Alföld folyóirat - Bóbita, Bóbita, dance!
85276
post-template-default,single,single-post,postid-85276,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Bóbita, Bóbita, dance!

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak

A regény 466. oldalán a tizenkét éves Labancz Bianka – az Asztalizenéből ismerős, majd futólag a Protokollban is feltűnő étteremtulajdonos, jelenleg konyhabútorstúdió-vezető Labancz Győző kisebbik lánya – végigméri elrablóját: „Száznyolcvan cen­ti magas, vízilabdás alkat. / Hosszú lábát lefelé szűkülő / Piros nadrágba bújtat­ta. A piros nadrágot / A férfiakon, vagyis a piros nadrágos / Férfiakat… egy­sze­rű­en nem lehet komolyan venni! / De azokat sem, akiknek a kapucnis / Pólóján ez a felirat díszeleg: ICELANDIC ARMY. / Füstölgő tűzhányó a címerpajzson, / Ám ki­ve­hetetlen, hogy két búzakalász vagy két babérág között. / Bianka úgy tudta, Iz­lan­don különben sincs hadsereg, / Mert üres kézzel szembenézni / A cakkos pe­remű ország védhetetlenségével / A lehető legrealistább (egyben a lehető / Leg­köl­tségkímélőbb) megoldás.” Mikor Franci, a Főkefe sofőrje elrabolja Biankát, már hó­napok óta javában tart a Legkisebb Jégkorszak. Az izlandi Eyjafjallajökull (és ki­sebb részt az Etna) kitörése miatt 2019 őszén globális lehűlés köszönt Európára. Le­áll a közlekedés; a szó szoros és metaforikus értelmében befagy a világ, benne Ma­gyarország – és azon belül is a Svábhegy, A Legkisebb Jégkorszak cselekményének voltaképpeni helyszíne. Ebben a furcsa, átmeneti történelmi korszakban Fran­ci (valódi nevén Kiss Lajos Tibor) úgy érzi, elérkezett a pillanat, hogy az iskola elől ma­gával rángassa, és egy romos svábhegyi villa alagsorában fogva tartsa a kamaszlányt, „a kétezres évek emblematikus vállalkozójának” kisebbik gyerekét, aki pech­ére rendkívül hasonlít a nővérére, Franci rajongásának elsőrendű tárgyára.

A fenti jelenet, miként az egész mű, Szilasi László értelmezésében, azt a zavart pél­dázza, amelyet a különböző társadalmi rétegek, csoportok, szubkultúrák tagjai érez­nek, amikor kényszerűségből egymásra pillantanak (Tényleges Tusculanum, Élet és Irodalom, 2015/42, 21.). Ez a zavart egymásra bámulás „lesz ebben a könyv­ben a mai realizmus”. Bianka nem érti, mit akar tőle a furcsa alak, aki betör az éle­té­be – és „a felszín alatt” a férfi is zavarban van, legalábbis a lány így érzi, miként az a következő versszakból kiderül. Térey verses regénye eredendően polifonikus mű: a szereplői szólamok egyenrangúak, a narrátor (sem explicit, sem implicit mó­don) nem tesz igazságot közöttük – sőt az elbeszélői hang is csupán egyetlen szólamot képvisel a sok közül. A polifonikus olvasat azonban néhány fontos részlettel nem tud elszámolni. Először is: az egyes szólamok beszédmódjukat tekintve nem vál­nak el élesen egymástól; az említett Franci például kilencven oldallal korábban épp olyan szellemes éleslátással elemzi a Radák Zoltán vezette szociáldemokrata-jobb­közép koalíció hatalomra jutását megelőző politikai garnitúra működését, mint a svábhegyi elit iskolázott tagjai. De ami fontosabb: az elbeszélő következetesen (majdnem) mindig valamelyik szereplő perspektívájából írja le az eseményeket. Ha kiszól a szövegből, vagy közvetlenül megszólítja az olvasót, ezt is általában va­lamelyik szereplői perspektívával azonosulva teszi. A fenti részletben ugyan nem kezdeményez metanarratív párbeszédet velünk, mégis igen aktív: nem egy­sze­rűen elénk tárja Bianka gondolatait („Izlandon különben sincsen hadsereg”), ha­nem a megfelelő retorikai apparátust segítségül hívva először képi természetűvé ala­kítja a kifejezendő tartalmat, majd a már önmagukban véve is ironikus sorokat me­taforikus jelentésekkel tölti fel („üres kézzel szembenézni / A cakkos peremű or­szág védhetetlenségével / A lehető legrealistább (egyben a lehető / Leg­köl­t­ség­kí­mélőbb) megoldás.”). Nincs tehát tökéletes polifónia, mert az igencsak aktív el­beszélő folyton „beáll” valamelyik szereplői szólam mögé; és ha a kérdéses szereplőről valamilyen okból joggal feltételezhetjük, hogy nem képes azt a költőien szel­lemes, kifinomult és cinikus éleslátásról tanúskodó beszédmódot mű­köd­tet­ni, mint a többiek (például mert még gyerek), akkor azonnal a segítségére siet.

Az elbeszélő aktív jelenléte arról árulkodik, hogy a szövegvilágnak szilárd centruma van: ha nem is a narrátor explicit ítéleteiből rekonstruálható az ábrázolás iránya (ilyenből nagyon kevés akad, mert a tételesen ítélkező, mély értelmű bon mot-kat és szentenciákat megfogalmazó szövegrészekben az elbeszélő általában valamelyik szereplő világérzékelését „hangosítja ki”), a cselekmény és a figurák vi­szony­rendszere mégis egyértelművé teszi a kifejezni kívánt tanulságot. A verses re­gény korai kritikáinak zöme szerint valóban tanulságról van szó – ahogy ez egy groteszk politikai szatírától vagy egy antiutópiától amúgy is elvárható lenne. A Leg­kis­ebb Jégkorszak a svábhegyi élet parodisztikus ábrázolását nyújtja, enciklopédikus igénnyel feltérképezve a közeljövő (és a jelen) magyar társadalmát, kifigurázva annak minden tipikus képviselőjét a hajléktalanoktól a felsőkategóriás éttermek ki­finomult közönségéig (Győrffy Miklós: Nagy vulkáni tél a Svábhegyen, Jelenkor, 2016. február, 207–212.; Visy Beatrix: A Legkisebb is számít?, Műút, 56, 89–91.; Mo­há­csi Ár­pád: A budai Varázshegy, Kalligram, 2016. április, 92–94.). A szatirikus olvasat szerint a fenti jelenetben a privilegizált helyzetű, naiv svábhegyi úrilány találkozik a gazdagok és szépek világa után vágyakozó, ám oda bebocsáttatást soha nem nyerő, ettől frusztrálódó, és frusztrációját suta agresszivitással kompenzáló lú­zerrel. Két különböző társadalmi réteg két egyformán (bár más és más módon) ne­vet­séges tagja áll szemben egymással, és a megértésnek még csak a lehetősége sem merül fel közöttük. Ta­lál­ko­zá­suk futó epizódját képezi a verses regény által szín­re vitt kínos „haláltáncnak”, amely­nek során egy végletesen dezintegrálódott társadalom tagjai groteszk rángatózás közepette véget vetnek a saját közösségi lé­tezésüknek – ki-ki a maga módján.

Terey,J_ALegkisebbJegkorszak_300dpi

A verses regény szatirikus olvasatával dolgozó kritikák mindazonáltal egytől egyig negatív esztétikai értékítéletet fogalmaznak meg. Nem is tehetnek másként, a szatirikus olvasat ugyanis nem terjeszthető ki A Legkisebb Jégkorszak egészére. A gran­diózus, nem emberléptékű természeti és történelmi folyamatok ábrázolása (lásd például Mát­rai és Pispek párbeszédes elmélkedéseit a regény nyitányában az euró­pai civilizáció vég­éről, és Labancz Győző „látomásait” a svábhegyi helyszíneken megnyíló „időfolyosókról”), illetve a szöveg terében oly ritka bensőséges pillanatok színre vitele (Mátrai és Fruzsina gyermekének születése, Szemerédy Alma a svábhegyi református gyülekezetben) kivonja magát a paródia vagy a szatíra ha­tá­lya alól. Ám „[a]z emelkedettség és az ironikus távolságtartás meleg- és hidegfronti hatásai azonban gyengítik, kioltják egymást” (Visy, 90.); „a természet váratlan túlereje, zord és szépséges monumentalitása” kiáltó ellentétben áll a svábhegyi fi­gurák „marionettszerű mivoltával, olykor szórakoztató komolytalanságával és eset­legességével” (Győrffy, 212.).

A verses regény szatirikus olvasata azonban nem meggyőző. (Részben módszertani okokból. Szerintem jó érvek szólnak a következő metodológiai elv mellett: ha adott egy eltérő esztétikai minőségeket tartalmazó mű és annak két interpretációja, akkor ceteris paribus az a jobb interpretáció, amelyik a poétikai külön­ne­műséget nem esztétikai fogyatékosságként kezeli, hanem magyarázatot ad rá. De most tekintsünk el a módszertani aggályoktól!) A parodisztikus ábrázolásmódnak alapfeltétele, hogy olvasónak és implikált szerzőnek közös tudása legyen ar­ról, milyen a valóságban a mű által ábrázolt dolog, annak melyek a jellegzetes tu­lajdonságai, és hogyan túlozza el (nagyítja fel groteszk módon, alakítja át stb.) a mű ezeket a tulajdonságokat a komikus hatás érdekében. Itt nem beszélhetünk ilyen közös tudásról. Egyrészt azért, mert a társadalmi képzetek „normalitásának” nincs (és soha nem is volt) szociális csoportokon átívelő sztenderdje, másrészt meg azért, mert az elbeszélő nem is feltételezi ilyesfajta sztenderdek érvényességét. Sőt még csak azt sem feltételezi, hogy olvasói egyetlen társadalmi csoportból vagy értelmező közösségből kerülnek ki. Másként fogalmazva: a mű által előírt befogadói szereputasítások között nem szerepel, hogy az olvasónak az ábrázolás bi­zo­nyos elemeit az ábrázolás tárgyáról szóló előzetes képzetei alapján parodisztikusan túlzónak kell érzékelnie. Vajon túlzás, hogy a svábhegyi elit egy újranyitott sza­natóriumi épületben tartja a 2020-as farsangi mulatságot, és túlzás, hogy a büféasztalnál „két egyenruhás szakács / Folyamatosan bontogatta az osztrigákat. / Mel­let­tük homár hevert hideg ágyán. / Egy hölgy óriás garnélarákot osztott, / Vagy kíván­ságra vágott egy darabot a sült polipból”, és így tovább, újabb öt soron keresztül? A kérdésre ebben a formájában nincs válasz. Egyikünk számos olyan eseményt tud felsorolni a magyar politika elmúlt néhány évéből, amely jóval groteszkebb és kí­nosabb ennél, s így valamiféle kvázi-realizmus jegyében olvassa a szöveget; másikunknak másként működik a hétköznapi politikai észlelése, és a műben leírtak egyértelműen meghökkentik és felcsigázzák a politikai fantáziáját. A fényűző me­nü­sor („És ez az egész … még csak a büférészleg volt”!) vajon nevetségessé teszi a svábhegyi elitet? A farsangi mulatságra belopódzó (és ott a miniszterelnököt meg­gyilkoló) Laura számára egyértelműen; és mivel az ábrázolás ezen a ponton Laura per­spektíváját követi, a szöveg hangvétele – a halmozásnak és más retorikai techni­káknak köszönhetően – gúnyossá válik. De ez nem jelenti azt, hogy az elbeszélő az egész műre nézve érvényesnek tartaná Laura perspektíváját, vagy hogy azt fel­tételezné: olvasói egyöntetűen parodisztikusan túlzónak fogják tekinteni az áb­rázolást.

A Legkisebb Jégkorszak recepciójának másik fontos csoportját jelentő szövegek, a mű politikai vagy ideológiakritikai értelmezésével előálló kritikák ezért nem is a fel­tételezett parodisztikus vagy szatirikus ábrázolásmódra koncentráltak (Sipos Ba­lázs: Az önfelmentés retorikája, Jelenkor, 2016. február, 213–221.; Bagi Zsolt: Az elhavasodás és a burzsoázia tudata, Műút, 56., 92–95.). Értelmezésük szerint a verses regény a magyar gazdasági, politikai és kulturális elit, más szóval a magyar bur­­­zsoázia világát írja meg – legalábbis azt, ahogyan a világ a burzsoázia tudata szá­mára feltárul. (Bagi szerint Sipos interpretációja egyetlen ponton csúszik félre: A Legkisebb Jégkorszak nem a Svábhegy regénye, hanem „a Svábhegy egy sajátos per­cepciójáé”. Ezzel magyarázható, hogy a mű némely részletében mind szociokulturális, mind várostörténeti szempontból „pontatlan”.) A burzsoázia saját hatalmát természettől fogva adottnak tekinti, tudatosan lemond a saját univerzalitásáról és reprezentativitásáról – lásd a büszkén hangoztatott „svábhegyiséget” mint identitást! –, és végső soron elfogadja, sőt, üdvözli a jégkorszakot mint a status quo, a meg­lévő társadalmi viszonyok végleges befagyásának és politikai megszűnésének kor­szakát. A burzsoázia láthatatlanná tesz mindent, ami a saját világán kívül esik; azokat pedig, akikről úgy gondolja, hogy fenyegetést jelentenek a hatalmára, extremitásnak láttatja (Bagi) vagy debilizálja (Sipos). A fenti jelenetben szereplő Fran­ci komolyan vehetetlen, ám kiszámíthatatlanul cselekvő, ezért veszélyes, szélsőséges figura. A burzsoázia szorongását megtestesítő – és e szorongást enyhítendő pa­ro­disztikus jelmezekben és díszletek között elképzelt – alakok betörnek a „normalitás” világába: Labancz Győző lányát elrabolják, a sámánista fundamentalisták terrorcselekményeket hajtanak végre, végül a miniszterelnököt is meggyilkolják. Ez azonban semmilyen lényeges következménnyel nem jár a hatalmi viszonyokra néz­­ve. Nem is járhat, hiszen a mű – lévén maga is a burzsoázia tudatának kifejező­dési formája – nem tudja színre vinni a valódi, radikális, eseményszerű változást. Ahogy a szereplők nem képesek elgondolni a valódi változás lehetőségét, úgy az el­beszélő és az implikált szerző politikai fantáziája sem terjed idáig. A verses re­gény ideológiakritikai olvasata magát A Legkisebb Jégkorszakot is a burzsoázia tu­datának kifejeződéseként kezeli, ám nem puszta kifejeződésről van szó. A mű – mint minden magára valamit is adó irodalmi alkotás – kritikai reflexiót fejez ki, en­nek tárgya pedig maga a burzsoázia gondolkodásformája. A kritika azonban „bel­ső” kritika marad. Ahogy Bagi Zsolt fogalmaz: „A kritikai nézőpont […] osztja [a mű világának – B. T.] legfontosabb előfeltevését: a politikai közösség határai természettől adottak, megváltoztathatatlanok. A kritika csupán arra irányul, hogy a »boldogtalan tudat« magára ismerjen, belássa az esemény nélküli [személyes – B. T.] megváltás szükségességét.” (Bagi, 95.) (Sipos Balázs tanácstalanabb a regény kritikai potenciáljával kapcsolatban: állítása szerint „eldönthetetlen”, hogy az elbeszélő „a világból önmagával beérő elit megírásával figyelmeztetni akart-e”, vagy a jelenkori Magyarországról egyedül ilyen „hiteles narratíva alkotható”.)

Az ideológiakritikai olvasattal szerintem az a legfőbb probléma, hogy indokolatlanul kevés figyelmet fordít a szövegbeli irónia működésére. Egyszerűen fogalmazva: A Legkisebb Jégkorszak nem ennyire egységes mű. Olyan, mintha az olvasat előterjesztői tudatosan ignorálnák azokat a szövegrészeket, amelyek a svábhegyi felső-középosztály életmódjával, kultúrafogyasztási szokásaival, szociális elzárkózásával vagy a társadalmi szolidaritás kifejezésének szinte teljes hiányával kapcsolatosak. Az elegáns vacsorák, fogadások, bálok és egyéb társasági események le­írása szinte kivétel nélkül olyan szereplők perspektívájából történik, akik több-ke­vesebb intenzitással undorodnak vagy idegenkednek a látottaktól (éppen ez a je­lenség alapozta meg a szatirikus olvasatot!); és ezek a szereplők nem feltétlenül a svábhegyi elithez tartoznak. (Tegyük hozzá: valójában minden társasági esemény leírása ilyen a regényben, lásd például Binder Lívia színésznő élményeit a ka­rácsonyi vásárban [266–269.]; kivéve persze a svábhegyi istentiszteleteket.) Le­het, hogy a fundamentalista sámánista figurák nevetségesek, de a viszolygásuk a svábhegyi elit életmódjától igenis komolyan vehető; nem utolsó sorban azért, mert az el­beszélő nagy nyelvi erővel kifejezi helyettük ezt a viszolygást. Másrészt a verses re­gényen végigvonul a szociális érzékenység ügyét artisztikus giccsel szolgáló, a tár­sadalmi és gazdasági sikerig magát művészileg elhazudó kulturális szakember tí­pusfigurájának éles bírálata; gondoljunk csak Kőnig Attila „Aegon- és Prima Pri­mis­­sima-díjas íróra” és az ő beszélgetésére a szociálisan lecsúszott színikritikussal, az Asztalizenéből ismert Tompa Henrikkel (204–211.). A „frappáns nyomorpornó” (240.) kritikája eltéveszthetetlenül a kortárs magyar elitkultúrát célozza – azt a kultúrát, amelynek kifinomult fogyasztója a regénybeli „akadálymentesített életű” (118.) svábhegyi felső-középosztály.

Vajon mi lehet az oka az olvasatok szóródásának? Szerintem az, hogy a kritikusok – amúgy teljesen érthető módon, erről lásd később – nem mérték fel, milyen ko­moly szerepet játszik az irónia A Legkisebb Jégkorszak poétikai struktúrájában. Me­taforikusan fogalmazva: igyekeztek találni egy pontot, ameddig már nem ér el az irónia játéka, s ahol lokalizálható a művel összekapcsolt implikált szerzői „tu­dat” (vagy másféle instancia, amelyhez egyértelmű ideológiai álláspont rendelhető). A szatirikus olvasatok hívei az elbeszélői szólam szintjén vélték megtalálni az értelmezés kiindulópontját – ám nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a mű „ko­moly” részletei nem képesek alátámasztani a parodisztikus értelmezést, mert nem mu­tatják fel a társadalmi létezés olyan alternatív vízióját, amelynek alapján a svábhegyi mindennapok világának rajza paródiaként vagy szatíraként lepleződhetne le. Az ideológiakritikai olvasatok képviselői az implikált szerzői „tudat” szintje fe­lett találták meg a koherens értelmezés kiindulópontját. Azt állították, hogy a mű­egészt szervező perspektíva kritikai természetű, a mű az ábrázolt társadalmi réteg gon­dol­ko­dás­formájának belső, a lényegi előfeltevéseket érintetlenül hagyó kritikáját fejti ki – ezáltal kiemelve és irodalmi eszközökkel megérzékítve ezeket az elő­fel­tevéseket, amelyeket „kívülről”, az ideológiakritika eszközeivel bírálat tárgyává te­he­tünk. Nem vetettek számot azonban azzal, hogy A Legkisebb Jégkorszak iróniá­ja ennél mélyebb és át­fogóbb: az előfeltevéseket a mű nem pusztán megérzékíti és fel­mutatja, de a szereplői szólamok aktív ütköztetésével kétségbe is vonja az érvényességüket.

A Legkisebb Jégkorszak iróniájának alapmozzanata az, amit Vári György az Asz­ta­lizene esetében úgy írt le, hogy a darabban minden szereplő rezonőrként viselkedik, így megszólalásaik „egyszerre lesznek megvilágítók és önleleplezők, ezért le­het szentenciákat megjegyezni a szövegből […] anélkül, hogy ezek a drámai vi­szonyokon kívüli, azoktól független, szervetlen »igazságokká« válnának” (Minden meg­volt, Holmi, 2010. szeptember, 1220–1228.). A Legkisebb Jégkorszak figurái is így vi­selkednek: cinikus éleslátásuk s ebből következően teljes képtelenségük az önreflexióra a társas érintkezést, az önértelmezésre és a társadalmi-történeti folyamatok megértésére tett nyilvános kísérleteket üres, de kifinomult retorikai hadmű­ve­le­tekké teszi. A verses regény világában a kultúrafogyasztás az egyik legfontosabb le­hetőség a közösségi (értsd: a közösség színe előtt végrehajtott) önaffirmációra. A Leg­kisebb Jégkorszak központi alakjai szinte kizárólag nyilvános körben és szinte ki­­zárólag elitkultúrát fogyasztanak, a kortárs színháztól a gasztrovilágig; meg­szabadulva ezzel a magaskultúra és tömegkultúra hagyományos felosztásától. Minden kul­turális termék fogyasztásra érdemes, amely igényes vagy „decens”; és csak ezek a művek alkalmasak arra, hogy a nyilvánosság színe előtt kifejezzék a szereplők iden­titását. E gesztusok azonban a verses regény világában nem képesek valódi tar­talommal feltölteni a személyiséget. Legyen szó akár „decens” kulturális és szakmai, akár kevésbé „decens” politikai ideológiai önállítási kísérletekről (amely utóbbival szinte kizárólag a svábhegyi társadalmon kívülre sodródott ka­rak­terek próbálkoznak). A jelentéstulajdonítás agresszivitása felett érzett csömör vezetett el a spleenig a Protokoll főszereplőinek esetében; A Legkisebb Jégkorszak figurái már túl­nyomórészt túljutottak a spleenes korszakukon.

A verses regény ironikus konzervatív antropológiája arra a tételre támaszkodik, hogy az emberi gondolkodás termékei, az emberi szellem konstrukciói nem elégségesek az identitás valódi meghatározásához. A személyiség lényegének megragadására és kifejezésére tett kísérletek valójában kifinomult retorikával űzött, mé­gis végtelenül kisstílű hatalmi harc eszközei. Belső tartást kizárólag az adhat az em­­bernek, ha valamilyen módon sikerül kapcsolatba lépnie a nem em­ber­lép­té­kű­vel, a grandiózussal, a vak – mert emberi fogalmakkal nem megragadható – termé­sze­ti és társadalmi folyamatokkal (különös tekintettel a történelem és az épített kör­nyezet változását irányító erőkre). Ez azonban továbbra sem vezethet el az iden­titás tételes meghatározásához: „A természet ereje napról napra jobban érzékelhetővé vált; / Immár örökösnek látszott a hófödte láthatár. / Ezt kell megszokniuk. Öröklétnek unalmas.” (580.) Decens maskarák (561–562.) vagy unalmas öröklét: a dilemmának nincs feloldása.

Az ironikus olvasat koherenssé teszi A Legkisebb Jégkorszak értelmezését (ilyen in­terpretációval állt elő Darabos Enikő is, Vidám apokalipszis, Kalligram, 2016. áp­rilis, 90–92.; és talán Kész Orsolya is, ha jól értem az írását, Ez is a disztópiák ko­ra?, Litera, 2015. december 11.), ám nem véletlen, hogy a kritikusok többsége nem ezt az utat választotta. Térey kockázatos esztétikai vállalkozásba fogott, amikor a po­­litikai szatíra és az antiutópia műfaját szemelte ki a verses regény zsánerhátteréül. A Legkisebb Jégkorszak felkelt bizonyos műfaji elvárásokat, majd radikálisan fi­g­yel­men kívül hagyja ezeket. Ami a politikai szatírát illeti: a regény nem ma­gya­ráz­za el, hogyan jutottunk el pár év alatt a Nemzeti Együttműködés Rend­sze­rének nevezett illiberális politikai berendezkedéstől Radák Zoltán centrista kormánykoalíciójáig – miközben azt a látszatot kelti, hogy ezzel kapcsolatban komoly mondandója van. (Radnóti Sándor is főként ezért marasztalja el a regényt, Most tél van és csend és hó és…, Revizor, 2015. október 31.) Nem meglepő, hogy hiányzik a részletes magyarázat. Az elbeszélőt, az implikált szerzőt – és feltehetőleg az életrajzi értelemben vett szerzőt is – teljességgel hidegen hagyja minden bevett narratíva, amely manapság közkézen forog a kortárs magyar politikai viszonyok értelmezésére. Hiszen ezek egytől egyig tartalmatlan ideológiai konstrukciók, amelyek pu­sztán a „véleményvezérek” hatalmi érdekeit és üres önaffirmációjának célját szol­gálják. De nem is na­gyon lehetne másként: a politikai magyarázatok természetüknél fogva ilyenek; ezért nincs is értelme verses regényben alternatív magyará­zatokkal kísérletezni.

Az antiutópia műfaja automatikusan előhívja azt az elvárást, hogy a mű kidolgozott morális és társadalomfilozófiai bírálatát fogja nyújtani az ábrázolt politikai be­rendezkedésnek. Ezért keresték (és hiányolták) a verses regény első kritikusai az ábrázolás hátterében meghúzódó, annak értelmet adó morális vagy társadalomfilozófiai elveket; ezért próbálták nagy erőkkel rekonstruálni a bírálat feltételezett ide­ológiai alapjait. A Legkisebb Jégkorszak esetében a bírálat azonban – minden látszat ellenére – nem morális és nem társadalomfilozófiai természetű. Hanem egy sa­játos antropológiai elképzelésre támaszkodik – ami erős feszültségben áll azzal, hogy a megidézett műfaj tradicionálisan nem az emberi természet állandóságának fel­tevésével dolgozik. Ezt fejezi ki a regény szemtelenül ironikus alapötlete: félelmetes jégkorszak köszönt Európára, ám ez semmilyen lényegi változást nem okoz a társadalmi világ működésében (legfeljebb közelebb hozza az emberekhez a természeti grandiozitás tapasztalatát).

A Legkisebb Jégkorszak formai megoldása hasonló zavart kelt az olvasóban. A dal­betétek kivételével (amelyek hol elkülönülnek a fejezetek szövegétől, hol nem, lásd például a kocsonyáról szóló gasztroáriát az 512. oldalon) a regény szövege nem engedelmeskedik semmilyen verstani szabályszerűségnek; végső soron verssorokba tördelt prózával van dolgunk. Ez a formai megoldás mégis erős költőiséget kölcsönöz a szövegnek (lásd Lapis József írását, Téli rege, Kortárs Online, 2015. no­vember 9.) – nem utolsósorban azért, mert lassítja az olvasást, így a befogadó fo­kozott figyelmet fordíthat a szöveg megcsináltságára, mélyebben érzékelheti an­nak nyelvi erejét. Ám az artisztikus versforma által előhívott lassú, figyelmes olvasás óhatatlanul „üresjáratoknak” fogja érezni azokat a szövegrészeket, amelyek ke­vésbé stilizáltak, vagy elsősorban a színes cselekmény bonyolításában (ezek kapcsán Radnóti „lektűrelemekről” beszél) és a szálak prózai elvarrásában érdekeltek.

A radikális konvenciósértés legkomolyabb veszélye, hogy az olvasó a művészi bá­torság jelei helyett pusztán esztétikai hibákat talál a szövegben, ezért nem lesz haj­landó elfogadni a felkínált poétikai ajánlatot. Úgy gondolom, akkor járunk el a leg­jobban, ha rábólintunk A Legkisebb Jégkorszak ajánlatára. A mű radikálisan ironikus interpretációja erős és valódi olvasmányélményt alapozhat meg, mint ahogyan jelen sorok szerzőjénél is történt. De amúgy is ez a lehető legrealistább (egyben a lehető legköltségkímélőbb) megoldás.

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak, Jelenkor, 2015

(Megjelent az Alföld 2016/12. számában.)

Borítókép: Wikimedia

Bárány Tibor

szerző: Bárány Tibor
honlap e-mail
1979-ben született Budapesten. Filozófus, kritikus. Doktori disszertációját 2012-ben védte meg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (Intenzionalitás: szavak, képek, gondolatok); jelenleg egyetemi adjunktus a BME GTK Szociológia és Kommunikáció Tanszékén. 2001 óta rendszeresen jelennek meg tanulmányai, kritikái; utóbbiak elsősorban az Élet és Irodalom, a(z egykori) Népszabadság, a Műút, a(z egykori) Holmi, a(z egykori) Beszélő és a Jelenkor hasábjain. A Libri Kiadó és a József Attila Kör gondozásában megjelenő ArtPop könyvsorozat szerkesztője Nádor Zsófiával. 2008-ban Junior Prima Díjat (Irodalom kategóriában), 2016-ban Műút Nívódíjat kapott. Tanulmánykötete: A művészet hétköznapjai (Műút-könyvek, Miskolc, 2014).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések