Alföld folyóirat - Keveset fog
74896
post-template-default,single,single-post,postid-74896,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Keveset fog

R25 – A rendszerváltás után született generáció a magyar lírába

Mennyi legyen

Hány verset olvasol el tőle ahhoz, hogy eldöntsd, érdemes odafigyelni egy költő­reménységre? Hány jó vers után gondolod, hogy ő egy ígéretes szerző, és több mint önjelölt? Három. Ugye? Három a magyar poétaigazsági minimum. Ennyi jó szöveg biztosan kell ahhoz, hogy a fölcsillanó érdeklődés rokonszenvbe, tudatos figyelembe forduljon. A szerző–szöveg-arány tehát ebben az antológiában alulról üti a lécet, korrekt, még éppen elfogadható. Annál nagyobb a szerkesztő felelős­sége, hogy melyik három művet választja ki. A válogatott anyag egyenletes minő­ségétől és karakterességétől függ, hogy születhet-e elbillenő ítélet. Áfra János vál­lalja ezt a felelősséget az R25 lapjain, a rendszerváltás után huszonöt évvel jelent­kező fiatal költészet antológiájában. A kötet huszonöt olyan lírikustól közöl há­rom-három verset, akik már e történelmi fordulópont után születtek, „a blogszférában szocializálódtak”. Akik közül sokak műve „az online kulturális szféra térnye­rése előtt aligha jöhetett volna létre” – ahogyan a szerkesztő fogalmaz. Ez valóban megkülönbözteti az R25 szerzőinek hangját az idősebbekétől? A születési év befolyásolja lírájukat meghatározó módon? Van annyi alkotó ember ebben a nemze­dékben, akik munkája érdemes a nyilvánosságra?

Hiszünk az antológiákban?

Általában nem. A mindenkori szerkesztők ambíciója heroikus. Egy antológiában ráadásul látványosabbá válnak pro és kontra meghozott népszerűtlen döntéseik. Mi csak találgathatjuk az okokat, vagy föltételezhetjük a pusztán esztétikai alapot. Elvileg adott a lehetőség, hogy a figyelmünket addig elkerülő tehetségek közül egyeseket ezeken az oldalakon fedezzünk föl. Azonban a válogatás kritériumrend­szere – legyenek ezek akár ünnepi, akár hazafias tematikai, akár nemzedéki-bio­gráfiai szempontok –, valamint a látleletként elkönyvelhető tanulság minden újabb nekifutás esetében vitatott. A kritika számon kérő szempontjai változatosak lehet­nek, de szerkesztő aligha marad elmarasztalások nélkül, recenzense ellenségek nélkül. A legifjabb, huszonéves lírikusok antológiájának gondolata első hallásra kétségeket ébreszt. Ismét olyan publikumért kiáltó együttállásnak lehetünk tanúi, mint amikor Ady, Babits, Juhász Gyula, Balázs Béla egy kötetben debütált? Enge­dékenyebb hozzáállással is gyanút kelt a huszonötös – vállaltan esetleges – szerzői keretszám. A „megszólalásmódok és attitűdök egységbe foglalható sokfélesége” alighanem bármelyik irodalomtörténeti pillanatra igaz, miközben Áfra arra hivat­kozik, hogy ez csak most, az internet térnyerésével vált „elgondolhatóvá”. A meg­ismerés után kétségeink sem maradhatnak afelől, hogy a nagy merítés hiábavaló. Van ugyan fogás, de az arra érdemes szerzők kis csoportját már másik hálóval is kifogtuk, megismerhettük őket önálló köteteikből. Pedig akár örülhetnénk is. Ha csak e kevesek munkáiból állna össze egy kötetre való, akkor kritikánk pont ellen­kező előjelű lenne.

Miért így szép

A tematikus szerkesztés kedvcsináló, eltér a Szép versek betűrendes válogatásától. Meg is van az esély arra, hogy meghalljuk, hogyan beszél, milyen hangsúlyokkal vagy felhangokkal ez a nemzedék mint csoport. Azonban a kitartó olvasók elől a téma szerinti csoportosítás nem fedheti el a legfőbb problémát. Sőt, az oldalanként változó szerzőiség ki is emeli azt a tényt, hogy a válogatás finoman szólva is egyenetlen. A füzetke vékony, és sajnos jó, ha hatan állva maradnak egy képzeletbeli élménydetektor költészetérzékelő tesztje után. Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy bizonyos szerzőktől kiválasztott három-négy munka között is óriási az eszté­tikai különbség. Ez az egyenetlenség Biró Krisztián, Balogh Zetas Péter, Borda Ré­ka szövegeivel kapcsolatban a legzavaróbb.

A Csendes környékben például Biró Krisztián egészen merész kapcsolatokat alakít ki konkrét látványok között, annál talányosabb a metaforikus képben rejlő azonosság alapja. „Krematóriumok vannak benned, / a nyakadon mind kitapintha­tó.” A feszültség a harmadik sorban oldódik, itt kerülünk közelebb az azonosítás okához. „Kiket hamvasztottál el magadban?” A kép mértéktartó allegóriává fejlő­dik, Biró pontosan adagolja a feszültséget és az értelmezést segítő jelentéstani ele­meket. A versszak közepén a beszélő hang fókusza élesedik, egyben tematizálódik. „Engem belőled ők érdekelnek / — a sétálók, a szédülékenyek”. A versszak vé­gén az én a teről szóló beszámoló részévé válik, beleolvad a kijelölt halmazba: „addig kérdeznélek róluk, amíg / rá nem jössz, hogy én is közülük jöttem”. A má­sodik versszak visszahozza a test tematikájú képet, vagyis az allegória folytatódik, ügyesen egyensúlyt teremtve a konkrét tárgyiasságok és az elvonatkoztatást segítő fogalmak között. Hasonlóan szép kidolgozású a szerző Máshol nőttem című da­rabja. Meglepő ezek után a Nevek maradnak elnagyoltsága, a hevenyészve összekötözött motívumháló, a kiszámítható, ellentétes mellékmondatokra épülő logikai rend. Az optimista esetében pedig egyetlen költeményben tapintható az esztétikai egyenetlenség. Az óvodai emlékkép eleve veszélyesen nosztalgikus versindítás. Bár a nagybácsi májkómája elvileg ellenpontozhatná a nosztalgikus nézőpontot, a kontraszt stilisztikailag túl nagyra sikerül, ezért az érzelmességet fokozza. A sza­bálytalan metrikájú és rímtelen szonett második felében az időszembesítés rezig­nált-ironikus hangvétele szintén a beszélő nosztalgikus attitűdjét fokozza: „nem dobálunk csillagokat kövekkel”. Ad notam Ha az életben (Kispál és a Borz). A rá­ütő sorok paradoxona pedig túl egyszerű ahhoz, hogy kijózanítóan hasson, és ahhoz is, hogy a verszárlat frappáns legyen.

A könyvvel kapcsolatos égető kérdés tehát, hogy miért ismétli meg a webes felületeknek a minőségi különbségeket elfedő, homogenizáló technikáját a print világában? Hogyan kerülnek André Ferenc, Kali Ágnes gondolatilag kiforratlan, esztétikailag zavaros, széttartó munkái vagy Stermeczky Zsolt Gábor hűtőmágnes-egyszerűségű írásai Kerber Balázs, Zilahi Anna vagy Fehér Renátó költeményei mellé? Miért kerül Nagy Hajnal Csilla másik két verse a Nyugszom békében című opusszal együtt a kötetbe? Ahogyan Szabó Márton István szakmai megítélésének is jót tett volna, ha a Mikor már nem című írás helyett egy kevésbé szentimentálisat közöl a szerkesztő („Gyermeket szerettem volna tőled. / Csillogó szemű, tündérha­jú lánygyermeket”).

A válogatás olyan szerzőket is fölvonultat, akiket erős marketingjük vagy neves kiadónál megjelent kötetük létezése alapján már evidensen költőként tisztel a szűkebb-tágabb olvasóközönség, ám például ennek az antológiának a fénytörésé­ben reálisabban látszik a teljesítményük. Gyönge. Miért kerültek hát bele? Illik megismételni a szakmailag téves ítéleteket? Emiatt az átfogó, az egyes szerzők, de még egyes versek szintjén is jelentkező egyenetlenség miatt elvész az erős benyo­más lehetősége. A kötetben szereplő három verse alapján eldönthetetlen számom­ra, hogy Borda Réka, Balogh Zetas Péter, Nagy Hajnal Csilla tud-e írni. Hevesi Ju­dit, Kemény Lili és Nyerges Gábor Ádám technikai tudása mögül elő tud-e törni (más versekből vagy az életmű későbbi szakaszában) az élmény? Le tudják-e vet­kőzni a nagy gesztusok görcsét? „Eltemetnek majd a galambok” (Hevesi Judit), „Az én bűnöm, hogy apám megváltotta / a világot, de senki nem vette észre” (Kemény Lili: Bűnbeesés). Vagy hitelessé tudnak-e válni másutt/később hasonló nagyívűségeik — „Vigyázzunk egymásra álmunkban, / mert semmi sem véd meg ébren” (Nyerges Gábor Ádám: Nagyon féltem).

Győrfi Kata, Kemény Lili, Gužák Klaudia, Horváth Imre Olivér költeményei alapján egységes benyomás tud kialakulni, és magamban a folytatásnak drukko­lok. Meglepő nézőpontokat és szimbólumokat hoznak hétköznapi társas interakci­ók vershelyzeteibe. Egy nagyapa empatikus látószögét (így ültünk sokat, sírdogálva, / lecsúszott herékkel, egymás alatt” – Horváth Imre Olivér: Empátia), egy húgét („ő a nővérem // nem hordott melltartót / mert a múzsák nem hordanak” – Gužák Klaudia: A nővérem), egy társ izgalmasan beszűkült (elvárás)horizontját („mintha mindig mondanál valamit, / és nekem nincs időm megvárni az első hangot” – Győrfi Kata: mintha mindig).

Zilahi Anna, Kerber Balázs, Fehér Renátó és Juhász Tibor azok, akiknek egyér­telműen örülni lehet, mert lírájuk feszes, verseikben alig akadnak elnagyoltságok, túlvállalások vagy üresjáratok. A kozmikus távlatokat, kinyilatkoztatásszerű meg­nyilatkozásokat vagy épp a fennköltnek ható gondolatritmust esetükben ellenpon­tozza a kortárs valóságra tett reflexió vagy az önirónia, mint Fehér Renátó alábbi verszárlatában: „Öregen ér tehát a feltámadás reggele. / Mert bennem bujkál féle­lem és lakik bátorság. / Ezek pedig régimódi dolgok.” (Ká-európai ismerős)

Azonban négynél többen is vannak azok a szerzők, akik sajnos nem kérték nevük elhallgatását, és ez már bizony sok a huszonötre. Nemzedéki látlelet éppen ezért nem születhetett.

r25 - borito

Aki sokat markol

Ha valami a legfiatalabb költőgeneráció írói sajátosságaként, de a pontosság ked­véért mondjuk csak azt, leszűrhető poétikai tanulságaként maradhat meg az emlé­kezetünkben, miután az R25-öt becsületesen végigolvastuk, az a nagyotmondás. Poétikai-esztétikai nagyotmondás, természetesen: sok valódi mondat, kevés igaz. A sorstragédiákat sejtető magánmitológiák nehezen kerülik el a rezignáció és elégikusság hagyományos mintázatait, közhelyeit. „Így halsz bele a saját testedbe” (Baranyi Gergely: Hazaút); „A halál rám adja nászruháját” (Kali Ágnes: Hétközna­pok); „Csillagok robbannak”, „Eléd futnak a folyók” (Polák Péter: madarak le­szünk). A felfokozott érzelmekről számot adó mondatok sokszor banálisra vagy bumfordira sikerülnek. „Belülről sorvadok el, ha maradok” (Bende Tamás: Szívjá­ték); „Gyermeket szerettem volna tőled” (Szabó Márton István: Mikor már nem); „befogadtad a bennem nyüszítő állatot” (Bende Tamás: Nem fordulsz vissza).

Feltűnően sokan (Hevesi Judit, Bende Tamás, Nyerges Gábor Ádám, Kemény Lili, Polák Péter, Szenderák Bence, Baranyi Gergely) puffogtatnak életbevágó ese­ményekről, fölforgató érzelmekről hírt adó szavakat, melyek közül akár eggyel is nehéz a hitelesség egyensúlyában tartani a költeményt. Így a verssor esetleg épp a társadalmilag is figyelmet érdemlő témákról szólva válik hatásvadásszá, mint például Hevesi Judit amnéziaterápia című versének szinte minden sorában („felpró­bálom / a legkisebb bakancsot / a Duna-parton”).

Nemcsak a szavak szintjén tehát, hanem – s ez talán még súlyosabb – a vers­mondatok, mondatok szintjén is általános a jelentés devalválása. „[É]s nem érti meg majd akkor senki sem” (Szabó Márton István: A táncosnő); „még önmagadat se hiszed, hiszed el” (André Ferenc: elszakadó); „Csak az idő / Kurválkodik veled” (Kali Ágnes: Festeni tanítottál); „Én szívesen leszek a sírod” (Kemény Zsófi: Huszonnyolc). Ezekben az esetekben a fiatal költő a szó új szemantikájának megte­remtését megspórolja, ugyanakkor a lexéma, a szintagma a régi értelmében (ide­értve az automatizálódott jelentésmezőt) elcsépelt, üres, így a kontextusban min­denképpen kellő beágyazottság, megalapozottság nélkül marad.

Fogás

Magasan kitűnnek a mezőnyből a nyitóverset is jegyző Kerber Balázs, valamint Juhász Tibor és Fehér Renátó költeményei (bár utóbbitól a Fuga messze nem üti meg itt közölt másik két darabja színvonalát — éppen a fönt vázolt automatizmu­sok, klisék miatt). Kerber esetében az Alszom rendszertelenül (2014, JAK–PRAE.HU), Juhász esetében az Ez nem az a környék (2015, FISZ–Apokrif), Fehér esetében a Garázsmenet (2014, Magvető) című első könyv szilárdíthatja meg az antológia alapján is fölépülő kellemes benyomást. Kerber legerőteljesebb kézjegye a pontos megfigyelésekből kibontakozó, a képzavar határáig merészkedő, rendkívül szuggesztív képi világ, melyet egy hezitáló, verbálisan vagy mozgásában tétova, de mindig kiszolgáltatott versszubjektum közvetít: „Vársz rá a parton / hozod gyá­moltalan / matracodat”; „A professzor arca kérgesedik. / Basileus, mondja, és átfut / az árkokon egy árnyék”. Hétköznapi szavakból álló szókapcsolataiból fűszeres keverék: meghökkentő látványok, ünnepélyes hangulat és humor származik. Juhász Tibor vers­világa azonnal beszippant egy leginkább Szijj Ferenctől ismert (igaz, ott kozmikus távlatokat rejtő) kelet-európai atmoszférába, általános emberi és sajátos társadalmi problémáink halmazába. Költeményei harmonikusan kötik be a beszélt nyelvi alak­zatok esetlenségét egy sűrű motívumhálóba. A hétköznapi tárgyiasságok, a megfi­gyelés szenvtelen modalitása jól megfér az intim vagy meglepő helyzetek jelenetezésével. Belesimulnak szövegkörnyezetükbe az olyan banális mondatok is, mint: „Ne egyem magam, szólalt meg.”, „Egy buszmegállóban megálltunk.”, miközben a vers korántsem válik lapossá. Fehér Renátót verseinek „közéleti érzékenysége” (a szerk.), a személyesség családi, politikai és nemzeti kontextusba helyezése, vala­mint poétikájának kiforrottsága emeli ki a mezőnyből. Az érett hang leginkább a versszubjektum önszembesítő, ugyanakkor számon kérő attitűdjéből, a patetikus és a közhelyes stílus hatásos összegyúrásából származik. Az eredmény elegáns, a szerző metaforikusan és explicite is megfogalmazott kérdései mélyrehatóak.

„Kényszeres nevetés vagyok” – szól Zilahi Anna egyik versének erős kezdő­mondata. A szerző azon üdítő kivételek egyike, akik a szabadverset feszesen tud­ják tartani. Zilahi első sorban karakteres, gyakran felszólító módú megnyilatkozá­sok és a mindennapiság hanyagabb nyelvi hordalékainak keverékével éri el, hogy szövege mindvégig fenntartsa az érdeklődést. Jól él a formát tovább lazító sorát- hajlás lehetőségével is. A mondatszerkezet szétszakító enjambement-jainak ritmi­kai és jelentéstani funkciója van. Zilahi kézben tartja az egyes költemények motí­vumszálait is, a vizuális elemek kirajzoltak és egymásba érnek. Versnyelvi megol­dásai összességében is bátorságra vallanak és tehetséget ígérnek.

A bátor szókimondás igényét sejtető beszélt nyelvi alakzatoknak, a patetikus hangnemet személyességgel váltogató vagy naturális-szexuális képekkel ötvöző nyel­vezetnek manapság ritkán sikerül elkerülnie a keresettség látszatát. Kevesek tudnak stilisztikailag fegyelmezettek, pontosak maradni a szabadvers formáján belül, jól élni annak tágasságával. Ahogy kevesen tudják ritmikus költeményben távol tartani ma­gukat a banális megnyilatkozásoktól. Ez jól látszik az R25 lapjait pergetve. Várjuk a kevesek antológiáját.

R25 – A rendszerváltás után született generáció a magyar lírában, JAK+PRAE.HU, 2015 (JAK-füzetek, 193.)

(Megjelent az Alföld 2016/4. számában.)

Harmath Artemisz

szerző: Harmath Artemisz
honlap e-mail
Harmath Artemisz 1979-ben született, Budapesten él, irodalomkritikus, irodalomtörténész, tanár, újságíró. Kötetei: Kacér romok – A kortárs magyar líráról (Kalligram, 2012), Szüntelen jóvátétel – Újraolvasni Weörest (Helikon, 2013), Esküdj! (Libri, 2015).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések