Alföld folyóirat - Anyaság, lányság, árvaság
83067
post-template-default,single,single-post,postid-83067,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Anyaság, lányság, árvaság

Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt; illusztrálta: Makhult Gabriella

Tóth Krisztina 2015-ös évében a gyerekirodalomé volt a főszerep: három könyve jelent meg. Elsőként májusban az édesanya mellrákműtétje köré szerveződő családi viszonyokat bemutató, Anyát megoperálták (Móra) című mesekönyv. A téma súlyosságát finom színvilággal és kecses vonalvezetéssel megrajzolt képekkel kompenzáló illusztrátor, Hitka Viktória is sokat tett azért, hogy egy igazán érzékeny és szerethető könyv kerüljön az olvasók kezébe. Októberben igazi szezonális aktualitással, az Orrfújós mesével (Centrál Könyvek) bővült a repertoár. A téma ebben az alkotásban sem mondható szokványosnak. Egy olyan hétköznapi, ám első megközelítésre undort keltő tapasztalatot emelt be irodalmi szövegbe, amely ezidáig nem volt jellemző. A tipikusan „nem beszélünk róla” témák körébe utalt helyzetet megszövegező történet humorral fűszerezett, finoman tanító szöveg, melynek vidám illusztrációiról Timkó Bíbor gondoskodott. Azt gondolom, hogy könyvborítón formalakkos megoldás még nem volt ennyire telitalálat, mint ennél a kiadványnál. Végül a novemberben megjelent A lány, aki nem beszélt (Móra) című mese kimagasló alkotássá vált az egyébként is kiváló színvonalat tartó alkotó esetében.

A-lany-aki-nem-beszelt (1)

Tóth Krisztina pályáján a 2003-ban megjelent A londoni mackók verseskötet (Csimota) jelentette az első kiruccanást a gyerekirodalom területére. Ez a kötet szinte berobbant az akkoriban meglehetősen hiányos területre, s gyakorlatilag innen számíthatjuk a magyar gyerekirodalom ezredforduló utáni megújulását. A kötet értékteremtő jellegét erősíti, hogy a nem szűnő érdeklődés miatt 2013-ban a Csimota megújult köntösben újra kiadta a kötetet. Az egyre erősödő gyerekirodalom újabb és újabb kihívásainak megfelelően a szerző 2007-ben az Állatságokkal (Baranyai [b] András illusztrációival, Magvető) majd 2008-ban Szabó T. Annával és Varró Dániellel közös kötettel, a Kerge ABC-vel (Csimota) kápráztatta el a gyerekeket.

A 2006-tól prózáival (Vonalkód) is egyre nagyobb figyelmet követelő alkotó pályáján nem meglepő módon 2015-ben végre megjelentek a kifejezetten gyermek olvasóközönségnek szánt szövegek is, határozottan kellemetlen témákat vetve fel. Ahogyan azt Sándor Csilla a nemrégiben megrendezett Tavaszi szél konferencián megfogalmazta, „a nagy írók mindent meg tudnak írni, a gyereket egyenrangúan tudják kezelni, nem okoz nehézséget számukra az örökbefogadásról vagy a halálról írni gyermekeknek”. Vehetjük úgy, hogy ennek a megállapításnak is apropójául szolgálhattak ezek a mesék.

orrfujosborito

A lány, aki nem beszélt három, akár különálló történetként is felfogható részből áll. A teknő, Az emlékező forrás és Az erdei emberek címeket viselő szövegegységek mindegyike önálló mesekezdő formulával indítja a történetét. Az első és a harmadik mese ugyanazzal a mondattal kezdődik: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cigány asszony, aki az emberével lakott kint az erdőn.” A második, középső rész főszereplője a címszereplő lány, s ez a szakasz az alábbi mondattal indítja a meseszövést: „Volt egyszer egy lány, aki nem beszélt.” A mesélés folytonos újrakezdésének narrációs gesztusát értelmezhetjük a témáról való beszéd nehézségének küzdelmeként, vagy akár a több szempontból megjelenített világ egyenértékűségének nyomatékosításaként. Míg az első történetben az erdei emberek szemszögéből, különösen a cigányasszony nézőpontjából válunk a történet részeseivé, addig a középső rész a szépséges, nem beszélő lány alakját helyezi a szöveg középpontjába, s az utolsó, harmadik részben a mesélő, szintézist teremtve e két világ között, osztja meg a figyelmet.

Az árva, magára hagyott, magára maradt gyermek témája bevett toposz nemcsak a gyerekirodalomban, hanem a felnőtteknek szóló alkotásokban is. Ebből a szempontból olvasói elvárásainknak megfelelő módon viselkedik Tóth Krisztina szövege, hiszen a főhős beszédhiánya az eseményből fakadó traumaként is értelmezhetővé válik. Ám fontos megállapítanunk, hogy ez a nem beszélés nem egyenlő a némasággal. A nem verbálisan megnyilatkozó lányka ugyanis „[u]tánozta  a vízcsobogást, a lombok zúgását, a harkály kopácsolását, a szarka cserregését, de az erdő és mező hangjain kívül mást nem hallott tőle senki: emberi szó el nem hagyta a száját”. E magatartás azonban nem elfogadható az őt nevelő szülők világában.

Az anya hiánya az emberi nyelv hiányában manifesztálódik. Az anyára találás a nyelvre való rátalálást is jelenti, hiszen a lánykának akkor ered meg a nyelve az emberi beszédre, amikor a tavacska tükrében újra végignézheti születését és elhagyatását. A tükröződő víz nem a jelent vetíti szemei elé, hanem a „szemben” (a testvérében) azt a múltat látja, amit a szem látott, s emlékező forrásként mesél neki képeivel. A képsorok utáni első szavaiban önmaga létezésének kezdetéről érdeklődik: „Kik ezek az erdei emberek, akik soványak és kérgesek, mint a faág? És ki az a gyermek ott, akit a teknő rejt?” Második megszólalásában pedig, a bagoly (a másik testvér) válaszát ismételve, fogalmazza meg saját szavaival származását, hagyományba ágyazottságát: „Valóban én vagyok az az erdei lányka, ti pedig mind a testvéreim vagytok. Testvérem vagy te, a tollas bagoly, és testvérem ez a síró víz is. Azok az erdei emberek pedig, akik olyan soványak és kérgesek, mint a faág, a mi erdei apánk és anyánk.” Romantikus gesztus és stilizált bibliai esemény a szóval teremtés aktusa, melynek Tóth Krisztinánál tapasztalt verziójában egyedülálló módon a főhős teljes magányban teszi fel az önmaga létezésére irányuló kérdést, amit saját maga válaszol is meg. Ilyen módon a nem verbálisan kapott jeleket verbálissá alakítva teremti meg saját identitását, szép példát adva vele az olvasónak.

A szöveg állandósult szerkezetei, a meseszövés, a struktúra kialakítása és a megalkotott apparátus lehetővé teszik, hogy a varázsmesék műfaji hagyományát követő alkotásként olvassuk és értelmezzük a történetet. A bagoly és a víz ősi jelképei gazdagítják a szöveg jelentését: a bagoly a bölcsesség, a sötétben látás, azaz a megvilágosodás jelentését hordozza magában; a víz túllép örök jelenlévőségének üzenetén, mert a megőrzött múltat is képes megmutatni. Az eredettel, az örök kezdettel szembesíti a bele néző személyeket.

15039682_1079820622116918_1060658267005875433_o

A középső történetben a címszereplő lány már tizenhárom éves, ami jellegzetes életkor a tündérmesékben, hiszen az aranyhajú lány, a Grimm-meséből ismert nevén Raponc is tizenhárom évesen lel rá identitására. Az érzelmi és értelmi éréssel együtt járó nemi érés logikus magyarázat lehet a későbbi anyaszerepre készülő lányok esetében, hiszen ki kell alakítaniuk egy elképzelést, amelyhez mintákra van szükségük. Ezért válik ebben a korban olyan fontossá és sürgetővé a saját születésnek az előzménye és körülménye. Nagyon szépen kerekedik a nem beszélő lány története a mi történetünkké, a paradicsomból kiűzetett, árván, magára maradt lányé, aki nem találja helyét, hangját, önmagát, egészen addig, amíg csodás segítőkkel el nem jut eredete meséjéhez, ami a tudás és a bátorság megszerzése is egyben.

Senkinek nincs neve. A varázsmesék bevett formája az, hogy az azonosulásra biztató/hívó szereplő mindig nevet kap, a többi szereplő pedig csak valamilyen jelképes funkcióval bír. Ebben a történetben azonban senkinek sincs neve, mert minden szerep azonosulásra hív. Ezt a tapasztalatunkat erősíti, hogy történetről történetre pozícióváltásokat is érzékelhetünk, ami belőlünk is hasonló viselkedést válthat ki. Az első részben a lányra lelnek, a második részben a lány lel önmagára, a harmadik részben a lány rálel őseire.

A varázsmese tulajdonképpen nem a benne szereplő csodás lényektől, a benne található természetfölötti apparátustól válik varázslatossá, hanem attól a szövegerőtől, amely lehetővé teszi, hogy a személyiségünk metamorfózison menjen keresztül befogadása közben. Amikor olvastam a történeteket, akkor én voltam a gyermekeit a félelmekkel teli világba beleszülő és ott magára hagyó cigányasszony, én voltam az emberi beszédre képtelen lány, valamint a gyermekét megváltoztatni képtelen, eszköztelen nevelőanya. A szerző mintha az elanyátlanodásra mint az emberi létezés legfájóbb tapasztalatára akarna gyógyírt találni csodás történetének válogatott szavaival.

Különleges vizuális élményt jelent a könyv Makhult Gabriella archaikus hatást keltő, sötét tónusú linómetszeteinek köszönhetően. Az alaposan átgondolt és következetesen végigvezetett képi világ nemcsak illusztrál, hanem újrafogalmazza a történetet. Szükségünk is van rá, hiszen a lapok nincsenek számozva, így a képek segítenek a tájékozódásban. Habár erre csak nekünk, felnőtteknek van szükségünk, mert a mesét a gyerekek az elejétől a végéig akarják hallgatni. Felhívnám ugyanakkor a figyelmet arra a képi kompozícióra, ahogyan az első történet első mondatait megelőző lapon egy szemből fakad a történet, majd a harmadik történet befejező szakasza utáni kép – a végtelenséget sejtető csigavonal – zárja le a mesét. Ha e képek közé eső lapokat összefogjuk, és úgy vizsgáljuk meg az alkotást, akkor azt is észrevehetjük, hogy összekapcsolható képekről van szó, hiszen a fent-lent, bal-jobb osztás megnyugtató egyensúlyélményt nyújt a szemünknek. A záró szakasz utolsó mondata – „Majdnem olyan sokat tudtok már ti is, mint odafent a hunyorgó, okos csillagok.” – visszavezet bennünket a kezdő képhez, ami immáron nemcsak szemet jelent, hanem hunyorgó, okos csillagot is, sőt finoman felidézheti bennünk a gondviselést, ami ismételten a varázsmesék egyik jellegzetessége.

Örökbeadónak, örökbefogadónak és örökbefogadottnak lenni: ezt a sokak számára elképzelhetetlen életbeli szituációt teszi mindannyiunk közös élményévé a szöveg, amennyiben befogadóvá avat bennünket. Erre a gesztusra talán már kevés szó a mély empátia, itt valódi könyörületességről beszélhetünk.

Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt; illusztrálta: Makhult Gabriella, Móra Kiadó, Budapest, 2015.

(Megjelent az Alföld 2016/9., gyerek- és ifjúsági irodalom tematikájú számában.)

Czomba Magdolna

szerző: Czomba Magdolna
honlap e-mail
Czomba Magdolna 1975-ben született Kisvárdán, jelenleg egy helyi középiskola, a Bessenyei György Gimnázium és Kollégium magyar-angol szakos tanára. Kutatási területe a kortárs gyermekirodalom és a helyi olvasási szokások alakulása. A Magyar Gyermekirodalmi Intézet és a Csodaceruza művészeti és irodalmi folyóirat külső munkatársa. Tanulmányai, interjúi, kritikái és versei A Vörös Postakocsin, az Alföldben, az Art7.hu és a Gyermekirodalom.hu oldalain jelentek meg.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések