléleti fűszernek, amelytől meg­ízesül, élvezetessé válik a beszéd. Márpedig az olvasó úgy áhítja a szellem só­ját, mint a valóságosat a mesebeli király legkisebbik lánya, akinek cicomátlanul őszinte vallomását („Úgy szeretlek, mint az emberek a sót.”) a cifra hízelgésekhez szo­kott apa, Lear király népmeserokona, már-már végzetesen félreismerte. Persze a legtöbb mesében, szemben Shakespeare tragikus színpadával, nem a végzet könyörtelen törvénye uralkodik. Többnyire nem ez, nem a végzetszerűség adja a mese sóját. Ugyanakkor Nádas esszéisztikus mesemondásának tárgya, a sváb kisvároska tör­ténete mögött mindvégig ott érezzük a történelem teljes körű iszonyatát. De hát ép­pen ez volna most a beszédmód összetett bája: a kivételesen idilli várostörténet mö­gött megbúvó komor embertani és történelmi tudás leplezésének, jobban mondva leplezve sejtetésének ironikus szövegmutatványa. Az édes mesemondás bor­zongató sója.

borító

Az elbeszélő szépen-fokozatosan halad előre a meséjében, hónapról hónapra egy teljes évnyi távon, áprilistól márciusig (a litera.hu felkérése szerint, emlékeztetve egyúttal az 1989-ben megjelent Évkönyv szerkezetére). Minden egyes fejezet vé­gén méltó módon elbúcsúzik olvasóitól, és zengzetes szavakkal megígéri nekik, hol folytatja majd legközelebb. A retorikus ígéretet pedig vagy betartja, vagy nem. Ahogyan az élőbeszédszerű mesegombolyítás mozgékony és hajlékony logikája, elő­re- és visszautalásokban, elhalasztásokban és kitérőkben bővelkedő retorikája ép­pen kívánja. Így például a város történetének korai időszakairól szóló egységek után, a Július fejezet végén hiába tesz elbeszélőnk ígéretet arra, hogy „a következő folytatásban majd belépünk a templomba”, (44.) ha egyszer az Augusztus fejezet legelején ezt olvassuk: „Mielőtt a sójáról híres városka Szent Mihályról elnevezett főtemplomába betérnénk, s lábunk már fenn a nevezetes lépcső ötvenharmadik fokán, pillantsunk le nyugodtan a piactérre, a városra, a folyóra. Érdemes.” (49.) A szórakoztatva tanító „pillantás” azután hosszan, az Augusztus, Szeptember, Október és November fejezetek erejéig elidőz a templom egyedi tulajdonságokkal és sorsokkal rendelkező harangjainál, illetve használatuk vallás- és kultúrtörténeti összefüggéseinél; mely ráérős fejtegetésre, annak retorikus felépítettségére figyelnünk tényleg „érdemes”. (A harangleírások előképe lehet Nádas Vonulás című 1973-as filmnovellájának harangozás-motívuma; miként az „acsarkodó sárkányt le­döfő” Szent Mihályt ábrázoló szobor „isteni közönyéről” meg nem tud nem eszünkbe jutni a Hazatérés című 1984-es esszé egyik emlékezetes hasonlata a sárkányölő Szent Györgyről.) (85.) Míg végül a December fejezet legelején, „ennyi séta és fecsegés után először és vég­re valahára belépünk” a román kori külsővel rendelkező templom gótikus bel­ső terébe. (81.)

A sóforrásra épült település fokozatos városiasodásának, polgáriasodásának lé­nyege összpontosul a belső ékességeitől meglepő módon nem megfosztott protestáns templom egyediségében, ami így ritka bizonyítéka lesz az egyéni boldoguláson és közösségi érzékenységen alapuló polgári kultúra működőképességének: „Így történhetett az is, hogy nem engedtek az erőszaknak, és a városkában a képrombolás is elmaradt. […] Nemcsak a másét, hanem a saját erőszakosságukat és alattomosságukat is meg kellett a saját legjobb tudásukkal fékezniük, hogy ők se le­gyenek gyalázatosak. […] Áldásos tevékenységüknek, azaz mértéktartásuknak bi­zonyára nem kis szerepe van abban, hogy a sójáról híres városkában a vallási tü­relmetlenség nem lobbant rettentő lángra úgy, mint bárhol másutt körülöttük.” (115.) A kimért hanghordozású beszéd egyfelől példásan illeszkedik ahhoz, amiről be­szél, tudniillik a (Max Weber által elemzett) protestáns etika mértéktartóan épületes kultúrtörténeti teljesítményéhez, másfelől embertani szkepszisről árulkodó, iro­­nikus ízű fordulataival és szóválasztásaival („erőszakosságukat és alattomosságukat”; „vallási türelmetlenség”; „rettentő lángra” stb.) utal mindarra, ami mindezen ér­tékeket már a tárgyalt korszakban is veszélyeztette, és végső soron, néhány év­százados csúszással, a beszélő jelenkorára nagyjából el is pusztította. Ami Az élet só­ja elbeszélőjét lelkesíti és olvasóját gyönyörködteti, az ma már csakis város- és mű­vészettörténeti érvényességgel rendelkezik, kultúrtörténeti tünemény csupán. Ami példamutatóan működött a délnémet városka elmesélt múltjában, már nem le­het meghatározó a mesemondó környezetének jelenében; és erre számos, különböző kifejtettségű utalást találunk – például az alábbi összehasonlítást, amelyben a sti­liszta Nádas nem véletlenül tapad a harangöntés során már felbukkant „pászentosság” fordulatához: „Mi persze joggal megkérdezhetjük, vajon miként és mi alakul így a történelemben, hogy a dolgok ilyen szépen együttállnak, ilyen pászentosak lesznek benne az egyéni készségek és a közös igények. […] bőségben jönnek aztán más korszakok, amikor semmi nem pászentos többé semmivel, senki és sen­kivel nem tud megegyezni semmiben…” (111.) A korabeli – a várospélda zár­ványszerűségével csak még inkább nyomatékosított – protestáns polgári kultú­rához fogható érték (újra)teremtésének nehézsége, sőt lehetetlensége mutatkozik meg továbbá azokban a fordítástechnikai helyzetekben is, amikor Nádas hiába ke­resi a városi nemes (Stadtadliger) kifejezés magyar megfelelőjét, illetve annak értelmezhető valóságvonatkozását. (20, 40.)

Az elbeszélő hol jobban, hol kevésbé, de mindvégig érzékelhető távolságtartása, rezignált iróniája leginkább erről szól: a tagadhatatlan szakadékról, amely vele együtt minket is elválaszt a mesemondás tárgyától, a kedves délnémet kisváros le­gendás múltjától. Így tehát nem csupán a mese távoli tárgyát csodálhatjuk, hanem a mesemondó Nádas távolságot felmérő és tartó „semleges látásának” retorikus szö­­vegalakzatait is (tulajdonképpen az utóbbin keresztül az előbbit). Ennek értelmében, az alkati és életkori tartózkodás anekdotikus kifejezésén túl, a kötet legeslegelső bekezdésének alábbi mondatában szereplő „erkély” egyfajta szimbolikus he­lyet is jelöl, az embertani érdeklődés távlatosan értéksemleges helyét, ahonnan néz­ve a „boldog úszkálás” fordulata sem azt jelenti, amit egyébként, gyanútlan és de­rűs hétköznapjainkban, jelenteni szokott: „Én ugyan nem mártóztam meg a hí­rös vízben, mert hajlott koromra immár megvallhatom, hogy egész életemben ki nem állhattam a közös pancsikolásokat, de a Hotel Hohenlohe erkélyéről nézve a két szememmel látom, hogy a sóoldatban boldogan úszkálnak az emberek.” (9. – kiemelés: B. S.) A tárgyszerű beszámoló stilárisan karcsúsított iróniája olykor az emberi törekvések hiábavalóságát célzó, kendőzetlen gúnnyá vastagodik: „Hosszú év­századok munkája volt szükséges hozzá, mintegy öt, hogy minden házacskából méz­eskalács legyen, s minden ház minden kerítését kolbászból fonják.” (19.) Az alábbi mondat dallamát meg már-már úgy halljuk, mintha a beszélő egyenesen az ál­tala leírt, súlyosan szenvtelen tárgy, az 1509-ben öntött „Ütőharang” nem-emberi szem­pontjából fogalmazna: „Minden egyes órában egyetlen ütésével világossá te­szi, hogy az ember harmóniára törekedne, áhítozik is rá a kicsi lelke, ám testét meg­­löki a zűrzavar, s fejét kapkodhatja a disszonanciákra.” (68.) És van, hogy az em­­ber általános természetére és viselkedésére vonatkozó kétely már-már nyíltan elő­tör – a beszélő „egyháztörténeti és építészeti alapismeretre” támaszkodó megjegyzése nyomán: „Persze az éjsötét tudatlanságnak is vannak előnyei. […] A bárgyúság jót tesz a vérnyomásnak, jót tesz a zsírokkal kipárnázott és alkohollal el­zsongított idegrendszernek is. Ha a világ megismerhetőségének problémája meg sem környékezte még az elmét…” (82.) Vagy még pucérabban, bizonyos liturgikus hitvitatételek kapcsán arról, hogy mi az ember, és hogy mire jók az ő eszméi: „Az ember olyan állat, aki adott esetben a testi léténél is fontosabbnak tekinti az esz­mét, holott az eszmék gyakran téveszmének bizonyulnak.” (99.) Márpedig a tör­ténelem valósággal hemzseg az ilyesféle „gyakran” előforduló esetektől. Még ha Ná­das választott példája ezúttal nem is másról tanúskodik, mint a „gyakran” érvényesülő történelmi logika ritka felfüggesztéseinek egyikéről – ami, ha úgy vesszük, ellenpéldaként csak még inkább kiemeli az átfogó érvényű embertani megállapítás szo­morú igazságát. Mert nem is az volna a legfőbb lényeg, hogy miről szól Az élet só­ja, hogy mi a mese tárgya, hanem hogy miként szól a mese, hogy mi a mesemondás módja. Hogy mitől ízes a mese. Hogy tehát mi adja a mesemondás sóját.

A történetmondó értekezés egészének alaptónusát biztosítja az a „valamelyest ri­deg és örömtelen hang”, amellyel elbeszélése egy bizonyos pontján azonosul az egyébként mindennel, minden emberivel, minden emberi törekvéssel szemben tá­volságtartó én – s nem véletlenül; ugyanis ez nem emberi hang, hanem a „Sófőzők ha­rangjának” komor kongása: „Hangzásával sajnos túljutott már saját életidejének zenitjén. Erről túl a hetvenen én is tudnék ezt vagy azt mondani. Valamelyest rideg és örömtelen lett a hangja, mégis megőrizte kivételesen hosszú, mintegy a végtelenbe kizengő rezonanciáját.” (66.) A Nádas-szöveg „rideg és örömtelen” hangfekvésének „végtelenbe kizengő” távlatossága, a kisváros leírásának rafinált szövegfátylán keresztül, valamiféle rálátást kínál az európai történelem kudarcokban és bor­zalmakban bővelkedő egészére. Ami persze nem akadályozza az elbeszélőt ab­ban, hogy az ironikus leplezés nyelvi műveletei során minél sűrűbben éljen a szerepjátszás megannyi lehetőségével – például akkor, amikor retorikus(an képmutató) alázattal igazodik a tárgyhoz a templomi harangokat leíró fejezetek egyikének vé­gén: „S hallga, ha Isten kegyes, még időt ad és békességet, akkor a következő folytatásban itt mondom tovább.” (61.)

Ahogy az élethez szükségeltetik a só, szó szerinti és átvitt értelemben is, úgy az írás sem nélkülözheti ama bizonyos attikai sót, a szellemes, adott esetben ironikus, va­gyis az összetett emberi és történelmi valóság vonatkozásában egyszerre színlelő és leplező stílust. Nádas értekező prózájának, esszényelvének félreismerhetetlen véd­jegyét.

Nádas Péter: Az élet sója; Forgách András rajzaival, Jelenkor, 2016

(Megjelent az Alföld 2016/10. számában.)

Borítókép: Wikimedia

Bazsányi Sándor

szerző: Bazsányi Sándor
honlap e-mail
1969-ben született Miskolcon. Irodalomtörténész, kritikus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. 2011-ben Komlós Aladár-díjat kapott. Legutóbbi kötete: "Ez tréfa?". Kosztolányi Dezső Esti Kornéljáról. Esszéfüzér (2015)

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések