Alföld folyóirat - Megidézett jelenlét
78977
post-template-default,single,single-post,postid-78977,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Megidézett jelenlét

Láng Orsolya: Tejszobor

Láng Orsolya Tejszobor című első kötete nemrégiben látott napvilágot az Erdélyi Hí­radó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában. A szöveg középpontjában az elbeszélő és társának kapcsolata, majd szakítása áll. A narrátor – látszólag – a mindenkori jelenen innen, olykor attól kisebb időbeli távolságot felvéve re­gisztrálja az eseményeket és interakciókat, de néhol a gyermekkori emlékek is be­szüremlenek a narratívába. Innen nézve az első fejezet (Tejfogak) némileg rendhagyó is, mivel az kizárólag a gyermekkor eseményeit beszéli el, mintegy magába sűrítve mindazt az élményanyagot, amelynek fragmentumai a későbbiekben még elő-előbukkannak. Nem imitálja az elbeszélő a gyermeki nyelvezetet, így nem töri meg a regény nyelvi homogenitását sem. De a szöveg nyilvánvalóan fel is hívja a fi­gyelmet az elbeszélés retrospektív jellegére, amikor önleleplező gesztussal azt ál­lítja: „Zorrónak öltözöm az álarcosbálon. Anyám szemceruzával húzza ki a bajuszom. Ő inkább a bohócot ajánlotta, de csak három év múlva engedtem neki.” (12.)

A narrátor a második fejezetben (Tenger) ismeri meg későbbi társát, s innentől fog­va megszólalásai egyben a másik, a „te” megszólításai is, a líra beszédszituációját idézve fel ezzel az eljárással. Az aposztrophé eseményszerűségére többször rá is játszik, amikor a szöveg enyhe retrospekciója újra és újra jelen idejű elbeszélésbe csúszik át: „Így érkeztünk meg a szigetre, ahol a gépből kilépve meg kellett ta­nulnunk lélegezni. […] Ahogy ott fekszel, könyöködre támaszkodva, alig tudod ró­lam elfordítani a tekinteted.” (15.) Ilyen módon, úgy tűnhet, egybeesik az elbeszélés ideje és az elbeszélt események ideje – tehát a kapcsolatot alakulásában viszi szín­re az (el)beszélő, a megszólítottat pedig jelenlévőként tételezi. Ezt az olvasatot azonban keresztülhúzza, hogy habár a fabula könnyen azonosítható (azaz egy szerelmi viszony alakulását inszcenírozza), de a szüzsére kevéssé jellemző a kronológia – például a Sötétkamra című fejezet elején tél van, a vége felé már nyár, majd a következő fejezetben újra tél –, ami kizárja annak lehetőségét, hogy az elbeszélő a kimondás pillanatában élje át az eseményeket. Mindez nyilvánvalóvá válik, amikor a narrátor finoman reflektál az eseményektől való viszonylagos távolságára: „Kitámolygok hozzád, kiűzetve az álom birodalmából, még kényelmetlenül az éb­ren­létben, a válladra hajtom a fejem, pedig olyan kicsi és könnyű vagy, hogy má­ig sem értem, hogyan hagyhattam el magam miattad.” (75–76.) Ez pedig arra is fel­hív­ja a figyelmet, hogy a „te” megszólítása és ezzel jelenlévőként tételezése me­rő illúzió.

Láng Orsolya_linó

Ugyanakkor az aposztrophé alakzatáról szólva megkerülhetetlen az „én” megkonstruálásának kérdése, mivel a megszólítás aktusa biztosítja, hogy „színre vigye sa­ját elhivatottságát” (Jonathan Culler, Aposztrophé, ford. Széles Csongor, Helikon, 2000/3, 377.). Ez az „én” az, akinek a megszólított „te” elvileg válaszolhat. De mielőtt ez problémaként felmerülhetne, az is kérdéses, ki ez az „én” a másikkal való kap­csolatában. Az elbeszélő és a megszólított szerelmét az egybetartozás és a függetlenség iránti vágy egymásnak feszülő és egymást kölcsönösen felszámoló energiái alakítják ki és építik le. Kettejük hasonlóságát, felcserélhetőségét a megszólított „te” több kijelentéssel is megerősíti – erre jó példa egy álomleírása: „»Egy éles ka­vicsra vagy kagylóra léphettél, mert hirtelen felkiáltottál: ’Vérzik! Vérzik!’. Amikor leguggoltam a lábadhoz, akkor vettem észre, hogy az én talpam alatt válik pi­rossá a föveny.«” (16.) Nem csak az álom, a valóság szintjén is azonosítódik a két ka­rakter: „Valaki le akart festeni téged, de neked a városban volt dolgod, és nem tudtál a modellkedésre időt szakítani. Megkérdezted, nem volna-e kedvem helyetted ülni. »Hiszen mindegy, hogy te, vagy én«, mondtad.” (48.) A kapcsolat kezdetére visszatekintve az elbeszélő szintén úgy nyilatkozik társáról, hogy „a kölcsönösség ideje alatt egyértelműnek tűnt kettőnk felcserélhetősége, az, hogy én ki­válthatlak téged” (80.). Ennek ellenére a kezdetet ugyanúgy meghatározza a narrátornak az eggyé válás mellett a különvalóságra való törekvése: „Türtőztetned kell magad, ne mozdulj utánam, hagyj távolodni. Én meg azt gondolom: ismerj meg magányosnak, akkor értékesebb lesz a társaságom.” (15.)

A Szabad/függő beszéd paradox játékot űz az olvasóval. Egyfelől az elején idézett hosszas párbeszéd – ami a fejezet mintegy negyedét teszi ki – fordulóiról nem árulja el, melyik tartozik az elbeszélőhöz, melyik a megszólítotthoz, a narrátor kommentárja nélkül így bizonyos fokú önállóságra tesz szert a másik. A szöveg ezen része tiszta diszkurzussá válik (a fejezet címe is nyilvánvaló önreflexivitással osztja két részre a benne foglalt szöveget, kiemelve a kétféle beszédmódot), amelyben a másik mint szubjektum jön létre. De a fordulók eredete éppenséggel ki is következtethető, ami által tartalmuk némileg árnyalódik. Ha „a szavak az én bir­tokomban vannak, te nem tudsz velük bánni” és a „végighallgatod kudarcos kísérleteimet arra, hogy beszéljek hozzád, tisztességesen válaszolsz, de ez csak egy el­ismerő visszhang” (100.) idézeteket az elbeszélőnek tulajdonítjuk, akkor a megszólítás sikeressége válik kétségessé, mely esetben minden csak pusztába kiáltott szó, a távollévő másik pedig már (értelmes) válaszadásra képtelen. A két olvasat nem egyszerűen két jelentést produkál – az utóbbi kétségkívül aláássa az előbbit. De a másik létezése már a szöveg egy jóval korábbi pontján elbizonytalanodik, ép­pen egy olyan pillanatban, amikor az elbeszélő levélben szintén szólni próbál a másikhoz: „Nem tudom, rajtam kívül tud-e másvalaki a létezésedről. Én nem tudok ró­la, így tehát nekem vagy.” (45.).

Láng Orsolya

Habár a narrátor bevallottan vágyja a távolságot a megszólítottól, a valóságos el­távolodás az én elvesztésével fenyeget – mi több, egyenesen a halál lehetőségével kell számot vetnie. Ezt a következményt főleg áttételesen, metaforikusan veti fel: „Az ellened irányuló indulatnak függetlenségem igazolásaként tudtam örülni. Azt jelentette, hogy meg tudok állni melletted a saját lábamon. Ennek az ellenkezője akkor derült ki, amikor elléptél mellőlem. Elkezdtem dőlni feléd. […] Vál­l­haj­la­todba fúrtam arcom. »Temess el«, suttogtam a gödörbe” (71.). Illetve: „Máskor ar­ra ocsúdok, hogy ami benned elmúlt, bennem nem folytatódhat. »Meghalt?«, kérdezte nagyapám, reménykedve nézve nagyanyám rezzenéstelen ar­cát. »De hát akkor nekem is meg kell halnom«, mondta ki evidenciaként.” (76.) Az elválás mégis csak sokkal később történik meg, annál is később, hogy az elbeszélő bejelenti: „Nem tudok már hozzá szólni, csak harmadik személyként említhetem.”(119.) Stílszerűen Személytelen névmás a címe a rákövetkező fejezetnek, amelyikben már valóban fontolgatja, próbálgatja a „te” „ő”-vé alakítását, a másik elszemélytelenítését. Végül ez a kísérlet is kudarcba fullad, de mielőtt visszaváltana a megszólításra, az elbeszélésben széthasad a másik alakja egy elbeszélt „ő”-re és egy megszólított „te”-re: „A te neved magamba temettem, és az ő nevét véstem a ne­hezék kőre.” (130.). A két névmás azonos vonatkozása kiolvasható a megelőző je­lenetből, amelyben az elbeszélő és az egyes szám harmadik személlyel jelölt né­hai társa megajándékozzák egymást ugyanannak a könyvnek egy-egy változatával. A páros könyv főszereplője egy hal és egy madár, vélhetőleg ugyanaz a Hal és Ma­dár, akik a Tejszobor szövegébe ágyazott metanarratíva főszereplői, és akiknek a tör­ténete metaforikusan kíséri, újrameséli az elbeszélő történetét. Az iménti idézet ér­thető úgy, hogy a „te” megszólítása már csak az „én”-en belül mehet végbe, hi­szen az nincs jelen, halott („magamba temettem”), az „ő” pedig mindaz, ami meg­írható, elbeszélhető – a név a (sír)kövön, amely megmarad a „te” emlékezetéül.

Ezután az elbeszélő visszavált a megszólító pozícióra: „A távolság elé állítva sze­gezlek körbe a szavakkal, magamnak metszem ki alakod térből és időből. Visszaélek azzal, hogy félted az életed: mozdulatlanságra ítéllek.” (130.). Ezeket a bo­nyolult költői képeket nehéz volna egyértelműen megfejteni, többféle olvasatot is kínálhatnak. A „te” kimetszése térből és időből, mozdulatlanságra ítélése egyszerre kelti a halál és az örökkévalóság képzetét. A halál megfosztja az embert tértől, időtől, ilyen módon sem egyikben, sem másikban nem mozoghat tovább, sőt az elmúlás biztos jele a testi mozdulatlanság (mint rigor mortis). Ez az olvasat visszautal az eltávolodásra, de csak a másik halálát (elfelejtését) helyezi kilátásba. Ugyan­akkor valakit kiragadni időből és térből, a kép vagy éppenséggel a szobor merevségébe zárni, megörökítés által is lehetséges. A szavakkal való kimetszés természetesen a szobrászat mellett az írás aktusát lépteti játékba a jelentésképzésben. Bár­milyen is legyen ez a monumentumalkotás, célja az emlékeztetés, amely elvileg a fe­lejtés ellen dolgozna. De – figyelmeztet Derrida – ez az archívum csakis az eredeti emlék helyébe lépve jöhet létre, amazt pusztulásra ítélve. (Vö. Jacques Der­rida, Az archívum kínzó vágya / Wolfgang Ernst, Archívumok morajlása, ford. Be­reczky Péter, Lénárt Tamás, Bp., Kijárat, 2008, 21.) A két olvasat tehát nemhogy nem zárja ki egymást, de meglepően összecseng.

Tejszobor_borito2

Azután, hogy az elbeszélő azt állítja, „[n]em akartam újabb történetekkel gyarapodni, és a meglévők közül is csak párat akartam kimenekíteni” (137.), leginkább kény­szerességnek hat az elbeszélés folytatása. Hogy mennyire nehéz lemondani a megszólalásról/megszólításról – hiszen azzal együtt a megszólított végleg elnémul –, újra a halál félelmével íródik körül: „Valaki úgy vélekedett, hogy a szirének hangjánál biztosabb halált jelent a hallgatásuk. […] …parttalan hallgatásod eláraszt, és sziklaszirtté változtat saját közepében.” (153.). A szövegből csak legvégül, az utolsó bekezdésben törlődik ki a „te”. A hegedülni tanulás – amely itt középpontba kerül – Visy Beatrix szerint (Madártávlat és halszemoptika, Műút, 2015054, 68.) a sza­kításból való sikeres kigyógyulást előjelezi. Az utolsó mondatban a holnap ha­tá­rozószó is valamifajta elmozdulást jelez a történtektől, az eddigi múltra irányultságot felváltja a jövő lehetősége.

Láng Orsolya prózája egy igen megfontolt, néhol talán kissé túl is gondolt alkotás. A zsúfolt, lírai nyelvezet, a metanarratívákkal körbeszőtt, komplex narráció töb­bet tartogat annál, mint amit ezen elemzés feltár, ugyanakkor éppen ez a rendkívüli esztétikai igény buktathatja el az olvasás élvezhetőségét. Érzékenysége mé­gis megkapó, sejtelmessége nem hagyja nyugodni az olvasót – a szöveg végül is eléri célját, és összességében egy kifejezetten ígéretes írót körvonalaz.

Láng Orsolya: Tejszobor, Erdélyi Híradó–FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2015

(Megjelent az Alföld 2016/7. számában.)

(Kiemelt kép: Könyvesblog)

Pogány Eszter

szerző: Pogány Eszter
honlap e-mail
Pogány Eszter 1991-ben született Budapesten. Jelenleg az ELTE mesterképzésén tanul irodalom- és kultúratudomány szakon. 2014 óta publikál, elsősorban kortárs magyar prózáról ír, kritikái több folyóiratban is megjelentek.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések