Alföld folyóirat - Mondd, hol van az a krézi srác?
79071
post-template-default,single,single-post,postid-79071,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mondd, hol van az a krézi srác?

Hatala Csenge: Hírzárlat

1973 januárjában egy balassagyarmati testvérpár fegyvereket szerzett édesapjuk munkahelyéről, a helyi határőrségi laktanyából, s közel egy hétig fogva tartott húsz lányt a város kollégiumában. Követelésük az volt, hogy Budapestről repülővel Nyugat-Európába távozzanak. Mivel hírzárlatot rendeltek el az ügyben, hosszú ideig csak töredékeiben lehetett ismerni az eseményeket. 1986-ban jelent meg a korabeli sikeríró, Végh Antal kötete a túszdrámáról, ami hosszú időn keresztül Nógrád megye kommunikatív emlékezetének része maradt. A Könyörtelenül alcíme szerint regény, a párbeszédeket és a riport eseményközlő narratíváját a lineáris időrend felfüggesztése és a visszaemlékezések közbeékelődése teszi az olvasói reflexió tárgyává. A felforgató bűncselekményt a kötet hátsó borítójára elhelyezett egyik ajánló szerint persze a szocialista társadalom „vadhajtásaként” szükséges olvasni, amiből okulni kell tehát. A cselekménysorozat abszurditása azonban vagy felszámolta az allegorizálás ilyesfajta közvetlen lehetőségét, vagy éppen, hogy a korabeli társadalmi-politikai rendet vonta radikális kritika alá. Hiszen azzal, hogy az elbeszélés módszeresen kerüli a hely- és személynevek használatát, felerősíti a kriminalisztikai jellegű szövegek (bírósági, ügyészségi, rendőrségi jegyzőkönyvek) beszédmódjának hatását, tárgyszerűsége ugyanakkor az egzisztencialista filozófia action gratuite-jét és az abszurd ontológiai-antropológiai karakterét hozza játékba.

hirzarlat97e9

Az eseményektől közel másfél évtizednyi távolságban kiadott Végh Antal-regény Nógrád megyében bizonyosan hatást gyakorolt a korabeli közbeszédre, de az emlékezet előhívási folyamatát is megváltoztatta olyan módon, hogy a regény elolvasásától kezdve a Könyörtelenül konstrukciója írta elő az emlékezés gyakorlatát. Az eseményekben sok család volt érintett ilyen-olyan módon, és rendkívül sokan érezték magukat érintettnek akár személyesen is (mint közvetlen résztvevői az eseményeknek), vagy éppen balassagyarmati lakosként, de akár a túszdrámához kapcsolódó belügyi cselekmények akkori résztvevőinek később megszületett gyerekeiként. A könyvből 1989-ben Túsztörténet címmel film készült az alternatív zenei szcénában már ismert Beri Ary főszereplésével, ami így a korabeli tizenévesek figyelmét is erősen magára vonta. Annyi bizonyos, hogy az 1980-as évek és a rendszerváltás emlékezete Nógrád megyében ezzel a történettel némiképpen eltér attól a gyakorlattól, ahogyan ez a korszak ma már hamis nosztalgiával jelen van a különféle társadalmi diskurzusokban.

Hatala Csenge Hírzárlat: A balassagyarmati túszdráma című kötete szükségképpen ehhez a többszörös emlékezeti diszpozícióhoz kapcsolódik, amikor a hátsó borítón jegyzett műfaji meghatározás szerint „sajátos tényregényként” új keretet ad a történetnek. A balassagyarmati szerző az előszó szerint arra vállalkozik, hogy személyes beszámolókra és dokumentumokra, illetve levéltári anyagokra támaszkodva hiteles beszámolót adjon az eseményekről, ugyanakkor azt is hozzáfűzi, hogy a „folyamatos olvashatóság érdekében néhány hiányzó részletet a képzeletemet mozgósítva pótoltam”. Az elbeszélői pozíció ilyesfajta kettős (hangsúlyozottan a tényekre épülő, ugyanakkor vállaltan a fantáziának is teret adó) meghatározottságát azonban egy bizonyos naivitás írja felül, ami nemcsak az igazságba vetett hitet teszi láthatóvá, hanem a rendszerváltás előtti Magyarország súlyosan leegyszerűsítő képét is megteremti. A Kiáltások című első fejezet a második világháború lezárását követő időszak felől indítja a Pintye testvérek történetének elbeszélését, amelyben Balassagyarmat áldozatisága kap különösen erős hangsúlyt: „Az alkotmány születése utáni években sötét felhők gyülekeztek Nógrád megye székhelye, az Ipoly folyó bal partján fekvő határ menti kisváros, Balassagyarmat felett. 1950-ben a megyeszékhelyi jog az alig ötven kilométerre elhelyezkedő Salgótarjánhoz került, s ez kedvezőtlen jövőt ígért a városnak.” (17.). A helyszín hangulatának tragizáló leírása és egy gyors időbeli áttekintés vezeti át az olvasót a gépkarabélyt és a pisztolyt a kabátjuk alatt rejtegető testvérpárhoz, innen pedig a család társadalmi beágyazottságához. Kétségtelenül nehéz feladat beszámolni egy olyan eseménysorozatról, amelynek legtöbb részlete, illetve végkifejlete jól ismert, ezt a nehézséget az apa és az anya származásának, házasságuknak, illetve a gyerekek nevelésének történetével oldja fel az elbeszélés, amit a korábbi barátokkal, ismerősökkel, illetve a kisebbik fiúval készített interjúk részletei bontanak meg. Ez a gesztus nyilvánvalóan a tényfeltárás diskurzusát erősíti, ugyanakkor annyiban erősen irányított, hogy kifejezetten a lánykollégiumban történő túszejtés okait kívánja megkeresni, illetve megmagyarázni a kommunista rendszerben a Nyugatról való álmodozás hátterét. Mindehhez közel félévszázadnyi távolság adódik hozzá, amely időbeli elválasztottság arra még éppen elegendő, hogy az eseményekben érintett, még élő személyek, többek között a kollégiumban foglyul ejtett lányok, illetve a rendőri intézkedésekben részt vevő tisztek megkérdezhetők legyenek az általuk megtapasztalt eseményekről.

A hat napon át zajló fogva tartás történetének lineáris elbeszélése az események pontos felidézése szándékával történik, ami egészen a párbeszédek (!) rekonstruálásáig megy el – ezt a folyamatot szakítják meg a visszaemlékező személyek beszámolói. Ez a narrációs technika azonban sokkal inkább az emlékezés konstrukciós folyamataira mutat rá, amelyben az emlékezés tárgya már csak a jelen értelemadó tevékenységében létezik: „László olyan hévvel húzta el az ágyat, mint amilyen erővel öt nappal azelőtt odatolta, s ugyanaz a félelem lobbant fel a szemében. […] Most is azt hitte, hogy az a hajszálnyi esély megmarad a bátyja megmentésére, hogy majd valaki bejön, és segít. Ezt akarta hinni, még akkor is, ha egész lelkével tudta: már senki sem segíthet. Vége.” (226.) Ebben az emlékezési stratégiában látom a kötet legnagyobb veszélyét: az úgynevezett „hiteles”, vagyis a tanúk, résztvevők közel fél évszázadnyi távolságból megtett visszaemlékezései összekapcsolódnak az elbeszélés 1973-ban zajló eseményeivel, amely a narrátor szólama: utóbbi azonban folyamatosan átcsúszik a harmadik személyű elbeszélés ellenére a sajnálatkeltés érzelmes diskurzusába.

A Feltépett csend című utolsó fejezet az ítélethirdetés napjának és az ismeretlen helyre temetett idősebb Pintye fiú síremlékének felidézésével indul, majd a narrátor első személyben, a kötet szerzőjeként szólal meg a megírás periódusából. Zavarba ejtő végigolvasni a vélhetően szándékosan csapongó gondolatfolyamot, amelyből a sírhely kinyomozásának, az urna kibontásának és a még élő kisebbik testvérhez való visszajuttatásának története elevenedik meg: „A zuhogó záporban elhelyeztem a szál vörös rózsát, amelyet hosszú ideje szorongattam a kezemben. […] Némán meredtem hát a virágra, miközben a szemem előtt úgy folytak össze a betűk és a színek, ahogy a fejemben kavarogtak a képtelenségnek tűnő tények, melyeket a márványtábla mögött rejtőző urnával kapcsolatban megtudtam. A története különös, a temető gazdái úgy fogalmaztak, hogy »egy csoda«, hiszen 1997 óta nincs meghosszabbítva a bérleti szerződés, így az urnának már réges-régen nem szabadna ott lennie. […] Fehér porcelán. Milyen egyszerű, ahogy belepi a por, a feledés és az évek. »Csoda« – idéztem fel magamban, miközben a felragyogó nap fényében kissé kábultan, összeszorult szívvel bámultam a feltépett csend sebeit.” (312–313.) Az idézett szakaszhoz mellékelt fotó a márványtábláról az elé helyezett vörös rózsával számomra súlyosan eltéríti a kötet vállalását, s olyan morális aggályokat erősít meg, miszerint a tényfeltárás átbillen a bűncselekmény relativizálásába, a tettesnek a kommunista rendszer, a körülmények, a család áldozataként, sőt, mártírjaként való felmentésébe. Ezt a sajátos epilógust a korábbi fejezetek egyes fotói is erősítik – például a holttest elmozdításáról készült, a bakancsba bújtatott lábakat még megmutató felvétel, vagy az ablaküvegen a golyónyomokat, illetve a radiátoron a gépkarabélyt és az ablakpárkányon a vérfoltokat láttató fénykép. Ez a személyes felülbírálás belőlem elsősorban az ellenállást váltja ki, bár tagadhatatlanul elgondolkodtat a tények interpretációs és reinterpretációs lehetőségeiről. Ugyanolyan költői, mint amennyire közhelyes, hogy a narrátor az általa elbeszélt túszdráma Stockholm-szindrómás túszává válik, amit a szerzőnek a borítóra elhelyezett elmosódott arcképe is erősíthet.

Az elbeszélésfolyamba ékelt visszaemlékezéseknek ugyanakkor van egy kiemelten fontos hozadéka: a hat napon keresztül túszul ejtett lányok arról is beszámolnak a több évtizedes távlatból, hogy mennyire hiányzott számukra az események feldolgozásának szakszerűen kísért procedúrája. Az utógondozás érzékeny és figyelmes folyamatának elmaradása közvetlenül az események után az áldozathibáztatást hozta magával: „Engem nagyon meglepett, amikor az egyik munkásőr elkezdett ordítani: »Rohadt kurvák, nem tudtatok elbánni két ilyen taknyossal?« Ez nagyon rosszul esett, és nagyon megdöbbentett.” (233.) Illetve elmaradtak a traumafeldolgozás szükséges lépései, aminek az egyik oka a kötet címébe helyezett hírzárlat: a túszejtés politikai vonatkozásai hallgatás alá vonták az eseményekről való beszéd s így a feldolgozás lehetőségét. Hatala Csenge vállalkozása sajátos kísérlet a Balassagyarmat lokális identitásában jelentős tényező újraértelmezésére, amely egy rendhagyó eseményre fókuszálva tesz kísérletet a rendszerváltás előtti Magyarország bemutatására. A kötet fontossága a bűncselekmény körülményeinek megismerésében és az áldozatok traumafeldolgozásának vonatkozásában tagadhatatlan, ahogy elismerésre méltó az ügyben keletkezett dokumentumok feltárása is. Ugyanakkor a különböző emlékezetstratégiákkal való küzdelem fel nem ismerése zavaróan heterogén diskurzust hoz létre, amely a tényfeltárás mechanizmusait mozgósítva egy narcisztikus elbeszéléssé formálódik.

Hatala Csenge: Hírzárlat, Athenaeum, Budapest, 2015.

(Megjelent az Alföld 2016/7. számában.)

Bódi Katalin

szerző: Bódi Katalin
honlap e-mail
Bódi Katalin 1976-ban született Salgótarjánban, jelenleg Nyíregyházán él. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének adjunktusa, irodalomtörténész, kritikus. A Vörös Postakocsi folyóirat kritika-rovatának szerkesztője és a Studia Litteraria folyóirat szerkesztője.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések